Úgy volt, hogy Dórival ebédelek, de variál. Azt írja, beraktak neki egy callt ebédidőre, a délutánja meg alapból tele volt, de megpróbál átrakni valamit, és akkor kettő körül egy kávéra összefuthatunk. Nem tudom, mit írjak vissza, visszaírjak-e egyáltalán. Nem mintha újdonság lenne.

 Például egy átlag péntek esti buli összeszervezése nagyjából a következőképp nézett ki Dórival: kedden, munka közben megtudom, hogy lesz egy jó koncert, átdobom neki a linket, ő is szereti a zenekart, és amúgy is, mindig ő az első, aki eszembe jut. Visszaír, hogy kurvajó, megyünk. Megkérdem, megvegyük-e a jegyet, arra már nem válaszol.

Egy szót sem szóltunk utána, mert olyan teljes rend volt akkor a világban, amit nem érdemes szavakkal megbontani. Felkelt, gyorsan letusolt, keresgélte a futócuccát, aztán nekiállt öltözni. Én visszafeküdtem a kanapéra – még mindig tartott az az óra – és nyomkodtam a telefonom. Két új Instagram követő. Egy barátnőm, akinek a jelenléte általában leszedál, meghívott egy bemutatóra, amire jó lenne elmenni, de valami majd úgyis közbejön. Mami hat képet küldött a tengerpartról. Egy munkatársam átlinkelt egy riasztó cikket a föld pusztulásáról. Ilyenek történtek. Betettem egy playlistet, amit még az első közös roadtripünkre csináltam, Placeboval kezdődött, a fürdőszobából ráénekelt, hamisan, rossz szöveggel, „nem így vaaaaaaan”, kiabáltam, és feltekertem a hangerőt. Aztán letettem a telefont, és csak néztem a hegyeket, a felhőket meg a Férfit, aki Fut – lehetett volna egy ilyen fiatalokat célzó életmódkampány modellje, a bő ujjaltlan trikójában meg a tökéletes bad boy borostájával.