Kedves Lucien barátom, írok neked, mert olyasmi történt velem, ami nemcsak figyelemre méltó, de talán egyfajta csoda is. A lény, akiről a levelem beszámol, olyasmit tett velem, amire nincsenek szavaim. Levelem árnyék csupán. Mondataim visszhangok. Tanácstalan és elveszett vagyok. Talán nem is élek. És mégsem egy halott körmöli az éjben e sorokot neked, Lucien. Máris a tárgyra térek.

Mr. Bartleby az egyetem központi épületének könyvtárosa volt, és nyilván mindent tudott a zegzugos, labirintusszerű helyről. Kiszámíthatatlan és kiállhatatlan alkalmazott volt. Úgy öltözött, mint az agglegények többsége, fél tucat foltnál soha nem volt kevesebb a ruházatán, soha nem látták kivikszolt cipőben. Olyan ember benyomását keltette, aki éjszakánként fölül az ágyában, és megrovóan szól a hálószobáját uraló sötéthez, rosszul teszi a dolgát. Mindig tudta, milyen idő várható. Ötven éve szolgált a könyvtárban, talán több is, mindenesetre többször fölfüggesztették, nemegyszer a fölmondólevelét is megírták, az igazgatónak csak szignálnia kellett volna, hogy az osztályvezetője, aki különösen nem szívelte Bartlebyt, azonnal ajtót mutathasson ennek a bogaras és barátságtalan embernek. A könyvtáros valahogy mindig megmenekült.

Miss Taylor szent meggyőződése volt, hogy szomszédja, Mrs. Smith előre megfontolt szándékkal meggyilkolta a férjét, Olivért, a testet feldarabolta, majd a részeket, a fejet, a törzset, a karokat és a lábakat a kertjének bizonyos pontjain elásta. Ez a gondolat egy viharos éjszakán fészkelt el benne, amikor úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, dörgött és villámlott, és ő, Miss Taylor, mert nem jött a szemére az álom, az ablakából nézte ezt a borzasztó világot. Smithék kertjében akkor fényt látott. Mintha viharlámpás imbolygott volna a rettenetes éjszakában. De még egy emberi alak mozgását is látni vélte. Mr. Smith akkor már három napja nem került elő, ennek ellenére a felesége nem mutatott különösebb kétségbeesést, sőt, Miss Taylor szerint inkább megkönnyebbültnek tűnt.

Az illetlen viselkedés nem ismer határokat, fittyet hány a tiszteletre érdemes helyekre, nemhogy az iskolaépületekben, egy városháza tanácstermében, egy banképületben, de még a templomban is oda nem illően viselkednek a polgárok, bűnös gondolatokat forgatnak a fejükben, szörnyűségekről fantáziálnak, és ha ez így megy tovább, olyan háború kerekedik hamarosan, amit még nem látott a világ. A testedzés persze fontos, a torna, a gimnasztika. Hanem a sport. Az sajnos szörnyen illetlen viselkedések sorozata. A művészet nem kevésbé illetlen, a zene, a képzőművészet, az irodalom. Illetlen lett a munka, de még a vallás is, a sok eltévelyedéssel és új keletű irányzataival.

– Kedvesem, de hiszen Madame Lemarchal halálának a hírére mindenki fölkapta a fejét! Hogy miért éppen ő?! Az az életvidám, kedves, kissé ódivatúan öltözködő asszony. A férje undok, sárga bőrű ember. De az a nő! A rossz ízlése ellenére is kicsattant az élettől. Mindenkihez volt egy-két jó szava. Hozzád nem.

– Hát nem is tudom – szólt kényszeredetten Madame Fontaine. Magában visszagondolt, milyen váratlan volt a patikusné halála, igazságtalan és indokolatlanul gyors. Az a szegény nő föl sem készülhetett. A halál gyakran váratlanul kegyetlen, és nem onnan tép virágot, ahonnan kellene. Még akkor is, ha slampos volt, és megbántotta őt.

Amikor beteg lett a felesége, a tábornok napokra búskomorságba esett, majd írt egy levelet a hadügyminiszternek, hogy nem végezteti ki a felkelők tisztjét, akit az ő garnizonjában tartottak fogva, és a sokadik kegyelmi folyamodványon voltak túl. A felkelők tisztje fölkészült a halálra, a szakállát is levágatta. A tábornok feleségére az öltözőszekrény előtt találtak rá, már ki volt készítve a vérpiros báli ruha, amelyben a győzelmi ünnepségen szándékozott megjelenni. Mint egy alélt flamingó. Az asszonyt az mentette meg, hogy hamar rátaláltak, de hónapokig így sem tudott beszélni, és a mozdulatai bizonytalanokká váltak.

Blondi Kelly nem tudta pontosan, mihez kezd, de először biztosan hazabumlizik, és fölakasztja Mrs. Levenel cirmosát. A vénasszony naponta följelentette az apját, és ha nem teszi, az öreg nem esik pánikba, nem menekül a jard elől, nem bukik föl az utcáról fölkapott, idegen biciklivel, és nem veri be a fejét a padkába, nem lesz gatyába szarós, két hét múlva nem tör rájuk a gyámügy embere, és így tovább. Apám nem is tudott biciklizni, bazmeg, úgy akart menekülni. Hány éve volt ennek? Nyolc. Vagy tíz. Kelly azóta lakója a Drága Szív nevezetű intézetnek, ő volt hármójuk közül a rangidős. Négy testvérét szórták szét az országban. Na most nyolc év alatt egy macska megdöglik, ugye? Van rá esély, vonta meg a vállát Blondi Kelly, de ő tud húszéves macskáról is. De például mi van, ha Mrs. Levenel purcant ki, és a macskájával temették el?

Andrea új fiú volt, de már az első gyónása után világossá vált, valamit jobban tud, mint mi. Addig hárman jártunk haza a templomból, Salvatore, Giuseppe és én. Andrea első gyónása 1953 nyarán történt, nem sokkal azután, hogy megjelentek nálunk. Dél felől érkeztek. Senki nem tudta, melyik városból hurcolkodtak idáig, lehetett az Nápoly vagy akár Cosenza környéke is. Lehetett falu vagy kisváros. Andrea szép fiú volt, és titokzatos, mindig füzettel és tollal járkált. Hamar bevettük a csapatba.

– Te miről gyónsz? – kérdezte Andrea Salvatorétól.

– A kukimról – bólintott Salvatore.

– És te? – fordult hozzám.

– Többnyire én is – mondtam.

Nem zavarom? – kérdezte a nő, aztán elkapta a tekintetét.

Megrázta a fejét, dehogy. Nyilvánvaló volt, hogy konkrétan akar valamit. Egy célokkal érkező ember. Diszkrét elegancia, csak a fölső ruházatát látja, kiskabát, ha hétköznapi viseletnek szánta, akkor az, ha eseményre választott darab, akkor az. Játszik a nő tekintetében valami kellemetlenség, és ő ismeri. Mivel remek dokumentációja volt, meg szokta ismerni az ügyfeleit. Ez persze kellemetlen szó, hogy ügyfél. Nem kizárólag az emlékezetére hagyatkozva dokumentál, még aznap este egy üveg sienai Chianti mellett le is írja az esetet. Összegezni a tíz vagy húsz percet, ameddig tart, néha a másfél-két órát. Nem oly régen egy fiúval az egész délutánt eltöltötték, lassan sötétedett, és az alkonyattal érkező est magába nyelte a másik arcát.

Mesélj valamit, Jean-Pierre.

Ilyenkor beszámolót tart egy szomszédról, vagy hogy mi a véleménye a prefektusban történtekről, elsült egy pisztoly, meghalt valaki. Részletes leírások. Szoktak meghalni, és ő akkor ezt elmeséli. Hogy halt meg, milyen a temetés. Kérlek, egy temetés mindig érdekfeszítőbb esemény, mint a haldoklás. Amikor beszélni kezdett, mert a felesége megkérte, voltaképpen fölszólította, mindig ugyanaz lett a vége. Az asszony azt mondta neki, de hát Jean-Pierre, te is tudod, hogy nem úgy volt.

De úgy volt.

Nem is értem, miért állítod be így.

Hogy állítom be?

Nem, nem így volt, Jean-Pierre.

Nyolcemeletes épület folyosóján ültünk. Éppenséggel a hetedik szinten. Nem akármilyen hely az illető intézmény: falai között, félhomályos irodákban és metszően éles fénnyel megvilágított helyiségekben a szívekkel foglalkoztak az illetékesek. Toldozták-foldozták, megdrótozták őket. Ha jutányos időt kapunk a klubban, a szívünk kétmilliárdnál is többet dobban, ez elég tetemes mennyiség. A Föld pedig kétmilliárd embert bír el, állítólag. Néha meg is jegyzünk egy dobbanást, amit legott ki is fejezünk, hú, megláttam, észrevettem, megszólított, hozzám ért, rám pillantott, és akkorát dobbant, hogy. Dirr-durr. Giling-galang.

. A legutóbbi használat után az egyik idősebb katona arról panaszkodott, hogy a keresztek kifejezetten rossz állapotban vannak, alig tudták őket használni, recsegtek, ropogtak, amikor fölállították őket a jajgató, vonagló emberekkel. Az egyik kereszt annyira el volt vásva, hogy nem bírta tartani az alsó szöget, kiesett. A szög pedig fontos. Mind a három kereszt javításra szorul, de talán a középső a leginkább. Valamit tenni kellene velük.

Megírt valami hasonlót egy orosz doktor, de ez most mindegy is, mint a párolgó víz. Volt egyszer három nővér, két normális és egy bolond. Ez a három testvér, kettő normális, egy bolond, együtt élt. Mindegyik normális volt. Mindegyik bolond. Nők, mint a szél, por, reggeli hamuszórás, hívták a tyúkot egyszerre hárman, amelyikhez ment, az vágta le, az tollazta. Volt egyszer három kifésült, testreszabott nővér, abból kettő normális volt, mint a fény, és egy bolond, mint a naplemente. A bolond lány néha elesett, zúzta magát, kék és zöld foltokkal díszelkedett. Hozta a sajtot, kenyeret a boltból, elesett.

Kern feltűnt a katedrális árnyékában, és egy levágott fejet tartott a kezében. Az övé, a feje, arca, homloka, a homlokhoz tartozó arckifejezése hiányzott. A test azonban nyilvánvalóan Kerné volt, ő viselt kockás nadrágot és zakót. Többen hallották, a fej irányítja a fej nélküli embert, azaz Kernt, most erre fordulj, a katedrálist hagyd, induljunk a színház felé. Itt jó, Kern. Látod, műsortábla. Szereposztás. Plakátok. A fej tudni szerette volna, milyen előadásokat játszanak, majd többször megállította Kernt a kirakatok tükrében. Szemrevételezték a könyvesbolt, a hentes, a ruhaüzlet kínálatát. Volt a zöldséges mellett egy máskülönben zajos madárka üzlet, kicsit takarták a káposztás ládák.

Szále doktor mondta neki, hogy égre-földre keresi. Azért elég érdekes, hogy egy kórházban üldözőbe lehet venni valakit, csak mert. Mert tett egy olyat, mit, hát megnézte. Mert látni akarta. Miért akar látni egy ember egy másik embert, aki már nem is ember, hiszen már nem él, egy üressé vált corpus csupán, és jó, az is igaz, sokszor kötelezik erre az élőt, ismerje föl, azonosítson, tegye nyilvánvalóvá, ki volt az illető, aki már nem tartozik az élni méltóztatók közösségébe. Ilyenkor alá is kell írni valami hivatalos marhaságot. Eléd tolnak egy papirost, és írd oda a neved, alulra, a vonal fölé. Odaírod az élő testedre vonatkozó neved, hogy az a másik név egy halottat takar.
A labornál, rászólt a kislány, aki a múltkor vette le a vért Igortól, hogy keresi.
Még mindig keres?
Most is. Azt mondta, megnézi a traumatológián.

Nem félsz lemenni?
Kellene?
A portás a gyerek elé tolta a jelenléti ívet, aztán odaadta a kulcscsomót, nézd csak, ez nyitja az ajtót, kétszer fordítsd. Megjegyezte még, lent sincs hideg, a csövek fűtenek. A lány annyit kapart a füzetbe, hogy Saci, a férfi háromszor veselkedett neki, hogy kiolvassa, végül a lány mondta ki, Saci. Így hívnak.
Szerinted ez elég? Milyen Saci? Milyen szak? Melyik szoba?
A lány elfordult, mindegy, nem? Az egyetlen Saci vagyok itt. Lemegyek edzeni, és kész.
A portás mosolygott. És mivel fogsz edzeni?
Bokszolok, mondta a lány, visszafordult. Vannak lent zsákok, nem?
A portás elnevette magát, te?

„Így ketyeg az óra, tik-tak jár, / benne egy manócska kalapál.”
Figyeljen ide, szólt Braun, amikor ő már állt, és menni készült. Kedvesem, az ember szerszám. Kinek a kezében van, meg nem tudom mondani. Mit építenek az emberrel, azt sem tudom. Biztosan többet, mint ami ő, nem? Az embernek mindig több háza van, mint amennyiben lakni tudna. Braun mosolygott, akár egy középkorú szerzetes. Szerszámok vagyunk, de beszélünk, akár az évszak, és ez a lényeges. A szerszám némán üt, vág, harap. A szerszám állat. De mi olyan szerszámok vagyunk, akik szavakkal intézik az életüket. A szeme élénken, ellenállhatatlanul csillogott. Tíz növendékkel foglalkozunk, Braun sóhajtott, tíz néma lény.

Orvos, nővér, mindenki más becsapható, a test nem igen. És akkor egy este, amikor elmentek a szeretteim, megéreztem, hogy úgy ver a szívem, akár az olyan harang, aminek beivott ember rángatja a kötelét. Tűz van, tűz van. Á, dehogy, csak részeg a harangozó megint. És akkor szépen megbeszéltem vele, az én szabálytalanul kalimpáló szívemmel, hogy ezt a játékot abba lehet hagyni. Te, szív, ne bomolj. Korábban is csinálta néha, egy másik életében, ez az új egy hete se kezdődött el. Szívem máskor is abba tudta hagyni a törzsi táncot. Jó ideig úgy kalimpál, hogy nincs sinusgörbe se. Biztosan most sincsen. Mint a tuskó heverek az ágyban, mellettem horkolnak a kollégák, én meg beszélgetek a szívemmel. Kell nekem az a sinusgörbe, add csak vissza, kispajtás. Most is ki fogsz józanodni, rendesen pumpálsz, szabályosan áramoltatsz.

– De hát meg fog halni.
A doktor vállat vont, az már nem az ő dolga. Amikor a férfit behozták, ingerlően vidám volt. A nővér vette le a vért, kérte el a vizeletes üvegcséket, ő mért vérnyomást, ő tolta az ágyához, mert a beteghordót sürgősen elhívták. A férfi ölében könnyű sporttáska volt, ápolt lábán strandpapucs, meg nem lehetett volna mondani, hogy életveszélyben van, és amilyen hamar csak lehet, be kellene tolni a műtőbe. Soha nem volt még ilyen helyen, jelentette ki, megilletődöttség nélkül nézelődött. Hol nem volt? Kórházban. A nővér az ágyához kísérve azt kérdezte tőle, hogy amikor született, akkor se? Otthon szült a drága édesanyám. Ezt úgy mondta ez a fiatal, izomkötegektől duzzadó ember, mintha a saját hőstettéről számolt volna be.

Pavel Kucsera gyakran sétált el Holecskáné ablaka alatt, az özvegy ott cigarettázott, és nem volt túlzottan kedvező véleménye a világról.
– Hozz nekem egy pohár barnát, hogy kibírjam, Kucsera.
Kucsera előbb elkezdett egy történetet, aztán elballagott egy pohár Bernardért, akkor is mondta, és mire visszaért, csaknem be is fejezte. Itt a vége, fuss. A saját életünk szólamaiból is milyen keveset hallhatunk, hát nem? Holecska asszony azok közé tartozott, akiket nem zavart, hogy miként kanyargott a történet közbülső része. Elfogyasztotta a sört, adott egy szál cigarettát Kucsera úrnak, maga gyújtotta meg a rúzsossá lett szálat.
– Jó lenne még egyszer strandra menni, Kucsera.