Anna Pasternak: Lara. Zsivago doktor eltitkolt szerelme. Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2017, 338 oldal, 3800 Ft

A könyv egyik érdekességét Paszternak és Ivinszkaja szerelmi története adja: hogy egy házasember viszonyt kezdett egy nála 22 évvel fiatalabb, kétgyerekes özvegyasszonnyal, és, bár többször is megígérte, soha nem vált el a feleségétől, szinte érdektelen, mondhatnám. Nem önmagában az, persze, hanem a további részletek felől: olyasmikre gondolok, hogy, például, a szerelmes asszony börtönbe, majd munkatáborba került, évekre (így akarták megtörni Paszternakot): a börtönben derült ki, hogy gyermeket vár szerelmétől. Hat hónapos terhes volt, amikor azt mondták, találkozhat a férfival: ehelyett egy pincébe vitték, pontosabban bezárták egy hullaházba: miután elájult, kirángatták onnan, és megszülte halott gyermekét. Ebben a szerelmi háromszögben ugyanis mindvégig ott figyelt a negyedik sarokban a KGB is, az egész „síkidomnak” a közepén pedig ott volt az íródó nagyregény, illetve a miatta odaítélt Nobel-díj, amelyről Paszternak lemondani kényszerült.

Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2017, 376 oldal, 3699 Ft

Erdély története vagy mitológiája helyett az önéletrajzát kapjuk, ahogy az alcím jelzi, egy térség biográfiáját és egy emberét. Miként rendes önéletrajzi regénytől el is várható, megtudjuk, hogy a főhős Vida is, meg Gábor is (időnként aztán Gavril) – a látszólagos „csinálatlanság” azonban könnyen becsaphatja az olvasót. A mű kezdetén nem a legelső, gyermekkori emlékeknél járunk, hanem 1985-ben, amikor a főhős elhatározza, hogy magyar-francia szakos lesz, és megírta már az emlékiratait. Aztán, „felélve az emlékeit”, egy regénybe kezd bele, amellyel kapcsolatban végiggondolt írói döntéseket hoz: eltünteti a kamasz hős mellől a szüleit, ne lábatlankodjanak a regényben (ahogy Dragomán a Máglyában, teszi hozzá), kitalál magának egy húgot (miként majd Esterházy a Harmonia caelestisben, teszem hozzá én).

Márványi Judit: Kapaszkodók. Egy szerkesztő emlékei. Esszék és be­szél­ge­tések. Tények és tanúk so­ro­zat, Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2017, 244 oldal, 2999 Ft

A szerkesztők munkáját szokás a játékvezetőkéhez hasonlítani: ha tökéletesen vezetik le a meccset, senki sem veszi őket észre, de ha akár egyetlen hibát is elkövetnek, rögtön láthatóvá (és szidhatóvá) válnak. Bár a szerkesztők, ha maradok most a sporthasonlatnál, mintha nemcsak a játékvezető, de az edző, a gyúró, esetleg a pszichológus szerepét is kénytelenek lennének magukra venni: mindig megkísérlem elmagyarázni kritikaszemináriumokon, vigyázzanak a kritikusnak készülők azzal a szóban is, írásban is könnyen kicsúszó mondattal, hogy „egy alaposabb szerkesztés ráfért volna a kötetre”. Mert, persze, mindig minden műre ráférne az a bizonyos alaposabb szerkesztés (ha most szarkasztikus akarnék lenni, talán egyedül az Ivan Iljics halálára nem, legalábbis erről az elbeszélésről írta Kosztolányi, hogy egyetlen betűt sem lehetne belőle kihúzni), de ha valamit meg szeretnénk érezni abból, mennyire összetett munka a szerkesztőé, érdemes Márványira odafigyelni.

Széchenyi Ágnes: Pályaképek. Mű­ve­lő­déstörténeti metszetek a 20. századból, Corvina Kiadó, Bu­da­pest, 2016, 383 oldal, 3990 Ft

A Pályaképek az irodalmi intézményrendszer hat, pályáját a huszadik században kiteljesítő (vagy épp ki nem teljesítő), a Monarchia idején született alakját tárgyalja – Vészi József, Biró Lajos, Horváth Zoltán, Sárközi Márta, Kornfeld Móric és Szegi Pál kaptak egy-egy fejezetet, meg, kissé kakukktojásként, a Jung Ungarn, ez a Nyugat német változatának tekinthető, mindössze egy évfolyamot (1911-ben) megélt folyóirat. Maga Széchenyi Ágnes a Kornfeld Móricról szóló tanulmányt nevezi a bevezetőben „némiképp egyedül állónak”, és annyiban ez a megállapítás jogos is, hogy az iparbáró és mecénás más módon volt része az irodalmi életnek, mint az alkotó, a műhelyteremtő vagy a szerkesztő. Mégis szervesen illeszkedik az egészbe az ő sorsa is, hiszen a kötet világossá teszi, hogy az irodalmi életet aligha értjük meg, ha pusztán az elsővonalbeli alkotókra összpontosítunk, ha azt hisszük, ők mindentől és mindenkitől függetlenül léteznek, műveik pedig pusztán az írói, költői zsenialitásból szikráznak elő, és pottyannak bele az olvasók kezébe.

Benyovszky Krisztián: A Mor­gue utcától a Baker Streetig – és tovább, Kalligram Kiadó, Du­na­szer­dahely–Pozsony, 2016, 376 oldal, 2990 Ft

Benyovszky rendkívül nyitott és széleskörűen tájékozott irodalmár, nemcsak az elemzésre választott művek változatosságából látszik ez, hanem abból is, mi mindenre kíváncsi: a szemiotikai nézőpont meghatározó az elemzéseiben, de műfajelméleti problémák ugyanúgy érdeklik (mondjuk, amikor egy elfelejtett magyar crossover krimit elemez, Barsi Ödön 1947-es Egy lélek visszatérjét), mint az a kérdés, vajon mennyiben függhet össze a két világháború közti magyar ponyva „lesajnálása” azzal, hogy ezek a könyvek a szó szoros értelmében elolvashatatlanok, hiszen újabb kiadásokban nem hozzáférhetők. Egyetlen vizsgálati lehetőséget utasít el több ízben: hol finomabb, hol erőteljesebb morgással emlegeti azokat az elemzőket, akik irodalmi hősök modelljeit, életbeli másait kutatják. Ahogy írja, két „összemérhetetlen világot” kívánnak ilyenkor kritikátlanul összemosni, csekély sikerrel, hiszen a végeredmény nem lehet más, mint annak megállapítása, hogy a regényalak nem olyan, mint életbeli megfelelője. Hátha egyszer sikerül meggyőzni arról, hogy lehet ezt is izgalmasan csinálni, hiszen világosan nem szöveget vetnek (jó, vetünk, mert ilyesmit már én is csináltam) itt össze „élettel”, hanem szöveget – szöveggel, vagyis emlékezéssel, levéllel, naplóval.

Csáth Géza: Úr volt rajtam a vágy. Naplófeljegyzések és visszaemlékezések 1906–1914, az eredeti kéziratok alapján sajtó alá rendezte Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016, 473 oldal, 3990 Ft

Pusztán ezek alapján is feltehető a kérdés, mi is ez a könyv voltaképpen: önmagában olvasható mű, vagy olyan, értékes forrás, amelyből megismerhető a magyar irodalom történetének egy megkerülhetetlen alakja? Úgy tűnik, éppen az utóbbi, vagyis az író szorul háttérbe, hiszen mindarról, amit Csáth olvasott, látott a színházban, amit megírt novellában vagy színdarabban, szinte csak adatokat kapunk – arról viszont, hogyan lett morfinistává, milyen módon kezdett nemi életet élni, mitől félt és mi jelentette számára a legnagyobb élvezetet, történeteket is kapunk, sőt, értelmezést. A kötet, persze, nem pusztán töredékes, de nem is egységes: vannak benne valóban naplószerű feljegyzések, rövid, dátumokhoz kapcsolt jelzések, álomfejtések, visszaemlékezések, sőt, egy soha meg nem írt regény terve, emellett olyan, összefüggő szövegek is, mint a Morfinizmusom története meg a Nemi életem leírása.

Kondor Vilmos: Szélhámos Bu­da­pest. Libri Kiadó, Budapest, 2016, 607 oldal, 3999 Ft

Kun Árpád legújabb kötete kapcsán, amely az ÉS könyve volt decemberben, Radnóti Sándor felállított egy épp egyszerűségében annyira vonzó ellentétet: úgy fogalmazott, hogy az „alacsony (és középfajú) kultúra” egyik fő témája a boldogság, ezzel szemben a magas irodalom legfontosabb alkotásai, Magyarországon mindenképp, a tragikus regiszterben szólalnak meg. Persze, Radnóti is leszögezi, nincs az rendben, hogy az alacsony és a magas kultúra között nálunk még mindig annyira mély szakadék van, hiszen a határátlépésnél és a regiszterek közi mozgásoknál nincs izgalmasabb: hozzátenném, a Kondor-könyveknek is sokat köszönhetnek a magas-populáris ellentét érvénytelenítéséért küzdők.

Az ÉS könyve októberben - Móricz Zsigmond: Naplók, 1930–1934. Összegyűjtötte, szerkesztette, az előszót írta Cséve Anna. Noran Köny­ves­ház, Budapest, 2016. 893 oldal, 6999 Ft

Hiteles-e, ha egy Móricz-kutató lelkesedik az író naplóinak legújabb, közel 900 oldalas kötetéért? Az valószínűleg senkit sem lep meg, hogy nekem, miután hosszú éveket töltöttem Móricz-művek olvasásával, és az életút meg az életmű újragondolásával, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb könyve a sorozat harmadik darabja, amelyben a harmincas évek elejének móriczi mindennapjaiba ugorhatunk fejest. De hogy miért lehet érdekes mindenki másnak, Móricz olvasóinak csakúgy, mint a korszak irodalmi életére kíváncsiaknak, és akár azoknak is, akiket a mai irodalmi intézményrendszer működése foglalkoztat, akik azon szeretnének eltöprengeni, mi a jelentőségük az irodalmi folyóiratoknak, vagy azon, vajon a barátság vagy az irigység szervezi-e maga köré az írók világát, azt már, úgy érzem, magyaráznom kell.

Gyáni Gábor: A történelem mint emlék(mű)

Spiró György: Válogatott esszék 1979–2016

Turi Márton: Rejtekutak a pusztaságban

Szirák Péter: Ki említ megérkezést?

Az ÉS könyve áprilisban - Angyalosi Gergely: Rejtett fényforrások. Kijárat Kiadó, Budapest, 2016. 270 oldal, 2900 Ft

A Rejtett fényforrásokban megbújik egy beszélgetés a szerzővel magával: Szénási Zoltánnak a kritika feladatára, a kritikusi személyiségre, a kritikának és a mindenkori, történő irodalomnak a viszonyára vonatkozó kérdéseire válaszolt Angyalosi. Ez az interjú pedig számomra maga köré szervezte az egész kötetet. Kezdetben engedelmesen követtem az írások kötet által kijelölt sorrendjét, olvastam (többek közt) Bacsó Béláról, Blanchot-ról, Kantról, Krúdyról, és Radnótiról, majd egyszercsak megelégeltem saját fegyelmezettségemet, előrelapoztam a beszélgetéshez, és minden mást, így a lehetséges modernség-koncepciókról szóló tanulmányt vagy a Darvasi László, Parti Nagy Lajos, Aczél Géza egy-egy kötetét tárgyaló írást már a kritikáról gondolkodó Angyalosi felől olvastam el. 

Tárcatár 2015 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 23 éve indult az Élet és Irodalom tárcatár rovata, Széky János vezette akkor a prózarovatot (utána tizenöt évig Dérczy Péter). A hagyomány szerint minden évben három szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”.

2015-ben Szilágyi Zsófia személyes és szubjektív irodalomtörténeti tárcasorozata, nyugodtan mondhatjuk, íróvá avatta a szerzőt. Dragomán György sejtelmes, háború utáni krízisszövegeivel, ígérete szerint, még jelentkezni fog a prózarovatban. Kőrössi P. József pedig szinte regénnyé sűrítette a falusi házat és a falusivá lett sors eseményeit.

Köszönjük nekik, hogy velünk voltak!   

Dilettáns vagy műkedvelő írókról tehát csak úgy beszélhetünk, ha tekintettel vagyunk az adott korszak intézmény- és feltételrendszerére – történeti kategóriaként kell kezelnünk, miközben épp az jelenti megközelítésének egyik nehézségét, hogy a dilettánsok mintha mindig a jelenben léteznének. Ha valaki dolgozott szerkesztőként, szinte biztosan tud történeteket mesélni a szerkesztőségbe bekopogtató, az elutasítástól dühödtté váló dilettánsokról, vastag borítékban vagy sok csatolt fájlban érkező, közölhetetlen szövegekről. Arról viszont, hogy kik és milyenek voltak a dilettánsok Kosztolányiék korában, már egyáltalán nem ilyen könnyű sztorizgatni – hiszen egy adott korszak irodalmi intézményrendszere, vagyis a szerkesztők, az írók, akkor végzik jól a dolgukat, ha nem engedik közlési lehetőség közelébe a dilettánsokat, „nyom nélkül” eltüntetik őket az utókor szeme elől.

Nálam nincs másik könyv tőle, csak az Esterházy-kalauz, abból készültem fel a beszélgetésre. Odaadom neki, kérem, írjon bele valamit, ha már, legyen kerek ez azeste. Visszaadja, kacag megint, szemüveg, lobogó haj: Zsófinak, barátsággal, Jancsi. Mondom neki, adtunk a kultusznak, két dedikált Esterházy-kötetem van már, az egyiket Lili írta alá, a másikat Jancsi.