Trianon a XX. századi magyar történelem egyik legsúlyosabb, mindmáig feldolgozatlan traumája. A Trianonnal összefüggő kérdések megítélését a békeszerződés megkötésének pillanatától fogva aktuálpolitikai megfontolások determinálták. Az egymást követő történelmi korszakokban a kérdés folyamatos napirenden tartása mögött ugyanúgy napi politikai érdekek húzódtak meg, mint más korszakokban agyonhallgatásának hátterében. A harmincas évek irredenta, bosszúvágytól átitatott politikáját a Kádár-rendszer idején negyven év hallgatás követte. A Horthy-rendszer agresszív, mindent átható, radikális irredentizmusa éppen úgy akadálya volt a Trianonról szóló racionális párbeszédnek és az eseményekkel való szembenézésnek, mint a Kádár-rendszer bűntudatot sugalló hallgatása. Trianon kérdésének az államszocializmus idején való tabusítását mi sem jellemzi jobban, mint hogy a korabeli, a történelmi tudat sajátosságait feltárni kívánó kutatásokban alig esik szó a kérdéskörről, miközben egy 1976-ban végzett kutatás tanúsága szerint a lakosság hetven százaléka állította saját magáról, hogy „mély keserűséggel tölti el a trianoni békekötés". Hogy Trianon kérdése milyen elevenen jelen volt a mélyrétegekben a kádárizmus évei alatt is, azt illusztrálja az a tény is, hogy az emberek többsége 1975-ben - a diktatúra idején - is vállalta azt a véleményét, hogy helyeseli az erdélyi és felvidéki területek 1938-as visszacsatolását, miközben a történelemoktatás és a hivatalos propaganda megérdemelt büntetésként interpretálta a békeszerződés igazságtalanságait.

Amilyen - önmaga korábbi szerepéhez, az általa betöltött pozícióhoz és a demokráciához - méltatlan módon választották meg, éppen olyan megalázóan távolították el a köztársasági elnöki pozícióból Sólyom Lászlót. 2005-ben azok voltak a királycsinálók, akik öt évvel később még arra sem tartották érdemesnek, hogy tájékoztassák, a továbbiakban nem tartanak igényt szolgálataira. Mindkét esetben olyan alantas politikai játszma főszereplőjévé vált, amelynek sem részleteibe, sem módszereibe nem avatták be, és amelynek céljáról is csak az utolsó utáni pillanatban értesült.