N. Á. barátom mondja: tisztességesen kell csinálni, a dolog oroszlánrésze alól nem szabad kibújni. Hetekig hordom magammal a dobozba zárt tárgyat, egyik szatyorból a másikba, táskából kabátzsebbe. Talán valami titkos nyelvet őrzök: ha kinyitom a dobozt, ha a tar­tal­mát odaadom neked, onnantól más napok jönnek. Szeretnék eb­ben a forgatókönyvben hinni, és közben mindennél erősebb az általános jelentésen túli felderítése. A jelenlegi politikai hatalom szemében a tökéletesen lehetetlen megkísértése. Döntésem per­sze nem politikai, sem vallási, kevéssé ilyen színezetű. Hitbeli.

Tagjai vagyunk egymásnak. A mondatra elsősorban irodalmi szempontból szeretnék ránézni. A „figyelmes figyelem” (Balla Zsófia írja így) perspektívájából – a figyelem terjedelme, tartóssága most, a huszonegyedik század első felében jelentősen átrendeződik, magamon és generációmon ezt fokozottan észreveszem. Befogadásunk, észlelésünk rövidvers terjedelmű (tisztelet a kivételnek), zaklatottságunk, szorongásunk és szorongattatásunk, félelmünk éppúgy leírható, ahogy Hervay is közreadta az akkori kor, a hányattatás, a megtagadott és szabadságától megfosztott ember képében. A tömegpszichológia a fénykorát éli, sodródunk, és e sodrás másokat is magával ránt, a közösségiség ma már nem csak az összetartást jelenti, a közösségnek mindennél nagyobb a keretező funkciója, vagyis amennyire összeköt, annyira szeparál, csoportokra bont, és ha úgy tetszik, „szektorokra” oszt, bírál, büntet és jutalmaz, a közösség ma: versenyfutás egymással.

Ricsi szalad ki, édes istenem, mezítáb, hol az eszed, drága fiam, föl kéne mosni, adjam a kezedbe a felmosót, megy az, szépen, föl és le, a sarkokat is, oda gyűlik a kosz. Anyám is hol van, mondta, hogy jön, akkor nincs piszok, de az a színházjegy eszét vette. Kellett neki karácsonyra bérletet venni. Soha többet, Tibi, soha többet. Majd benyúlok a tárcájába, és meglesem, hány előadásnyi helye maradt. Ő is miről beszél, hol számít a Gogol-darab, amikor Ricsi lent rúgja a labdát. Ezek itt azt hiszik, egyébből sem állok, mint hogy krumplit, húst, kenyeret szeleteljek.

Megunom apám mellett, talán észre sem veszi, hogy magára hagyom. Ha már hétvége, legyen valami értelme a napnak, gondolom, és elindulok a töltés felé, közben látom, hogy a kavicsos úton egy platós furgon érkezik. A távolban a szomszéd kutyái ugatnak vadul, neki-nekirontanak a kerítésnek, a jármű kerekei felverik a port, behúzódom egy tölgy mögé, onnan tekintek kíváncsian a távolba, a szomszéd kifarol a traktorral és megáll a szénabáláknál. A figyelmem hamar visszaterelődik a furgonra, a roskadásig rakott utánfutóra, arra jutok, hogy át is lóghatnék, a kutyák ismernek, Dumbó ugyan néha nekem ront, de amint a közelébe érek, hempergőzik a lábam előtt, követeli, hogy simítsam a hasát, játszak vele, szelídebb, mint egy macskakölyök, ha erősen vakarom az oldalát, jólesően morog.

Nemes Nagy szerint a dolgokban hír van, a tárgyakban istenek laknak, ez az objektív költő szent meggyőződése. Kedvenc metaforám is egy személyes élményéhez kapcsolódik. Ha túlságosan elragad a hév, valósággal úgy érzem, magam is részese voltam az élménynek, szinte élesen látom a Soroksári úton áthaladó tevét, mely akadályozza a forgalmat. Mi a teve két púpja? A szó öröme és a szó elégtelensége, mondja Nemes Nagy. Vagyis gyermekkorban megéljük az előbbit (a szóeufória korszaka ez), amikor a kifejezés öröme, konkrétsága kétség nélkül van jelen. Nemes Nagy szerint a kamaszköltészet sok mindenre megtanít, például a jel és a tárgy közötti távolságra, mely fontos, főleg, ha költői ambíciói vannak az illetőnek.

„A gőztől bepárásodik az ablak. Figyelem anyám pecsétes kötényét. Ahogy mozdul, ráncokba gyűrődik. Ki akarok szökni az udvarra, de tudom, hogy rám vár a krumpli- és hagymapucolás. Anyám nem enged. Amíg nem végzek a feladatokkal, nincs játék. Hugi bezzeg a szobában tévézhet. Nem baj, majd este elszedem a mackóját és eldugom. Akkor majd felbolygatja a házat, és mire megtalálja, jól kifárad. Olyankor az ágyon fekszem, és visszafogottan nevetek a markomba. Szórakoztató, ahogy sírva szalad keresztül a szobákon. Ha véletlenül hangosan felkacagok, felém lendül, az arcomba karmol. Néha verekedünk, de azért szeretjük egymást. Apu, amíg még itthon élt, azt mondta, a verekedős testvérekben lakik a legtöbb szeretet. Igaz, mióta elment, kevesebbet verekszünk és veszekszünk.
Fogjál hozzá, szól rám anyám. Kést ad a kezembe, a vágódeszkához állít. Fel kell állnom a sámlira, hogy elérjem. A sámli alatt bolyhos-tapadós szőnyeg, nehogy elcsússzon alattam. Így könnyedén felérem a pultot. A késsel is vigyáznom kell. Múltkor elvágtam a kezemet, dőlt belőle a vér, majdnem elájultam.”

Amikor valamit látunk, olvasunk, arra törekszünk, hogy megértsük a világ alapvető vizuális tulajdonságait, mindez fiziológiai szempontból sajátos izgalmi állapotot, érzelmet, vált ki, serkenti a képzelőerő működését. Gondoljunk csak Raszkolnyikovra, aki a felöltője alá rejtett baltával halad végig az utcán. Ez a mondat már önmagában elég ahhoz, hogy izgalmat váltson ki bennünk. Félelmet, kíváncsiságot, vágyat a folytatás ismeretére. S jóllehet, ez egy minden tekintetben paradox kijelentés: hiszen, ha olvastuk, pontosan tudjuk, mi fog történni, mihez szükséges a balta, mit fog Raszkolnyikov elkövetni a harmadik emeleti lakásban. Vagy egy még klasszikusabb példával élve: vegyük a shakespeare-i darabot, a Rómeó és Júlia esetét. Ezerszer láttuk, megnéztük filmen, színházban, olvastuk a drámát, mégis minduntalan: szapora légzés, izgalom.

Hallom, hogy apám kilép a tolóajtón, úgy áll meg, hogy eltakarja a fenyő, várom, hogy szólítson, de csak rágyújt, lustán füstöl, én meg élvezem, hogy tétlen maradhatok, rejtve a fűben. Ledobom a pólómat és elnyúlok, szórakozottan lóbálom a lábam, a rozsdamarta biciklivázat nézem, ideje lenne már a szemétre tolni, de öcsi kiakad, ahányszor a közelébe megyünk, nagyapáé volt, kiáltja, és úgy védi, mintha felpattanhatna rá, hogy eltekerjen vele. Ámulok a fényen, csak a sötét ne nőjön, a napok ne teljenek, jó ez a nyár, még a benzinszagú délutánokat is elviselem, a fűnyírógép robaját, a reggelek baltahangját, a délelőtti rönkcipelést.