► Tábor Ádám: Hetvenhatáron túl. Versek 2015–2024. Kalligram Kiadó, 2025, 174 oldal, 3500 Ft

Öregkori lírát illetően a magyar irodalomban kézenfekvőnek tűnik Arany János Őszikéire utalni: az ő feledhetetlen példája máig tanítja a magyar költészetet arra, hogy az időskori számbavétel és a szembenézés mintegy kötelező feladatot is jelent: mivel s hogyan is lehet vagy kell a végső határ tudatában továbbírni azt, amit már életműnek lehet nevezni; egy új verseskötet hetvenhatáron túl egyszerre jelent feladatot és kihívást (amit a költő maga így jellemez: „új lehetetlenség”).

2005-ben, József Attila centenáriumi évében jelent meg Csíkszeredában Kovács András Ferenc Szabadvendég című kis kötete, amely József Attilának a Légy ostoba! című szonettjét írta át (vagy szét?) szonettkoszorúvá, s a kötet hátlapjára még egy újabb szonettet is elhelyezett, amely a 14 KAF-szonett egy-egy kiszakított sorából lett összeállítva. A kötetben a versek külön-külön lapokon helyezkednek el, s minden egyes vers József Attila fényképével illusztrálva jelenik meg, ami által a koszorú József Attilára vonatkozása erőteljesebb hangsúlyt nyer – ám e vonatkozást érdekesen színesíti a kötet alcíme, amely így szól, Vendégkoszorú egy vendégszonettre, amit ha értelmezni akarunk, alighanem arra juthatunk: e vers-szövetben nem fog tisztázódni, a kötet két megnevezett alkotója (azaz KAF és József Attila) és az egymásba fonódó versek közül melyik költő és melyik vers minősül vendégnek és melyik befogadónak (azaz vendéglátónak).

► Friedrich Hölderlin: Válogatott levelek. Válogatta, szerkesztette: Szabó Csaba. Fordította Szabó Csaba, Szabó Ede, Pongrácz Tibor, Kocziszky Éva. K.E.R.T. Kiadó, Budapest, 2025, 188 oldal, 3990 Ft

Csak csodálattal lehet nézni a felvilágosodásnak e tündéri illúzióját, amely még e törékeny lelket is megihletni volt képes: az a férfi, aki képes önmagáról ilyeneket írni: „bennem minden olyan csonkán, olyan ellentmondásosan fest”, máshol magabiztosan hirdeti erkölcsi meggyőződését: „Megérteni magunkat! Ez az, ami talpra állít minket!” (s e meggyőződést öccséhez akár tanításként is alkalmazza), s biztos benne, hogy a filozófia segítségével („az Egyetemesre szeretnék hatni [...] az Egyetemes lett vágyaink és törekvéseink tárgya”) az eljövendő nemzedékek sorsa akár biztosítottnak is tekinthető („a jövendő évszázadok nemzedékét szeretem [...] unokáink jobbak lesznek nálunk, a szabadságnak egyszer el kell jönnie”).

Esterházy nagyívű pályája mint jelenség egészen különleges valami volt – lecsúszott és kizsákmányolt arisztokrata családból származván, nem kevés viszontagságon keresztül, tisztán írói tevékenysége (és ennek visszhangja) révén a társadalmi nyilvánosság központjába került; sokféle szerepet elvállalt, sokféle aktivitást mutatott fel (mindig magas színvonalon!), igen komoly szellemi befolyásra tett szert – s mindezenközben megőrizte írói autonómiáját és történelmi örökségét is, úgy vállalván a történelmi család képviseletének igencsak nehéz feladatát, hogy mindvégig távolságtartással nézte a történelmi autoritásoknak mindenféle fajtáját, beleértvén a saját családi hagyományát is. Esterházy egyszerre volt „egyszerű” író (vagy ahogy Ottlik fogalmazott: „egy ürge”), s egyszerre volt, hagyományos szóval élve, a „nemzet mindenese”: népszerű, igen sokak által olvasott „szépíró”, irodalmi és politikai publicista (mai szóval mondhatnánk: influenszer).

► Takáts József: Másik mitológia. Tanulmányok a 19. század magyar irodalmáról. Ráció Kiadó, Budapest, 2024, 269 oldal, 3500 Ft

Takáts műveinek leginkább figyelemre méltó tanulsága alighanem az, hogy a másik, régebbi kor „másik mitológiája” nem engedheti meg, hogy a művek olvasása során mellőzzük vagy lenézzük e művek mindenütt megnyilvánuló tanító célkitűzéseit, ezért tartsuk állandóan szem előtt, hogy a régebbi korok legszubjektívabb, legesztétikusabb műalkotásai is magukban rejtik (nem is rejtik – hordozzák) a példázatosság igényét. Takáts e könyve (is) emiatt „természetesen” tanító célzatú és példázatos jellegű – ezért tudja állandóan újra felvetni a nagy kérdést: mire is való tulajdonképpen az irodalomtörténet?

► Szilágyi Ákos: Elvégre. Nap­ló­versek, 2017–2023. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2024, 186 oldal, 3800 Ft

Szilágyi Ákos költészete azért lehet különleges, mert olyan poétikát alakított ki (ötven éve és ma), amely együttesen tudja prezentálni az avantgárd költészet időnként szélsőséges indulatiságát valamint az úgynevezett gondolati költészet fogalmiságot célzó törekvéseit: nála a költő indulata a gondolatiság megoldhatatlanságaira irányul, a gondolatiság pedig mindvégig azt járja körül: miből is ered a költészetet teremtő és vezérlő indulat; mintha minden verse azt kérdezné, minek is ír az ember verset, mikor gondolatilag felmérheti, hogy a világban semminek, így a költészetnek sincs semmi értelme és hatása, és megfordítva: miként lehet a világot végiggondolni és elgondolni, ha gondolkodásunk végeredménye legfeljebb a kudarc kiéneklése lehet.

► Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóról. Krasznahorkai László prózavilága. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 368 oldal, 5999 Ft

Szabó Gábor, a mai magyar irodalom (s ezen belül különösen a próza) kiemelkedő elemzője, aki, azt hiszem, elsőként nézett szembe Esterházy nagy művének, a Bevezetés a szépirodalomba című különös könyvének különleges felépítettségével és embertpróbáló bonyolultságával ( a „Te, ez iszkol” című könyvében, 2005), most Krasznahorkai műveinek összetettségét és összeszerkesztettségét vette szemügyre: nem az egyes regények egyedisége és sajátossága érdekli (emiatt minden kritikai jellegű észrevétel megtételétől tartózkodik is!), hanem az: hogyan áll össze a sok és sokféle prózai mű, keletkezési időtől, választott műfajtól és terjedelemtől eltekintve, egy nagy világlátás megjelenésévé.

Ketten egy új könyvről – Reményi József Tamás: Mindig volt egy szigetem. Darvasi Ferenc életútinterjúja. Cser Kiadó, Budapest, 2023, 288 oldal, 4995 Ft

Reményi közvetítő szeretett volna lenni a különböző irányzatok és csoportok között – nemes próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak (ezért lehet e jókedélyű embernek emlékezése mégis sokszor nagyon keserű), s ezért keresett magának az irodalomban, az irodalom minőségében, amint a könyv címe is mondja, szigetet, azaz buvóhelyet – de emlékezéseinek sugallata szerint e szigetet leginkább csoportban, közösségben szerette volna feltalálni, s rezignált fájdalommal rögzíti, hogy szigetén magányosnak kellett éreznie magát; ám az e téren felmerülő kérdést, vajon miért is igényelte volna e saját szigetnek valamely szinten való intézményesítését annak dacára is, hogy lehetetlenségét belátja, megvilágítatlanul hagyja. Így „pályájának emlékezete” tulajdonképpen nagyszabású és rokonszenves önjellemzésként fog megmaradni számunkra – holott társadalmi-közéleti tapasztalatainak és vélekedéseinek analitikusabb megközelítése a személyiség önképét is jóval gazdagabbra és általánosabb érvényűre tágíthatta volna ki.

► Juhász Ferenc: Más Petőfi az enyém. Összeállította Juhász Ferencné Kilián Katalin, Juhász Anna, Debreceni Balázs. Prae Kiadó, Budapest, 2023, 370 oldal, 5990 Ft

E kötet maga a megtestesült kultusz: nem fejezetekre, hanem szívütésekre tagolódik (bár azt nem magyarázza el, kinek a szíve üt: Juhászé, a szerkesztőké – vagy a feltételezett olvasóé?), párhuzamosan fut benne Petőfi-vers és Juhász reflexió (versben, prózában, vázlatban), egész Juhász-mű és kéziratos feljegyzés, Juhász-versek nyomtatva és a költő kézírásában, egész oldalas idézetek kiemelve, színesen (a kiemelések magyarázata nélkül, csak a fontosságot hangsúlyozván) – e könyv nem csak olvasásra lett kitalálva, hanem gyönyörködésre is, valamint folyamatos rácsodálkozásra. Tanulságot is kínál: a család és a szerkesztők méltó és alapos képet nyújtanak Juhász Petőfi-képének alakulásáról és saját maga által tervezett kiadásairól (kár, hogy a kötetzáró tanulmány a kötet egészéhez képest kiábrándítóan keveset ad: sem Juhász költészetét, sem Petőfi-képét nem fogjuk belőle jobban megérthetni) – azáltal pedig, hogy – az egyértelműen Petőfiről szóló írások mellé – meg nem jelent vagy újraközölt Juhász-műveket is prezentál, minden szempontból fontos forrásnak is minősül.

Az ÉS könyve márciusban – Balajthy Ágnes – Bódi Katalin – Szirák Péter: A kortárs magyar irodalom. Szerkesztette Szirák Péter. Debreceni Egyetemi Kiadó, Tankönyvek sorozat, Debrecen, 2022, 167 oldal, 4190 Ft

A könyv nem kíván történeti, kiváltképpen nem valami felé haladó történeti ívet felvázolni (nyilván emiatt alakult így a címe is: egyetemi tankönyvtől inkább megszokott lett volna a kortárs magyar irodalom története megfogalmazás), de az események felrajzolása mégis megőrzi a történeti kifejlés (fejlődés) sok-sok hagyományozódott mozzanatát: tulajdonképpen újra legitimálja azt a prózafordulatot, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek leírásaiban  rögzült több mint negyedszázada, s amelynek „mai” érvénye erősen kérdésbe vonható. Vajon ma is tartható még az a szép elképzelés, hogy az újabb magyar próza Ottlik Géza köpönyegéből bújt volna ki? Vajon Bodor Ádám, Kertész Imre, Tar Sándor, Spiró György, Krasznahorkai László prózája beférne még „ma” Ottlik köpönyege alá? A nagy líratörténeti fordulat, amit a könyv az eddigi leírások összegzéseként prezentál, megáll-e még (hajdani történeti érvényén túlmutató módon is) azokban a más utakat mutató líratörténeti fejleményekben, amelyeket a könyv egyébként nagyon érzékenyen elemez?

Az ÉS könyve áprilisban – Borbély Szilárd: Bukolikatájban. Idÿllek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 147 oldal, 2999 Ft

Bukolikatájban járunk, utasítja az olvasót a kötet címe, ám e tájban sok mindent találhatunk, csak éppen pásztoridillt nem. Szegény falu nyomorúságos életének kellem és báj nélküli mindennapjairól szól az ének, szenvedő és kiszolgáltatott emberek (és állatok) szomorú sorsainak töredékei villannak fel – csak éppen az hiányzik e nagyvilággal, városiassággal, civilizációval szembe állított rurális életből, amit a hajdani pásztoridill felkínált: a nyájas, természetbe belesimuló, szelíd érzelmesség nyugalma, a szerelmi enyelgés békés kielégülése – valamint ennek az állapotnak örömteli kiéneklése, dicsérete.

És persze a legnagyobb különbség: nem maga a pásztor énekel, hanem az e környezetből már eltávolodott emlékező, visszatekintő dalnok, aki már nem naiv módon mutatja és meséli a maga életét, hanem kívülről szemléli mindazt, amit hajdan magáénak kellett tudnia – emlékszik és értelmez, érzelmesen és kritikusan, egyszerre képviselvén az elfelejthetetlenség kényszerének személyességét, s a visszavonhatatlanul bekövetkezett eltávolodás/eltávolítás emelkedett személytelenségét.

Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője avagy Egy utazó napjai. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021, 93 oldal, 2990 Ft

A kötet beszédmódjának alapvető jellegzetessége: nem tudjuk, nem tudhatjuk, ki beszél – csak azt, hogy valaki beszél, bensőségesen, szinte teljes átéléssel, de mindig harmadik személyben egy (az) utazóról, s a beszélőnek saját tulajdonságairól nem is értesülünk: csak azt olvassuk, gyakorta ismétlődvén, e beszúrt mondatokat első személyben fogalmazván, hogy feljegyzi, felírja a történteket (vagyis az utazó reflexióit). A történetmondás így megkétszereződik – egyszerre látjuk a reflexiós sort, s a rögzítés aktusát; mintha az olvasó szeme láttára születnék meg a vers, állna össze az egész kötet (holott a feljegyzések említése során a feljegyző elhallgatja, kinek vagy minek számára készül a feljegyzés).

Az ÉS könyve áprilisban – Krasznahorkai László: Herscht 07769. Florian Herscht Bach-regénye. Elbeszélés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 424 oldal, 5999 Ft

Hősünk állandóan a jelen lévő  apokalipszisről elmélkedik és beszél („az apokalipszis az életnek, a világnak, az univerzumnak, a Valaminek a természetes állapota, most van az apokalipszis”), s mindent az apokalipszis jegyében értékel – csak épp az a különös, hogy ezt az apokalipszist a regény világában rajta kívül az égvilágon senki nem látja és tapasztalja, s a többi szereplő (akik persze kissé nevetségesnek vannak bemutatva, talán azért, mert nekik nem apokaliptikus a beállítottságuk) legfeljebb konkrét kellemetlenségektől és a bűncselekményektől fél. Hősünk bizonyára az apokalipszis lovaival szemben próbálja megbosszulni a neonácik gyilkosságait – de azt maga sem gondolja (legalábbis a szöveg nem utal rá), hogy ő maga igazságot tudna tenni, legfeljebb rafinált bosszút áll; az őt körülvevő világ pedig törheti a fejét, vajon mennyivel derekasabb Herscht bűncselekmény-sorozata, mint a megelőző gonoszság. Az olvasónak persze éreznie kell(ene) a különbséget, hiszen Herscht, a főhős, olyan segítőket is talál, véletlenül éppen a germán mitológiából, akiknek nyilvánvalóan pozitív elfogultságuk van a hős iránt: gyilkosságainak kiegészítéseként leszáll a világfa tetejéről a nagy germán sas, s Herscht ellenfelét diadalmasan nem szűnik zaklatni, a befejezésben pedig hősünk úgy vonul két szerencsétlen farkasával a természet pusztító és fenntartó csodájába, mintha maga Wotan lépett volna elő két hűséges farkasával. Ha a mindennapok és a történelem már nem tudott segíteni, hívjuk elő bátran mitológiai fegyvertársainkat – hátha azzal enyhül az apokalipszis réme.