► A Nézőpontváltás – Ha a berlini szél fújja a zászlómat című kiállítás március 8-ig látható a Centrális Galériában.

A „berlinpolitikai okok” kifejezés a Centrális Galériában rendezett Nézőpontváltás című kiállításon kerül elő az egyik dokumentumban. Egy félig hivatalos, félig informális levélben olvasható, és ma már a történészeken kívül keveseknek lehet ismerős. Pedig a hidegháború idején, a Kelet-Németországba ékelődő Nyugat-Berlinnel kapcsolatban egészen a nyolcvanas évek végéig a „berlinpolitische” szót gyakran használták – a magyar nyelvbe viszont a tükörfordítása nem került át. Pedig akkoriban errefelé mindenki tudta, miről van szó, és a hetvenes évek végétől kezdve sokan már azt is sejtették, hogy a Berlinhez fűződő kulturális kapcsolatok hosszú távon is meghatározó jelentőségűek lesznek az irodalom, a film vagy a képzőművészet tekintetében.

► A Beke 80+1 – Tükör/képmás című kiállítás január 16-ig látható a Barcsay Teremben.

Azt kérdezte tőlem néhány napja az egyik művész barátom, hogy léteznek-e elmosódott emlékművek. Gyorsan rá­vág­tam, hogy vannak ilyenek, és optikai trükkökre épülő giccses szobrok példái lebegtek a szemem előtt. Nem sokkal ezután bementem a Képzőművé­szeti Egyetem Barcsay Termébe, hogy körbejárjam a Beke László emlékére készített kiállítást. Arra gondoltam utána, hogy ha a barátom vagy én Bekének tesszük fel ugyanezt a kérdést, nagyon más választ kaphattunk volna. Persze ő is azt mondta volna gyorsan, hogy vannak. De utána olyan tekervényes gondolatmenetek és olyan, számomra korábban elgondolhatatlan példák következtek volna, amelyek közül aztán – talán csak egy-két hónappal később – mégis előcsillan valami olyasmi, aminek hatására attól fogva másképp gondolok az emlékművekre.

► Neogrády-Kiss Barnabás Cell-Portrait című kiállítása december 12-ig látható az Inda Galériában.

Három teremből, és így három részből áll Neogrády-Kiss Barnabás kiállítása az Inda Galériában. Az első térben önálló színes fotók, illetve képpárok kaptak helyet, köztük önportrék és lüktető, de beazonosíthatatlan belső szervek részleteire emlékeztető ábrázolások. A második teremben egy nagyobb, rácsszerűen elrendezett installáción Neogrády-Kiss arcának egyes töredékei láthatók; a rózsaszínes árnyalatú, áttetsző képeken a hangsúly a szemekre és az arcszőrzetre esik. A harmadik részt egy nagy falikép-együttes alkotja: geometrikus rendben sorakoznak egymás mellett, alatt és felett buborékok képei – néhol ismétlődnek a motívumok, de a több mint száz fekete-fehér fotó túlnyomó része egyedi konstellációt mutat. Monoton rácsrendszerükből egy-egy színes fotó emelkedik ki, az első teremhez hasonlóan absztrakt motívumokkal.

Nápolyban éppen a Régészeti Múzeumban ért el a hír, hogy Demeter Szilárdot leváltották a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ éléről. Hetek óta várható volt ez a lépés, mivel már hónapokkal ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy az értelmetlenül létrehozott konglomerátum működésképtelennek bizonyult. Most, újraolvasva Demeter programját, még szembetűnőbb az az űr, amelyre ez az intézmény épült. Mindenesetre tarthatatlanná vált a helyzet, és kinevezték az új vezetőt, Zsigmond Gábort, aki eddig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként Demeter alatt szolgált. Sajtóhírek szerint a feladata a „finom decentralizáció” lesz. Nem tudom, hogy az új vezető feladatleírásában hivatalosan is létezik-e ez a kifejezés, de ennél érdekesebb kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan decentralizáció, ami finom. Talán a döntéshozók arra utalhatnak ezzel, hogy legszívesebben valamilyen átkeretező megoldást találnának, s ezzel az átalakítási folyamat végén az eredeti elképzelés kudarca is kicsit kevésbé lenne nyilvánvaló. Nem találgatnék erről, de valószínű, hogy egészen addig életképtelen marad a konstrukció, amíg vissza nem térnek az intézmények önállóságához.

► A Minduntalan című kiállítás október 26-ig látható a szentendrei MűvészetMalomban.

Nem szokás az ÉS-ben egy kiállításról egy második kritikát is megjelentetni, de ez most kivételes alkalom. Kivételes, mert a szentendrei Minduntalan című kiállítás kezdetén még senki nem sejthette, hogy néhány héttel a zárás előtt a tárlat fókuszában álló Krasznahorkai László már Nobel-díjas lesz. Én is kétszer jártam ezalatt a MűvészetMalomban, egyszer a Nobel-díj átadása előtt, egyszer pedig utána, és a két élmény nagyon más volt – ez is indokolta, hogy az ÉS kivételt tegyen.

► El-Hassan Róza Breeze című kiállítása november 14-ig látható az 1111 Galériában.

Egyszerre groteszk és jellemző a korra, hogy a túlélőtér fogalma a magyar nyelvű internetes keresőkben szinte kizárólag az autók technikai fejlesztésével kapcsolatban bukkan fel. Illetve ezen kívül még egy helyen: Mújdricza Péter építész használja a szót egy beszélgetésben, ahol az építészet lehetséges szerepét taglalja a felmelegedés, az egyre pusztítóbb globális gazdasági és környezeti problémák kezelésében. Mújdricza saját munkásságában az egyik mintaadó példa a 2008-ban elhunyt iráni építész, Nader Khalili tevékenysége, aki az Egyesült Államokban épített felhőkarcolót is, ezután azonban visszatért a hagyományokhoz: a több mint kétezer éves múltra visszatekintő perzsa vályogépületek tanulságaiból kiindulva a mai kihívásokhoz is idomuló, egyszerűen felépíthető, olcsó és fenntartható építmények tervezéséhez.

► Az Egy múzeum tekintete című kiállítás november 9-ig látható Székesfehérváron, a Csók István Képtárban.

A XIX. századi alapítású intézmények esetében nem ritka, hogy az indulás időpontjának kijelölésében az utókor némi játéktérrel rendelkezik. Megalakul, a belügyminiszter jóváhagyja, bejegyzik, megkezdi működését – mindez ugyanúgy csúszhat egy-két évet, mint ahogy akkoriban, a század végén a millennium időpontja politikai igény szerint változhatott. Ez a helyzet a Szent István Király Múzeum alapjait lerakó Fejérvármegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylettel is; a százötvenedik jubileum ünnepségei már két évvel ezelőtt elindulhattak volna, és még jövőre sem lett volna késő elkezdeni.

► A Testvér-tehetség című kiállítás szeptember 30-ig látható a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban.

1970. március 21-én az Élet és Irodalom címlapjának tetején az akkori szokás szerint egy szerkesztői jegyzet állt. A hetilap képszerkesztője, Nagy László egy olvasói levélre válaszolva azt fejtegette benne, hogy a lap képanyagának összeállításában a legfontosabb szempontja a korszerűség, még akkor is, ha ez bosszantja a maradi szemléletű „képnyirbálókat”, akik az újságból kivágják a grafikákat, hogy a rajtuk szereplő alakokon a valóságot kérjék számon. A szöveg alatt mintegy képes ars poeticaként áll ott a XX. századi magyar grafika egyik kiemelkedő alkotása, Kondor Béla Ostrom című műve.

► Jenny Saville Gaze című kiállítása június 29-ig látható a bécsi Albertinában.

Hatalmas képek veszik körbe a nézőt az Albertinában Jenny Saville kiállításán; mintha mindegyikről valaki éppen rá nézne, és mintha valamennyi ismerős is lenne valahonnan. Sorban idéződnek fel a művészettörténetből ismert nevek, egy-két falszöveg még támogatást is ad: Schiele, Tiziano, Francis Bacon, Lucian Freud; az alakok elrendezése, a tekintetek, a témák mind visszakereshetőnek tűnnek, miközben egyik sem illik rá teljesen a látványra. De jól adagolt keverékről sincs szó: nincsenek receptek sem a festő, sem a befogadó részéről. Több rétegben fölvitt, több alakot egymásra illesztő képek, illetve képegyüttesek jelennek meg a falakon, főleg a görög mitológia témaköréhez kapcsolódva, de a címek nélkül elsőre ezt sem mondanánk meg.

(A Pillanatnyi elmék című kiállítás július 6-ig látható a Budapest Galériában.)

Ha egy kiállítótérbe lépünk, és először pillantjuk meg a műtárgyakat, mindig feltehetjük magunknak a kérdést, honnan is nézzük őket. Nem a galéria terében elfoglalt helyzetünkre gondolhatunk ilyenkor, hanem átvitt értelemben a nézői pozícióra. Arra a helyzetre, amellyel a színházi előadás kezdetekor is szembekerülünk: külső szemlélőknek tekintenek-e minket, vagy arra számíthatunk, hogy bevonódunk a játékba? Illetve másként megfogalmazva: egyáltalán hol vethetjük meg a lábunkat?

► A Saját olvasat című kiállítás május 18-ig látható a szentendrei Művészetmalomban.

Felszabadító élmény végigsétálni a szentendrei MűvészetMalomban a Saját olvasat című kiállításon. Egyrészt azért, mert nincsenek a nézővel szemben különösebb elvárások: nem kell hozzá mély művészettörténeti tudás, nem számít, hogy valaki most jár-e először egy gyűjtemény darabjai között, vagy éppen egész életében múzeumban dolgozott. Másrészt azért, mert a művek éppannyira izgalmasak, mint a hozzájuk tartozó szövegek. Gyerekek, felnőttek, művészettörténészek, helyiek, turisták, mindenki találhat a tárlatban valamit, ami fontos, tanulságos vagy szórakoztató lehet.

► Ronga Eszter Színnel telítve című kiállítása április 5-ig látható a Resident Art Galériában.

Színmezők, bennük apró emberek. Nem minden képen lehet pontosan kivenni, mit is csinálnak; mintha legtöbbször a strandon töltenék az időt: üldögélnek, beszélgetnek, labdát kergetnek. Úgy tűnik, gondtalanok. Első látásra gyakran azt sem lehet biztosan megállapítani, milyen évszak van – a színes, homokos tengerparton majdnem mindig nyár. De a napszakot sem lehet minden esetben eldönteni; van, amikor mindent elmosni látszik a napfény, máskor hosszú és vékony árnyékot vet minden és mindenki, ami és aki a képre kerül. Van azután, amikor a színmező csíkokra bomlik vagy rácsszerkezetként foglalja magában a figurákat, ekkor már elbizonytalanodik a néző, hogy mennyire láthat a valóságban is elképzelhető jelenetet.

► A Telling Stories című kiállítás a Deák Erika Galériában.

„A kiállítás az acb, az Einspach és Czapolai, a Molnár Ani és a VILTIN galériák közreműködésével jött létre!” Ez a felkiáltó mondat áll a Deák Erika Galériában rendezett Telling Stories című csoportos tárlat leírásának végén. A felkiáltójel ebben az esetben nyilván a meglepetést hivatott kifejezni, hiszen a műkereskedő definíció szerint elsősorban a versenyben érdekelt, nem pedig az együttműködésben. Persze mindig lehetnek ettől eltérő érdekek, és így a meglepetés sem annyira nagy. Különösen úgy nem, hogy például az acb Galériában nemrég szintén egy csoportos kiállítás ért véget, amely különböző generációkhoz tartozó női alkotók munkáit mutatta be, Rendez/etlen címmel. (Ezzel megint csak egyszerre az acb „csatolmány” térrészében volt látható Vida Judit rendkívüli erejű installációja, amely bármilyen kortárs művészeti múzeumban helyet kaphatna.)

► A Fantomszál című kiállítássorozat Vajda Júliáról szóló első része március 30-ig látható a szentendrei Ferenczy Múzeumban.

Tavaly novemberben kezdődött, és a tervek szerint 2027-ig tart a szentendrei Ferenczy Múzeum állandó – és egyben bizonyos részeiben változó – kiállításához kapcsolódó hatrészes kamaratárlat-sorozat, amelynek címe Fantomszál – Művészfeleségek nyomában. Különös cím, nemcsak az első tagja miatt, amely egy nyolc évvel ezelőtt készült amerikai filmre utal, hanem mert a mostani sorozat Vajda Júliával kezdődik, akiről az elmúlt években, évtizedekben – többek között egy hat évvel ezelőtti szentendrei kiállításból vagy az Európai Iskola tavalyi összefoglaló tárlatából – legalább egy kicsit szélesebb közönségréteg számára nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy korántsem csupán művészfeleség volt. Vajda Júlia 1913-ban Richter Júliaként született, a háború előtt rövid ideig Vajda Lajos, a háború után pedig Jakovits József felesége volt, de gyakori megtorpanásokkal és újraindulásokkal is jellemezhető életműve az életrajzi adatok és a férjek művészetének összefüggései nélkül is a huszadik századi magyar művészettörténet fontos része.

► Pesti Gettó-emlékhely, Klauzál tér és környéke, 2021–2024

A 2019-es választások után felálló új – és a kormányzathoz képest ellenzékivé vált – fővárosi és kerületi önkormányzatok előtt megnyílt a köztér alakításának és ezzel új emlékművek állításának lehetősége. Budapesten szélesre nyílt ez a tér, mert főleg a Belvárosban elszaporodott zsánerszobrok, illetve a turulok és az unalmasan letudott trianoni emlékművek után a régi beidegződések ellenpontozásával egy másfajta profil kialakítására nyílhatott alkalom. Nehezítette viszont a helyzetet, hogy a kerületek már a „lex Turul” után magukra maradtak, a korábbi intézményrendszer szinte teljesen szétesett, ráadásul azok az „intézők” is jórészt eltűntek a közigazgatásból, akik akár egy egyszerűbb szoborprojektet zökkenőmentesen le tudnának bonyolítani.

► Halász András Angyalföld is my Los Angeles című kiállítása december 5-ig látható az Újlipótvárosi Klub-Galériában.

Azt írja Halász András a kiállítását bevezető szövegben, hogy a helyszín, az Újlipótvárosi Klub-Galéria a hetvenes évekre emlékezteti, amikor a Főiskola után csak kultúrházakban és klubokban mutathatta be munkáit. Intézményesen igencsak hasonló a helyzet, és a mából visszatekintve már valóban szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Halász műveit a kilencvenes években – miután visszatért Amerikából – az Ernst Múzeumban állíthatta ki. A valóság viszont most az, hogy a Tátra utcában az évtizedekkel ezelőtt megdermedt időt kisugárzó helyiségekben sokkal jobban mutatnak a kisebb és nagyobb méretű, főleg az elmúlt néhány évben készült Halász-festmények, mint egy elképzelt állami white cube-ban. Első látásra nehéz megmondani, hogy miért.

Október közepén sűrű hétvégéje volt az új magyar képzőművészeti intézményrendszernek. Nemcsak az Art Market zajlott ekkor, hanem szinte az egész világ tele volt magyar kiállításokkal. Október 19-én nyílt a New York-i Fridman Galleryben az Absztrakt narratívák című tárlat a Magyar Nemzeti Bank Ingatlan Kft. gyűjteményéből; kurátora Petrányi Zsolt, a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetője. Érdekes, hogy az ingatlanos összefüggést kihagyva a tárlat amerikai reklámjában csak az MNB szerepel, míg a magyar hirdetményekben a „Magyar Nemzeti Bank által életre hívott kortárs gyűjteményről” esik szó, amelyet az MNB Arts and Culture gondoz.

► Bagi Attila The Seeable Joy of Ashes című kiállítása október 20-ig látható a Longtermhandstand Galériában.

A két éve alakult Longtermhandstand Galéria földszinti tere olyan kertre nyílik, amilyen csak Buda közepén lehetséges. A kertben kis asztal áll, rajta üres üveg; az asztal körül székek és Club Mate-rekeszek szintén mint ülőalkalmatosságok – sok üdítő fogyhatott. A kerthez legközelebbi kiállítótérben egy festményen is megjelenik a Club Maté-s üveg motívuma, benne hervadó virágokkal, mellette az erezett márványasztalon fekvő banánhéjban elnyomott csikk. Mindehhez a háttérben tűzijáték; mintha a könnyű élet allegóriáját látnánk. Közben persze mégsem, hiszen a kép egyértelműen memento mori: minden pontja az elmúlásra utal.