(A délelőtt szobra) A délelőtt még együtt él felvágatlan káposztafejekkel, dermedt zsírokkal, a hűtő sötétjében álmodó gyöngy-halszemekkel. Van valahol egy délelőtt, ami enged játszani. Fiókjában kártyalapok, hunyt szemű fényképezőgép. Délelőtt nincs ősz, csak a napszak hallgat. Adjatok egy délelőttöt, évekig tartó türelemmel várom benne az ünnepet, a délutánt. Délelőtt kellene elindulni. Lakatlan emeletes házak lépcsőfordulóiban kibámulni varjak vonulására. Maradjatok velünk ebben a délelőttben. Nincs nagyobb ablakfelület a délelőttnél, most még ünnep a világosság, kezemben távcső, szememben a fordítottan tükröződő vidék. Milyen egyedül van a délelőtt.

„Lakik valahol egy halott nő. Amikor a novemberi füstös esteledésben sétálni indulsz, megáll az utca végén. Nem haza megy, nem téged néz. Ahogy közelednél, távolodik. Fáknak árnya, lakatlan épületek ablaktalan némasága. Zsák kinőtt ruha, piszkos felmosófej. Otthontalan otthonka, hővesztes kabát, elejtett fehér kesztyű és kalap. Lakik valahol egy középkorú halott. Ha autóval indulsz, mindig a holttérben biciklizik, így követ. Nem haza megy, nem előled rejtőzik. Nem veled van, de vigyáz rád. Dolga van az emlékeidben, újra bejárja, körbetekeri a közös utcákat, parkokat, partokat és ligeteket. Ha elkísérnéd, kitér, lefordul úgy, hogy már csak a visszavont árnya a sarkon.”

Huszonhat évvel ezelőtti vasárnapok. Vissza kell menni a szeghalmi kollégiumba. Anyu átvisz Trabanttal Gyomára, onnan indul egy kis piros BZMOT. Ülünk a szűk autóban, ami mai szemmel nem autó már. Kinézek az ablakon, távoli tanyák fényei pislákolnak. Reménytelen, örök sötét. Arra megyünk, valahová messzire, nincs más választás, sokat lógtam a szarvasi gimiben, ide kell járni, ez az ítélet, itt kell leérettségiznem, majd valamikor nagyon sokára, a távoli jövőben, hátha addigra megtanulok tanulni. A Trabantot dobálja az egyenetlen út, kerülgetjük a kátyúkat.