Karácsony előtt mindig benyúlt a beépített szekrénybe, ám egy bizonyos vonalat nem lépett át soha. Megtehette volna, mégse bírta rávenni magát. A beépített szekrény amúgy is csodákkal és meglepetésekkel volt tele. Egyszer például egy könyvet emlegetett az apjának, milyen jó volna elolvasni, mire amaz rögtön előszedte az egyik polcról. Évtizedekkel később is pontosan emlékezett rá: Nagy Lajos: Képtelen természetrajz. Valamelyik iskolai tankönyvben hoztak belőle részleteket, nem mindent értett, de így is tetszett neki. A Csillagok háborúja regényváltozata ugyancsak a beépített szekrényből került elő, föltehetően ajándéknak volt félretéve, ám annyit beszélt róla, végül megkapta alkalom nélkül.

► Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága. Magvető Kiadó, Budapest, 2025, 176 oldal, 5999 Ft

Nem, nem fogom elspoilerezni, sem azt, hova fut ki a regény, sem azt, mi a különbség a lepkék és a pillangók között. („Minden pillangó lepke, de nem minden lepke pillangó.”) Ez a karcsúságában is mély könyv elsősorban a barátságról, a kiszolgáltatottságról, a szeretetről, a sorsszerűségről és az élni akarásról szól, miközben a szerző Krasznahorkai László egyszerre ironizál (derűsen) a regényszereplő Krasznahorkai Lászlón meg a mostanság sűrűn emlegetett autofikción. Nem az a kérdés ezúttal, hol van a fikció és valóság határa, esetleg hol kezdődik, illetve végződik az irodalom – Krasznahorkai elfogadja a probléma létezését, de inkább az foglalkoztatja őt és azonos nevű szereplőjét, meddig mehet el az író akár a létezés, akár a buszmenetrendként ismétlődő hétköznapok vizsgálata során. A válasz részint etikai jellegű, részint az irodalom korlátjainak felismerése: „a tehetség rövidebb ideig tart, mint az élet”.

Gorizia – nevezzük most már így – az első világháborút lezáró békeszerződések óta Olaszországhoz tartozik, és 2025-ben a németországi Chemnitz mellett egyike Európa két kulturális fővárosának. Pontosítanom kell, Gorizia nem egyedül birtokolja a címet, hanem közvetlen szomszédjával, Nova Goricával együtt. A második világháborút követően a település keleti külterülete Jugoszláviához került – nagyjából az a rész, amelyet 1945-ben Tito partizánjai vontak ellenőrzésük alá –, ahol fölépült a ma Szlovéniához tartozó Nova Gorica. Mindez hasonlóan alakult ahhoz, mint ami Komárommal történt, ahol a történelmi városmag Trianon után Csehszlovákia része lett, és a Duna jobb partján az addig gyéren lakott külső kerületekből új város született. Hajlamosak lennénk szögesdrótot is vizionálni, az egykori Berlin és Nyugat-Berlin, vagy akár a mai Nicosia és Lefkosa nyomán, ám az olasz–jugoszláv határ korántsem volt ennyire kemény, erről sok magyar disszidens bírna mesélni.

Jánoki-Kis Viktória: Csend és zivatar
Vámos Miklós: Utána tánc
Kiss László: Mi kell a boldogsághoz
Völgyi Lajos: Annától Annáig

​​​​​​​-------------------------------------------------------------------------------------

► Molnár T. Eszter: Tájkép lövés előtt. Kalligram Kiadó, Budapest, 2025, 176 oldal, 4500 Ft

Molnár T. Eszter novellákkal indult, három regénnyel folytatta, és most visszatért a kisprózákhoz. A kötet huszonnégy rövid, gyorsan és könnyen olvasható, nagyban hasonló nyelvezettel megírt elbeszélést tartalmaz. A narráció hol egyes szám első, hol harmadik személyben szól, a tónus azonban többnyire ugyanaz, a dialógusok beleépítve a bekezdésekbe, kevés a jelző, a hangütés puritán, olykor már-már színtelen. A helyszín többnyire egy lakótelep, ahonnan metróval fél óra a belváros, látszólag minden rendben van, a panelházakban lakógyűléseket tartanak, a közeli bevásárlóközpontban pedig akciósan lehet köntöst vásárolni.

Eddig halotti csöndbe burkolózott a szerelvény, most viszont filmben érezzük magunkat, vagy nem is tudjuk, hol. Négyen vannak, talán öten, a szeme sarkából senki nem bírja fölmérni pontosan. Egy nő van közöttük, lehet, hogy kettő. Nem akarunk odanézni, kerüljük a tekinteteket. Az, amelyik a férfiak közül a legfiatalabbnak látszik, paprikás krumplit eszik, papírtányérból. Marokra fogja a műanyag kanalat, talán attól fél, elveszi valaki. Lehet, hogy megszokás. Lassan halad az evéssel, néhány ütem erejéig időről időre bekapcsolódik az újrakezdődő és immáron közössé váló éneklésbe. A dalszöveget most se érteni, lehet, hogy nincs is, anélkül is jól érzik magukat.

► Pethő Tibor: Emil. Kortárs Kia­dó, Budapest, 2024, 276 oldal, 3500 Ft

Más hasonló művektől eltérően Pe­thő szerencsére nem vész el a részletekben: bár pontos elképzelései vannak az általa megteremtett hipotetikus valóság minden apró árnyalatát illetően, ezeket kis dózisokban, egyenletesen elosztva adagolja (akkor is, ha a könyvben van egy hosszabb leírás a hungarista Budapestről, ahol kábé ugyanúgy zajlik az élet, mint az általunk ismert dimenzióban, csak például a Szabadság téren a nemzetiszocialista hősök emlékműve áll), így lépésről lépésre, a családtörténet kibontásával párhuzamosan rajzolódik ki az alternatív történelem mibenléte.

► Kovács Krisztián: Ablakok az ébrenlétben. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024, 416 oldal, 5499 forint

Kovács Krisztián harmadik regénye nem autofikció, éspedig nem csupán azért nem, mert a főszereplő és az elbeszélő nem ugyanaz. (Noha bizonyos vonásokban hasonlítanak egymásra. Például abban, hogy utóbbi nagyon sokat tud az előbbiről, ami végtére is nem meglepő, elvégre a sógora, még inkább évtizedes barátja.) És persze az is elképzelhető, hogy olvasóinak egy szűk csoportja kulcsregényként tekint az Ablakok az ébrenlétben című könyvre, és az avatottak magabiztosságával be is azonosítja, melyik figura kinek feleltethető meg. Ennek a regénynek mégsem elsősorban az életrajziság a legfőbb pillére.

► Odze György: Kísértés. Kalligram Kiadó, Budapest, 2024, 256 oldal, 3990 FT

Odze György regénye jól ismert dilemmákat és szituációkat jár körbe. Klasszikus tanmese a feltörekvő fiatalemberről, aki az élet ösvényére lépve a sötét oldalt választja, éspedig azért, mert az csábítóbb és könnyebb lehetőségeket kínál. „Kellene neked egy tisztességes munkahely” – inti újra meg újra a felesége Végest, ő azonban azt látja, hogy a munka unalmas tevékenység, „az emberek pénzért csinálják, meg hogy a hétköznapokon menjen vele az idő”. (…) „Kitartónak kell lenni, és sok szar munkát el kell végezni, amíg aztán másra oszthatja ki a sok szar munkát.”

► Pető Péter: A futball soha nem érhet véget. Central Médiacsoport Zrt., Budapest, 2024, 176 oldal, 4999 Ft

A futball soha nem érhet véget azt igyekszik személyes hangon, a szubjektivitást nemhogy nem tagadva, hanem alapkőként használva áttekinteni, hogy mi mindenről szólhat a labdarúgás: tömegekről és egyén(iség)ekről, politikáról és kötődésről, érzelmekről, kétségekről, örömökről, játékról és tragédiákról, nem mellesleg rengeteg pénzről. Az időnként esszébe, időnként memoárba hajló, olykor lírai, máskor zsurnaliszta fejezetekben Pető nem csupán a futball számos – részben már ismert, mások által is megjelenített toposzokat tartalmazó – szegmensére fókuszál az értő elemző avatott tollával, hanem olyan kérdésekre is kitér, hogy jó-e a VAR, vagy miért lehetetlen a labdarúgás fikciós feldolgozása, legalábbis a filmiparban.

► Forgách András: Zehu. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024, 594 oldal, 6499 Ft

Merthogy leginkább személyes indíttatást jelölhetünk meg az újraírás okaként: a Zehuze megjelenését követően Forgách András megírta, azaz kénytelen volt megírni az Élő kötet nem marad című könyvét, amely anyjának az időközben kiderült állambiztonsági múltjára alapul, illetve arról számol be. A Zehuze bevallottan önéletrajzi ihletésű, valós történésekre épülő regény, és a levelek eredeti címzettje az említett édesanya, a 2015-ben megjelent Élő kötet nem marad így óhatatlanul felülír, illetve új olvasási horizontokat teremt az előző műhöz is. (Lásd a Harmonia caelestis és a Javított kiadás viszonyát Esterházy Péternél.) A fentebb említett interjúban Forgách meg is adja az újraírás kulcsát: egyrészt az anya figurája lett árnyaltabb, másrészt új cselekményszálak kerültek a történetbe, amelyekben több a fikció, ezáltal regényesedett a szöveg. A Zehu ötvözi a családregények, a levélregények és a tudatfolyamra épülő regények hagyományait – ám érzékelhetően meg is akarja haladni ezeket.

► Egressy Zoltán: Kettesével a lépcsőn. Helikon Kiadó, Budapest, 2024, 352 oldal, 4999 Ft

A színházhoz való kötődés visszaköszön Egressy Zoltán prózai munkáiban is. A Kettesével a lépcsőn a negyedik novelláskötete, az előző (Júlialepke, Európa, 2017) monológokat tartalmaz, és ebben a mostani könyvben is bőven olvashatunk egyes szám első személyű narrációban megszólaló elbeszéléseket, úgy, hogy az ember szinte hallja közben a színész hangját. A kötet öt ciklusa közül az elsőben kizárólag ilyeneket találunk, de a többiben is gyakori ez a fajta elbeszélői horizont, ami erősíti a személyességet és a szubjektív látásmódot.

– Gondolj csak bele: kizárólag a miénk lenne, lényegében akkor mennénk oda, amikor akarnánk. És amennyiben úgy jön ki a lépés, hogy azonnal kell, nem kéne tipródni, lesz-e hely valahol. Hányszor volt olyan, hogy hirtelen felszabadult az időd, de nem találtatok már szabad helyet? Főleg péntek délután. Itt viszont csak egymással kellene egyeztetnünk. Csinálok egy Excel-táblázatot, fellövöm a felhőbe, csupán nekünk lesz hozzáférésünk, és azonnal látjuk, mikor szabad a kecó.

Jeroen Olyslaegers: Vadasszony

Kertész Edina: Jóga Budán

Karády Anna: Zserbó

David Pilgrim: A nagy Napóleon

► Vámos Miklós: Teendők halálom után. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2023, 175 oldal, 4299 Ft

A kisregény egyik csúcspontja, amikor az idősebb Füsti Tamás, Vilmos öccse még a Kádár-korban Bécsben meglátogatja az oda kiránduló bátyját, és miközben amaz a nagystílű gavallért játssza, Tamás (aki a háború után az újrakezdés reményében családnevet váltott) a szemére veti, hogy a karácsonykor esedékes telefonhívásokon kívül nem foglalkozik velük. A másik csúcspont a két testvér haldoklása, eltérő körülmények között, ám testileg-lelkileg hasonló fájdalmakkal. Kérdésként pedig az fogalmazódhat meg bennünk, hogy lehet-e a hazából annyira kiábrándulni, hogy az ember minden szálat elvág, beleértve a testvéri köteléket is.

► Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol. Kalligram Ki­­adó, Budapest, 2023, 256 oldal, 3990 Ft

Regényként emlegetem ezt az egyszerűségében is takaros, zsebben is elférő, kézbe illően tetszetősre tervezett, Mindenki másképp gyászol című könyvet, és nem csupán azért, mert ez áll a szennycímlapon. Mintha a szerző és a kiadó hangsúlyozni akarnák, hogy regényt olvasunk, tudván, hogy lesznek, akik szerint ez egymáshoz hol gyengébb, hol erősebb szálakkal kapcsolódó történetek gyűjteménye, már csak azért is, mert némelyik eredetileg novellaként látott napvilágot lapokban és folyóiratokban. Én viszont nem csupán tudomásul veszem a szennycímlapon is megerősített írói szándékot, miszerint ez így együttesen már egy regény, hanem magam is ezt gondolom. A szöveg felépítése, megkomponálása, tartása, íve, egységes nyelvi megformáltsága és tónusa egyértelműen regényt rajzol ki a csak látszólag egymás mellé helyezett, valójában nagyon is illeszkedő, hosszabb-rövidebb történetekből.

Hartay Csaba: Még nem is játszottunk

Eörsi István: Végjáték – Kőrössi P. József: Naplóromok

Huszti Gergely: Villa Abbázia

Lackfi János: Rocky

► Nyerges András: Szigorúan bizalmas történet – Magyar parádé. Kronosz Kiadó, Pécs, 2023, 584 oldal, 4800 Ft

A Szigorúan bizalmas történet először 1985-ben jelent meg, amikor – legalábbis a korabeli fülszöveg szerint – már lehetett bizonyos dolgokon nevetni. Ez persze afféle kényszeredett kacaj volt, elvégre a létező szocializmus idején, annak is inkább utolsó szakaszában a Rákosi-kor ábrázolásának lényegében egyetlen megengedett formájaként a szatíra és az irónia jöhetett számításba. Ami jelen esetben predesztinálta az írói eszközöket a folytatást illetően is. A másik regény, a Magyar parádé az előző után több mint tíz évvel játszódik. A két főszereplő ugyanaz: Magyar Ede és Nesztor Gyula. Az egyik a megfigyelő, a másik a megfigyelt. Igaz, utóbbi szerepébe és egyben az önmagát élcsapatként definiáló, a hivatali ügyeken kívül is buzgó személyzetis káder, Magyar Ede látókörébe a második regényben immár Nesztor fia, Gyuri is belekerül. Aki Nyerges más műveiben is fölbukkan, és akiről egy 2009-es Kritika-interjúból is tudhatjuk, hogy az író alteregójaként azonosítható.

A negyedik vagy ötödik számnál Tünde és Anita csókolózni kezdtek. Egyszer már csókolóztak, Tündéék lakásában, amikor fölugrottak forrócsokizni, és se a gyerekek, se a férj (az a rohadt geci) nem voltak odahaza. Tünde ajkának most nem forrócsokiíze volt, hanem bor. Ez se volt rossz. Anita kezdte jól érezni magát. Csaba viszont fölkelt az ágyról, és kiment a konyhaként is funkcionáló előszobába.

Nem sokkal később Tünde kibontakozott Anita karjaiból, és utánament Csabának. Anita, bár semmi kedve nem volt hozzá, követte. Csaba a konyhaasztalnál ült, és egy női magazint lapozgatott, amelyet Anita a fodrásznál olvasott, míg várta, hogy a festék befogja a haját, de mivel nem ért az egyik cikk végére, lenyúlta a lapot.