► Miért ne élnél örökké? – válogatás Tandori Dezső [1938–2019] gyűjteményéből. Einspach & Czapolai Fine Art. Megtekinthető 2026. január 15-ig.

Tandori Dezső műgyűjteményéről szinte semmit nem tudok. Műgyűjtő volt-e a költő, vagy csak úgy összegyűltek képei? Állítólag vásárolt és cserélt, de nyilván sok mindent kapott. A rokon és szakember Kokas Nikolett disszertációjából remélhetőleg megokosodunk majd. Elkötelezett kutatói, a szakember Tóth Ákos és a szó legjobb értelmében műkedvelő, mert a művet elbűvölten kedvelő Pándi Balázs nyilván több ismeretre tettek szert, ami még nincs publikálva. Hadd maradjak én is egyelőre tudatlan.

► Nyilas Atilla: Való igaz. Köl­te­mé­nyek. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2025, 236 oldal, 4200 Ft

Az Ifjúkori önarcképben remek kifejezéssel „sorsom manökenjeként” sorolja fel ka­masz­kori öltözködését. „Ódivatú fekete bakancs / oldalt sliccelt, fekete sínadrág”, „szakadozott sötétbarna szőrmellény”, kifejtett bélés, fekete biztosítótű a fülben (ezt a versben is említett Sid Vicious (1957–1979), a Sex Pistols basszusgitárosa tette ikonikussá), fölnyírt haj, „enyhén aszimmetrikus frizura, / esetleg feketével kihúzott szem”, olcsó karkötő, meztelen felsőtest: íme, előttünk áll a klasszikus kelet-európai punk a 70-es, 80-as évekből a maga színpadias underground anarchizmusával; a Trabant, a Kontroll Csoport, a Neurotic, a Vágtázó Halottkémek világa. Külön vers szól (A Fal) az elszalasztott Pink Floyd-­koncertről, egy különösen szép másik versben (Zene kazettákra és tűzhajra) föltűnik a Nirvana együttes is, egy harmadikban (Brixton fegyverei) a Clash, egy negyedikben (A szabadulószám) Nick Cave. A harsány borító, Huczek Zoltán festménye is punk színeket, figurát jelenít meg.

► Halasi Zoltán: Megváltás vég nélkül. Válogatott versek. Kalligram Kiadó, Budapest, 2024, 240 oldal, 3990 Ft

Halasi Zoltán félelmetesen keserű világlátású költő, kérlelhetetlen komolysága teszi őt hosszabb ideje költészetünk újra meg újra fölfedezendő titkos opciójává.
A mai költők – ellentétben a talán két legnagyobb magyar költő-zsenivel, Petőfivel és Adyval – már nem írnak rossz verset, melyet ők bezzeg bőven ontottak. Szép és jó verseket írnak; ez minimumként megtanulhatóvá vált. Halasi extrém kései indulása – első, szélsőségesen takarékos verseskötete negyvenhárom éves korában jelent meg, válogatott kötetének legkorábbi verse harmincöt éves korában keletkezett – talán azzal függ össze, hogy a magára mért magas mércének akkor kezdett megfelelni, amikor megtanult nem-szép verset írni. Még a kötet elejére helyezett, s ezért kiemelt hangsúlyú Macskabölcső is szép vers, amely nem tagadhatja elkötelezettségét a ritka magyar filozófiai líra Csokonai néhány verse melletti csúcsprodukciója, az Eszmélet iránt.

Az ÉS könyve januárban – Rényi András: Rembrandt. A képek színjátéka – hermeneutikai kísérletek. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023, 808 oldal, 9800 Ft

Magát e feladatot kitűzni is csak akkor lehet, ha a tárgy olyan beláthatatlanul roppant méretű és súlyú, mint Rembrandt, vagy mint – ha a Rényit ösztönző és mintaképül szolgáló emlékezetes műre, Fodor Géza 1974-es könyvére gondolunk – Mozart. Mindkét esetben létrejött egy remekmű-esztétika is, tárgyukra vonatkoztatva. A zene és dráma összefüggését kutató Fodor Géza esetében ez modernizált aufklérista-humanista, a tragédiát belátó, de a bölcs megbékélésben és feloldásban bízó elmélet. A festészet és dráma összefüggését kutató Rényi világában szaggatottabb, törtebb, veszedelmesebb mélységekbe vezető, anarchisztikusabb, gyakran nemcsak a felidézett dráma, hanem a felidézés drámájából keletkező remekmű-esztétika rajzolódik ki, amelyben eleve feszültség van tárgy és a tárgy megalkotása között, a megfestett szó kettős – tárgyi és létrehozói – értelme között, „drámaegész” és „képegész” között. Remekmű akkor keletkezik, ha a feszültségek nem kioltják egymást, hanem fölerősítik. Ebből következik a befogadás esemény-jellege, amelyet nem mi állítunk elő a kép-tárgy kontemplációja révén, hanem megtörténik velünk a képpel való interakcióban.

(Elhangzott október 9-én a pécsi Csontváry Múzeum Közelítések egy ünnephez című konferenciáján, melyet Keserü Ilona közelgő 90. születésnapja alkalmából rendeztek.)

Keserü mester jelei azonnal fölismerhetővé teszik műveit, s bonyolult hálózattá teszik életművét, amelynek nincs elbeszélhető története, csak kibomlásai, kifejlései, változatai. De mindezek közül mégiscsak visszafordulok az elsőként említetthez, ahol a szép és gondtalan motívum sírkövekről van kölcsönözve. 1969-ben a balatonudvari temetőakcióban a festész – ahogy Ballagi Mór régi magyarságával szereti mesterségét megnevezni – vissza is származtatta a motívumot a sírkertnek.

MEGHALT TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Kiefer megújította a tájfestészetet és a történelmi festészetet, méghozzá páratlanul eredeti módon úgy, hogy a kettőt egymásra vonatkoztatta. Képei gyakran a szó szoros értelmében, máskor csak beleértve véres mezők, amelyeket együtt alakított a geológia és a történelem. Mindenki veszít: a történelem forgatói és a kerekek közé szorultak egyaránt a föld alá kerültek, s legföljebb csak emlékjelek, virágok, vagy elhagyatott, a természet által visszavett építmények mutatják, hogy itt valaha eleven élet és halál volt. A geológiai és történelmi rétegek egymás után válnak láthatatlanná, miközben a mélyben, immár a felszínen nem érzékelhetően tovább forronghatnak. Ezt a vizuális veszteséget Kiefer kész megfizetni, annál is inkább, mert alkotómódszere szerint képei maguk is korábbi rétegeket rejtenek el. Ezért vannak művein oly gyakran írott idézetek, utalások. Ezért nem tekinti munkáit befejezetteknek, hanem – siettetvén azokat a természeti változásokat, amelyeket nemcsak művei tárgyává tesz, hanem műveit is ezek alanyává – kiteszi őket a természet erőinek (például földbe ássa, átengedi az időjárás forróságának, esőnek-hónak, meggyújtja, a velencei együttessel pedig azt tervezi, hogy a kiállítás bezárása után a csatornák vizébe meríti). Ezért lép dialógusra olyan művekkel, amelyeket éppen ő tesz láthatatlanná a kiállításával, amelyek – mint mondtam – dialógusban állnak olyan művekkel, amelyek már soha többé nem láthatók.

László Ferenc: Honi bestiárium. 33 portré és pályakép a XX. századi magyar irodalomból. Jaffa Kiadó, Budapest, 2022, 286 oldal, 3999 Ft

Olvasmányos, tömör, arányos, kevés szóval találóan jellemző portrék ezek, melyek az elnéző derű édesítője mellett a csipetnyi gonoszság borsát sem nélkülözik. Ambíciója – amelyet talán Galsai Pongrácról írva fogalmazott meg: „az l986-os Záróra a Darlingban a csevegő korfestés, az anekdotikus irodalomtörténet mintadarabjának tekinthető” – kisebb, mint tudása, ítéletei. Ez utóbbiak egyrészt kész katalógust tartalmaznak arról, hogy az írók műveiben mi az, ami menthetetlenül elavult, s mi az, ami megmaradt véleménye szerint (kitekintéssel színműveik esetén az előadhatóságra), másrészt általános irodalomtörténeti és műfajelméleti megfontolásokra is kiterjednek. Alighanem általában igaza van, amikor Darvas Szilárdról szólva azt írja, hogy „talán túlságosan szellemes ahhoz, hogy komoly helyet vívjon ki magának a magyar irodalomtörténetben”. Mindenesetre tény, hogy egyetlen humorista klasszikusunk van, aki maga is mindig valami komolyat akart írni.

(Lakner László Alter Ego című retrospektív kiállítása szeptember 11-ig látható a MODEM-ben – a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központban.)

Pályája elején a szocialista realista elvárásokat fordította ki szürreális effektusokkal. Az előbb említett, csak nemrég hozzáférhetővé vált korai remekművéről, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című, 1960-as festményéről, amely nyíltan vállalta, hogy egy korabeli fénykép után készült, azt is mondhatnánk – alkalmasint mondják is –, hogy egy évtizeddel nemzetközi felbukkanása előtt feltalálta a fotórealizmust. Ám mégsem mondhatjuk, mert annak az irányzatnak a fényképhez viszonyuló ironikus hűsége helyett itt a művész az individuális elmélyítés jegyében formálta tragikusan fanatikusra s valamiképp vészjóslóra a hűséges német midinette-ek portréit.