► Morgan Talty: Tűzfészek. For­dí­tot­ta Pék Zoltán. 21. Század Kiadó (KULT Könyvek), Budapest, 2025, 256 oldal, 6690 Ft

Az elbeszélő gyerekkori barátjának örökbe fogadott fiával kapcsolatban olvashatjuk a következő, a kulturális identitás problematikus voltát jelző dilemmát: „Megértem, hogy az őslakos gyerekeket legjobb őslakos családoknak adni, tényleg, de aggódtunk a kultúrája miatt, hogy mit veszíthet ez a felerészt Coeur d’Alene, felerészt tukudeka fiú azzal, hogy egy lakota és egy penobscot mellett nő fel. Mi lenne az ő kultúrája? Átvenné Dave kultúráját? Az enyémet? Vagy a kettő keverékét? (...) Ez annyira indiánprobléma” (131.).

► Jász Attila: Fák a teraszon. Kor­társ Kiadó, Budapest, 2025, 128 oldal, 3000Ft

Némileg talán összegzésnek, számvetésnek is tekinthető a kötet, melyben Jász Attila visszatér kedvelt témáihoz (egyebek mellett az utazáshoz; a vizuális művészetekhez – olyan alkotókhoz, akiket tisztel és sokra tart: többek közt Csontváry Kosztka Tivadarhoz, Amrita Sérgilhez, Andrej Tarkovszkijhoz; a zenéhez – a Tücskök villanyfényben című fejezet teljes egészében a zenének van szentelve).

Felejtek. Sok mindent, csak úgy kimegy a fejemből, de mióta bekerültem ide, az otthonba, legalább már gondoskodnak rólam, kapok enni, meg a gyógyszereket is odaadják időben. Régebben ebből sok baj volt, hogy nem szedtem rendesen a gyógyszereket, meg nem is igen ettem. De azért zavar, hogy felejtek, persze hogy zavar, mert azért jó lenne emlékezni, van mire, jó lenne, igen, de van, amit meg jobb elfelejteni, nem is tudom.

Arra például emlékszem, hogy régebben sokkal többször esett az eső. Ma meg már alig esik, hát nem? Régebben esett, általában nem volt nálam esernyő, és mindig megáztam, de szerettem az esőt. Meg a havat. Most úgy nőnek fel a gyerekek, hogy alig látnak havat.

► Nemonte Nenquimo és Mitch An­­der­son: Minket ne mentsen meg senki! Remény és ellenállás az Ama­zo­nas esőerdeiben. Fordította Szabó Zsigmond. Corvina Kiadó, Budapest, 2024, 400 oldal, 6990 Ft

A könyvben elbeszélt élettörténet kétségtelenül megfilmesítésért kiált: hogyan jut el egy bizonytalan és befolyásolható waorani kislány odáig, hogy felnőve vezetővé váljon, és kivívja saját közösségének jogát a földhasználathoz, a törzsi önrendelkezéshez, s hogy megvédje kultúrájukat és otthonukat – az Amazonas esőerdejét – a kormánnyal és az olajcégekkel szemben.

► Villányi G. András: Orpheusz szerelmei. Műhely Kiadó, Győr, 2024, 148 oldal, 3990 Ft

A műfajilag sokrétű kötet kulturális utalásrendszerében is igencsak szerteágazónak mondható: megjelenik a görög mitológia és a keleti gondolkodás (taoizmus és buddhizmus), Platón és Don Quijote, Shakespeare (különösen A vihar) és Bach, s még sok minden más.

Volt egy történetük. Azt, hogy kinek köszönhették azt a történetet, vagy hogy mikor keletkezett (hogy keletkezett-e egyáltalán, vagy mindig is létezett), nem tudták, és igazság szerint nem is igen akarták tudni. Természetesnek vették a meglétét, s a magukénak érezték: úgy gondoltak arra a történetre, mint a sajátjukra, mely mindig is velük volt, s velük is marad, és nem foglalkoztak túl sokat a szerzőség kérdésével.
Magát a történetet igencsak jól ismerték – úgy is mondhatnánk, kívülről tudták; de aztán az idők folyamán valószínűleg történhetett valami, mert egyre nehezebben tudták csak elmesélni a történetet – pedig ilyesmire azelőtt soha nem volt példa.
Eleinte csak csodálkoztak ezen a kollektív emlékezetkiesésen, és afféle átmeneti állapotnak tekintették; de aztán ahogy telt az idő, kezdtek egyre nyugtalanabbá válni. Míg egyesek a globális felmelegedéssel hozták összefüggésbe a különös jelenséget, addig mások inkább az egyetemes elhülyüléssel magyarázták a dolgot.

► Jhumpa Lahiri: Amerre járok. Fordította Greskovits Endre. Park Könyvkiadó, Budapest, 2023, 172 oldal, 4499 Ft

Jhumpa Lahiri 1967-ben született Londonban. Szülei indiai (nyugat-bengáli) bevándorlók voltak. A család Lahiri hároméves korában az Egyesült Államokba költözött. Mivel Lahiri hivatalos neve (Nilanjana Sudeshna Lahiri) túlságosan nehezen kiejthetőnek tűnt a tanárai számára, Jhumpának kezdték szólítani, mely eredetileg a családi beceneve volt. A család otthon továbbra is a bengáli nyelvet használta, így Lahiri számára, kislányként az angol nyelv az idegenséget jelentette – legalábbis amíg meg nem tanult olvasni. Az angol nyelven való olvasás jelentős szerepét Lahiri életében mi sem mutatja jobban, mint a Barnard College-ban (Columbia Egyetem), majd a Boston Egyetemen szerzett diplomáinak sokasága (angol irodalomból, összehasonlító irodalomtudományból és kreatív írásból), s szintén a Boston Egyetemen megszerzett PhD fokozata (disszertációjában azt vizsgálta, hogyan hatott az olasz építészet a XVII. századi angol drámaírókra).

A férfi azt mondta, egy ideig maga alatt volt, ivott és gyógyszereket szedett, de tudta, hogy ez csak látszatmegoldás. Az egyik nap, félúton a bódultság és az alkoholmérgezés között, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy akár ki is ugorhatna az ablakon. Senkit sem érdekelne. Különben is, nincs értelme semminek sem. Akkor meg minek folytatni? De érdekes módon biztos volt benne, hogy nem fog kiugrani. Mellesleg a második emeleten lakik; ez nincs elég magasan egy rendesen kivitelezett öngyilkossághoz.

► Csányi Vilmos: Sétálgatok a ker­tem­ben. Open Books Kiadó, Bu­da­pest, 2022, 211 oldal, 6999 Ft

Új könyve nem szakkönyv, de nem is szépirodalom. Szabad könyv: kötetlen műfajú. (És nem mellesleg: mint könyvtárgy is szép.) Vannak benne megfigyelések és megállapítások a szerző saját kertjeiről (Nógrád, Balatonalmádi), s a kertekben megmutatkozó, kibontakozó és állandó változásban lévő életről. Szerepel benne novella (A lény és az őrző című kitűnő és szép „korai” írás), olvasható vers (igaz nem a szerző alkotása, de egy neki ajánlott szöveg – Géczi János: ...lenni című költeménye), emlékek, történetek, sztorik, anekdoták vegyesen. És rengeteg fénykép – Csányi Vilmos felvételei kertekről, fákról, virágokról és állatokról (mindegyik saját és érdekes történettel rendelkezik természetesen).

Mielőtt nyugdíjba vonult volna, a férfi (nagy tudású, sápadt és mogorva alak) könyvtáros volt – egy kisebb felsőoktatási intézmény megfelelőnek mondható tanszéki könyvtárát vezette. Mindig is úgy vélte, hogy az igazi könyvtár olyan hely, ahol a fényviszonyok tökéletesek, a könyvtárosok (és a műveltebb könyvtárlátogatók) pedig nemcsak ismerik, de szeretik, olvassák és értik is a könyveket. Az életről mint olyanról, meglehet, nem sok fogalma volt, mindent tudott viszont a könyvekről. Igazság szerint csak és kizárólag könyvek között érezte jól magát.