Pál úr ezen annyira meglepődött, hogy napokra, rossz emlékezetűek szerint hetekre, beköltözött egy kocsmába, és csak valamelyik pénteki napon józanodott ki. Ez a péntek azért is lehetett kijózanító, mert a rá következő hétfőn kellett kora reggel jelentkeznie a kiegészítő parancsnokságon – továbbszolgálatra. Pál úrban előbb megfordult a világ, ő maga úgy érezte, a fejére állt, majd amikor visszafordult, roppant elhatározásra szánta rá magát. Fogat mosott, felöltözködött valami emberek közé való ruhába, és meg sem állt a Minisztériumig. Ott felvitette magát a páternoszterrel a második emeletre, és újabb meg nem állás következett a miniszter előszobájáig. Kopogott, az eddigi lendülettel belépett, és a miniszter holléte iránt érdeklődött.

A húskombinát kultúrterme nem volt sem ridegebb, sem melegebb, mint a kultúrtermek általában. Csak háromszor nagyobb. A történet idején éppenséggel csurig tele. Ez persze sem Pál urat, a fiatal költőt, sem Professzort, a fiatal irodalomtörténészt nem tévesztette meg. A húsgyár dolgozóit ebédidő tájt összeterelték, hogy merítkezzenek meg a magas kultúrában. A kultúrát ők képviselték, Pál úr és Professzor. Furcsa volt látni a közönséget csupafehér ruhában, az anyag vastag lehetett, mert nem sejlett át rajta sehol a nők melltartója vagy bugyija, ahogy az ápolónőké épp ellenkezőleg, minden alkalommal átsejlik a kórházak folyosóin, amelyek bár sokak szerint szintén húsgyárak, mégsem ugyanúgy. Amit az át nem sejlés is sokatmondóan kifejez.

Idén azonban másként alakultak a dolgok. S a meetingtől függetlenül, igen cifrán és nehezen megfejthetően. Kezdődött azzal, hogy nem volt kedve maradni éjszakára, noha az új csajával megbeszélte, hogy részint nem jöhet le vele Siklósra, mert ez egy szigorúan zártkörű munkahétvége, másrészt neki két éjszakát ott kell maradnia a szállodában a társasággal, amit sajnál, mert hát, majd megtudja a lány, ha jobban megismeri őt. Hát igen. A szerető, a végzős egyetemista lány, hitte is, meg nem is. De mert nem volt jártas ezen dolgokban (a vállalati meetingekről ritkán lehet olvasni az újságokban vagy folyóiratokban, talán mert az írástudók nem járnak ilyesmikre), csak annyit mondott, ő is sajnálja, hogy nem jöhet vissza onnan két napig az embere, mert nagy bulit szervezett a barátaival arra a hétvégére. Ide, rúgta le magáról Pál úr, és az egyszerre kérdő- és mutató névmással a szeretője bérelt, háromszobás lakására célzott. Ide. Tudod, apám két okból tartja fenn nekem ezt a túl nagy kéglit. Hogy jól érezzem magamat benne, és alkalom adtán elférjenek benne a bartáim. Fontosabb ennél, hogy ne kelljen foglalkoznia velem.

Pál úr bal karja megrándult. Nem feltűnően, a szomszédos asztaloknál hangoskodó többiek mit sem vesznek észre ebből, talán mert Pál úr karja vézna, elveszik a kabátka ujjában, amelyet egy ideje komoly kinézeti megfontolásból hord. Nyilván az idegesség. A kistitkárnő, a nagytitkárnő lótifuti helyettese meg csak áll előtte, és némi türelmetlenséggel várja a választ. Mondja meg neki, hogy megyek, nyögi ki végül a vézna karú ember. Megyek mindjárt. De ne sokat várakoztassa, szűri a fogai közül gonoszan a kistitkárnő, ügyelve rá, hogy Pál úr még véletlenül se értse félre őt, merthogy utálja, és nehezére esett lehozni még ezt az üzenetet is, onnan fentről. A rángás a bal karban jogos volt, és még csak szívinfarktusra sem kell gyanakodnunk. Pál úr egyszerűen összeszarta magát.