Pál úr diadalittasan ácsorgott a mosogatótálca előtt, igyekezett széltében-hosszában egyforma lenni, megakadályozva ezzel, hogy társa, aki épp most tántorgott elő álmosságtól verten a szobájából, az elmosott edények halmának irányába vegye első reggeli útját – a vécézubogás után. Neki így nem maradt más lehetőség, mint a hűtőszekrény felé tartás, de ki sem kellett nyitnia ahhoz, hogy eldörmögje az orra alatt, rendben van, ma is én megyek reggeliért. Azért kinyitotta. Csodák nincsenek.

Apja szinte lecsapta a magaspultra a két korsó sört. Igen, fiam, kezdte el minden hatásszünet nélkül, ez fontos pillanat lehet az életedben. De akár az életünkben is. Az enyémben biztosan, keveredett bele a mondandójába, látható zavarral küszködve, ez az első hivatalos sör, amelyet a fiammal iszom meg. Pál úr nyúlt a korsó felé, de az apja folytatta. Régen az apák kuplerájba vitték el a fiaikat, beavatás formájában, de itt nálunk nincs kupleráj, ha lenne is, anyád leverné a húst a csontjainkról, ha megtudná, hogy ilyen helyekre járunk. Pál úr szaporán bólogatott, és erősen megkívánta a még kemény habbal pompázó, verejtékező oldalú korsót. Mit nekem kurvák, gondolta, börtönéből szabadult sas lelkem, ha bebaszom ezt a korsót. És ismét a sör után nyúlt. Apja azonban megragadta a karját, és odébb tolta a korsótól. Nézték egymást, furcsa keménységgel és idegenséggel.

Pál úr még hunyorított is, hogy élesebb legyen a kép, amelyet a szemközti asztalnál ülő férfi arcáról kialakítani próbált. Kurva szemüveg, gondolta, de nem a szemüvegre haragudott, hanem magára, aki nem hozta magával a látószemüvegét. Aztán arra is rájött, hogy nem az arcvonások élességével veszkődik, hanem a szemközti hatvanas fickó vonásait akarja visszatisztítani harminc évvel. A hosszú és türelmes, három whiskyjébe kerülő visszatekerés meghozta az eredményét. Mégis találkoztunk, gondolta, és nemigen tudta, mit kezdjen ezzel a fölismeréssel.

Bizonyosságot nyert, hogy a szemközt ülő dr. Bardócz Ferdinánd, a nőgyógyász, akivel Pál úr valaha ugyanabban az egészségügyi tanintézetben tanított. Én franciát, ő meg franciázni a lányokat, futott át agyán az áram.

Álljon föl, magasodott a rendőr az asztala fölé. Pál úr nem állt fel. Mondom, álljon fel, ismétlődött a felszólítás. Már az előző sem volt túl barátságos. Most még kérem. Pál úr vonakodva felállt, tanácstalanul bámulta a rendőr tányérsapkáján a címert. Álljon a falhoz, rendelkezett a rendőr, és ráncigálni kezdte a vonakodó férfit. Forduljon a fal felé, tartsa fel a kezét. Miért, kérdezte, amikor már ott állt felemelt kézzel a fallal szemben. Mert azt mondtam. A rendőr villámgyorsan nagyterpeszbe rúgta szét a lábait, mintha amerikai filmben lennének, egykettőre megmotozta, majd lökött rajta egy nagyot. Kifelé!

Pál úr korán megismerkedett a szerelemmel. Na, nem azzal a szerelemmel, amire ilyen bejelentés után gondolánk, hiszen Pál úr akkor még csak Palkó volt, és általános iskolába járt. De a szerelem, tudható, nem elhatározás, nem döntés, még csak nem is választás kérdése. A szerelem megkeresi az embert magának, és ha rátalál, hozzákezd a gyötréséhez. Előbb nyugtalanság, később vágyakozás, legkésőbb pedig elodázhatatlan, megoldhatatlan és kiirthatatlan szenvedély. A szerelem nem válogatós, megtalál kisgyereket éppen úgy, mint idősebbeket. A haldoklókat talán már nem – erről nincs még kellő tudásunk.

Pál úr nemcsak szeretett emlékezni, tudott is. Az emlékezés minden tudásom, tárta szét a karját, ha valaki erről kérdezte. De nem biztos, hogy bárki is kérdezte, így hát az sem biztos, hogy valaha is széttárta. De ez legyen most mindegy.

Ifjúsága idején, ahogy annak divatja volt, naphosszat ácsorgott az utak szélén, és stoppolt, akár a többiek. Előbb-utóbb mindig megálltak, és előbb, de inkább utóbb, eljutott oda, ahová elmenni készült. Vitte pap, vitte párttitkár, vitte öreg, vitte fiatal, vitte digó a kurváival, vitték kurvák, és lett az ő digójuk pár napra, vitte a vére és vitte az ifjúsága…

Pál úr, bár ez ma már meglepő, volt gyermek is. Később megfordult a fejében, hogy tulajdonképpen csak addig élt, amíg gyermek volt, azóta meg csak egy halálpillanat meghosszabbítása az, amiben van vagy volt, de ezt elvetette, fölösleges érzelgősség okán. A gyerek olyan, amilyen, a legtöbb tekintetben tehát ösztönlény mindaddig, amíg át nem passzírozzák az idegrendszerét és készségeit a szocializáció sűrűn megszőtt hálóján. Addig tehát, de csak addig, entitás. Aztán meg semmilyen, ugyanolyan, egyforma, meg minden felejthető. Nos, Pál úr nem túl hosszú és sok tekintetben félresikerült életének legtöbb kínzó emléke gyermekkorából származott. Nem akkor volt rossz és kínzó, mert a történések idejében egy gyereknek a legtöbb esemény nem rossz és főleg nem kínzó, de felnőttként elrévedezve a gyermekkor rekvizitumai fölött, minden más fénytörést kap, és a legtöbb leginkább fény nélkül, a törésnél véget is ér. És akkor itt van ez a Mirci!

Nagyasszony engedte bágyadt ujjai közül a súlyos íróasztal súlyos üveglapjára dőlni a súlyos svájci, aranyhegyű töltőtollat. Végzett, lehet hazamenni. Nagyasszonynak nem csekély számú utálkozója gúnyolta a háta mögött. Na meg ő hívta így maga magát, egyenesen magamagát, természetesen magában. A szemébe persze mindenki hazudott, ahogy az már a hatalommal bíró személyek esetében szokás. Márpedig Nagyasszony bírt hatalommal, nem is kevéssel – mert bírt a hatalommal. Ez két dologból is azonnal kiderül. Akkora tehetséggel, amekkora neki volt, odáig jutni, ahová feljutott, ő az építészszövetség elnöke, mi több, elnökelnöke, nem kevés hatalmat sejtet.

Pál úr ezen annyira meglepődött, hogy napokra, rossz emlékezetűek szerint hetekre, beköltözött egy kocsmába, és csak valamelyik pénteki napon józanodott ki. Ez a péntek azért is lehetett kijózanító, mert a rá következő hétfőn kellett kora reggel jelentkeznie a kiegészítő parancsnokságon – továbbszolgálatra. Pál úrban előbb megfordult a világ, ő maga úgy érezte, a fejére állt, majd amikor visszafordult, roppant elhatározásra szánta rá magát. Fogat mosott, felöltözködött valami emberek közé való ruhába, és meg sem állt a Minisztériumig. Ott felvitette magát a páternoszterrel a második emeletre, és újabb meg nem állás következett a miniszter előszobájáig. Kopogott, az eddigi lendülettel belépett, és a miniszter holléte iránt érdeklődött.

A húskombinát kultúrterme nem volt sem ridegebb, sem melegebb, mint a kultúrtermek általában. Csak háromszor nagyobb. A történet idején éppenséggel csurig tele. Ez persze sem Pál urat, a fiatal költőt, sem Professzort, a fiatal irodalomtörténészt nem tévesztette meg. A húsgyár dolgozóit ebédidő tájt összeterelték, hogy merítkezzenek meg a magas kultúrában. A kultúrát ők képviselték, Pál úr és Professzor. Furcsa volt látni a közönséget csupafehér ruhában, az anyag vastag lehetett, mert nem sejlett át rajta sehol a nők melltartója vagy bugyija, ahogy az ápolónőké épp ellenkezőleg, minden alkalommal átsejlik a kórházak folyosóin, amelyek bár sokak szerint szintén húsgyárak, mégsem ugyanúgy. Amit az át nem sejlés is sokatmondóan kifejez.

Idén azonban másként alakultak a dolgok. S a meetingtől függetlenül, igen cifrán és nehezen megfejthetően. Kezdődött azzal, hogy nem volt kedve maradni éjszakára, noha az új csajával megbeszélte, hogy részint nem jöhet le vele Siklósra, mert ez egy szigorúan zártkörű munkahétvége, másrészt neki két éjszakát ott kell maradnia a szállodában a társasággal, amit sajnál, mert hát, majd megtudja a lány, ha jobban megismeri őt. Hát igen. A szerető, a végzős egyetemista lány, hitte is, meg nem is. De mert nem volt jártas ezen dolgokban (a vállalati meetingekről ritkán lehet olvasni az újságokban vagy folyóiratokban, talán mert az írástudók nem járnak ilyesmikre), csak annyit mondott, ő is sajnálja, hogy nem jöhet vissza onnan két napig az embere, mert nagy bulit szervezett a barátaival arra a hétvégére. Ide, rúgta le magáról Pál úr, és az egyszerre kérdő- és mutató névmással a szeretője bérelt, háromszobás lakására célzott. Ide. Tudod, apám két okból tartja fenn nekem ezt a túl nagy kéglit. Hogy jól érezzem magamat benne, és alkalom adtán elférjenek benne a bartáim. Fontosabb ennél, hogy ne kelljen foglalkoznia velem.

Pál úr bal karja megrándult. Nem feltűnően, a szomszédos asztaloknál hangoskodó többiek mit sem vesznek észre ebből, talán mert Pál úr karja vézna, elveszik a kabátka ujjában, amelyet egy ideje komoly kinézeti megfontolásból hord. Nyilván az idegesség. A kistitkárnő, a nagytitkárnő lótifuti helyettese meg csak áll előtte, és némi türelmetlenséggel várja a választ. Mondja meg neki, hogy megyek, nyögi ki végül a vézna karú ember. Megyek mindjárt. De ne sokat várakoztassa, szűri a fogai közül gonoszan a kistitkárnő, ügyelve rá, hogy Pál úr még véletlenül se értse félre őt, merthogy utálja, és nehezére esett lehozni még ezt az üzenetet is, onnan fentről. A rángás a bal karban jogos volt, és még csak szívinfarktusra sem kell gyanakodnunk. Pál úr egyszerűen összeszarta magát.