Az érettségi- vagy osztálytalálkozó sajátosan összetett esemény, nemcsak művekbe emelve válik azzá: lehet hozzá közelíteni az emlékezet működése, az osztálybeli szerepek és a kapcsolati háló, az iskola állandósága, a történetképzés kérdései felől; nem véletlen, hogy annyi író, rendező épített rá. Persze vannak olyanok, akik kimondottan irtóznak az érettségi találkozóktól, éppen azok hamissága, az idő rombolásával való, nehezen feldolgozható szembesülés miatt – ilyen hősök vannak az érettségi találkozók köré szerveződő művekben is.

A hagyományosan ötévente megtartott érettségi találkozóknak kötött rítusrendje van, osztályteremben kezdve, majd egy étteremben befejezve, osztálynaplóval, padokban feszengő egykori osztálytársakkal, névsorolvasással, de az irodalomban találkozunk ezeknek az alkalmaknak a módosult változataival is.

A regény egyes fejezeteinek látszólag véletlenszerű áramlása, a történetek egymásba indázása mesterien megtervezett: a már emlegetett Kései sirató időben távoli jeleneteit a regény egyik központi kérdése, a katonaság rendezi egymás után. Felvillan a nagyapa viszonya a katonasághoz: az apai nagyapáé, Mártoné, aki szinte mindig hallgat, de ekkor felcsattanva figyelmezteti a gyerekeit, tiszteljék az öreg bakákat. Láthatjuk az apa életének fordulópontját, aki, elbűvölve a cirkusztól és egy német kislánytól, még gyermekként rájön, mégsem akar pap lenni, akkor miért ne lehetne katona. És megérkezik Erik behívója, amelyet az apa annak ellenére átvesz, hogy már alig képes dönteni bármiről is. De lenyűgöző az is, ahogy ebben a gomolygásban fejezetről fejezetre haladunk előre, a már a regény első két bekezdésében felmutatott végkifejlet, a több évtizedes alkoholizmus és a korai halál felé. Ahogy megyünk előre, történetről történetre, elkezd elhalványulni a múlt, fogyatkoznak az előző generációk történetei: az apa és a körülötte élő három ember, azaz a felesége, Márta, és két fia, Erik és Szabolcs bezárulnak az egyre lepusztultabb házba, a terek mind zártabbak és nyomasztóbbak lesznek, nikotintól sárgák, ők meg az alkohol ködében botorkálnak mindannyian. Azok a történetek, amelyek magyarázatot adhatnának rá, hogyan is jutottak ide, elillannak, nem szabadítja ki már őket semmi, és mintha az lenne a legborzalmasabb, amikor egy időre megpróbálnak kiszabadulni a saját, szűk világukból, például nyaralni mennek a Balatonra, együtt a súlyosan alkoholista apával.

► Baróthy Zoltán: Utolsó napok. Kalligram Kiadó, Budapest, 2024, 400 oldal, 4500 Ft

Kultúrkrimit ígér nekünk a fülszöveg, kicsit félrevezetve ezzel az olvasót: nyomozás ugyan kétségtelenül zajlik, Becsey mellé lép egy segítőtárs is, vannak nyomok, fordulatok és izgalmak, de sokkal inkább sajátos fantasy ez, amibe fokozatosan csúszunk bele, a főhőssel együtt. Olyan ez a Nemzeti Nagykönyvtár, derül ki egy idő után, mintha Pokemon Go-t játszanánk a raktárakban, csak itt nem kedves szörnyecskéket lehet gyűjtögetni a kiterjesztett valóságban sétálgatva, hanem félelmetes lények szabadulnak rá Becseyre és a köré szerveződő csapatra. Baróthy remekül alakított fantáziavilággá egy olyan helyszínt, amely már önmagában is szürreális: különös, hogy az ötödik emeleten lépnek be az olvasók az épületbe, hogy a könyvtárban még a buszjegyeket is őrzik, és hogy az olvasók egy könnyűszerkezetes, tizenkét emeletes torony, vagyis egy könyvraktár tetején ülve olvasgatnak.

Jolsvai András: Két őszi nap Ujpesten. Kalligram Kiadó, Budapest, 2023, 208 oldal, 4990 Ft

Jolsvai az 1950-ig önálló város fénykorába, Ugró Gyula polgármesterségének idejébe visz vissza: Ugró, aki egy mai újpestinek alig több utcanévnél, az egyik fontos szereplője a nagyon szerethető kisregénynek. Ő az, aki többször felkiált a regény során, hogy „már/még csak ez hiányzott”. A bankrablás nemcsak felkavarja a város életét, sok lakó életét megváltoztatva, de magára a polgármesterre is árnyékot vet, hiszen politikai ellenfelei ugyanúgy az ő felelősségére kérdezhetnek rá, mint az Ujpest című lap a Demokrata Kávéházban időző újságírói. De ugyanígy fakad ki a bankfiók igazgatója, Devellák Károly, amikor rovancsolás közben szólnak neki, két ügyfél szeretne vele beszélni – holott akkor még nem is sejti, hogy bankrablók érkeznek hozzá. Akik viszont azért sóhajtanak fel csalódottan, mert nagyon hamar, mindössze két nap alatt kézre kerülnek az elkövetők, azok a különszámot tervezgető helyi újságírók.

► Hamar Péter: A debreceni asszony: Magoss Olga és Móricz Zsigmond románca. Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, Hortus Modernus sorozat 13, Nyíregyháza, 2023, 137 oldal, 3400 Ft

Fordulatos, kacifántos történet ez, ennyi kétségtelen, és remekül lehet rajta demonstrálni, hogy az irodalomtörténetben sosem támaszkodhatunk egyetlen forrásra: nem lehet pusztán Móricz és Magoss Olga levelezését elemezni, mellé kell tenni többek közt a Simonyi Máriának és Csibének írt leveleket, meg a naplójegyzeteket is. Hamar Péter azt is példásan megmutatja, hogy használni sokféle anyagot kell, hinni viszont nem szabad kritikátlanul senkinek, és ironizálni nemcsak Móricznak szabad. Amikor idéz az asszony egyik leveléből („Szeretném tudni, mit szól Hitlerhez?”), a következőt fűzi hozzá: „Ezt mi, a levél kései olvasói is szeretnénk tudni, de a válaszlevél nincs meg, és nem is lehetünk biztosak benne, hogy az író megválaszolta-e a kérdést.” (103-104.)

Móricz Zsigmond: Naplók 1935. Sajtó alá rendezte Cséve Anna és Lengyel Imre Zsolt, Kronosz Kiadó, Pécs, 2023, 807 oldal, 6950 Ft

Ott folytatta tehát 1935 elején, ahol az előző év végén abbahagyta: az átlépés az előző évek naplójegyzeteit közlő kötettől a mostaniig ennél sokkal nehezebb volt. Az előző három kötetet (az első az 1924-25-ös, a második az 1926-29-es, a harmadik az 1930-34-es évek feljegyzéseit tartalmazta) még a Noran Kiadó adta ki, ezt a kötetet a kicsi, szakkönyvek kiadására hősiesen vállalkozó pécsi Kronosz. Hét évet kellett várnunk a folytatásra, és csak hálásak lehetünk a szerkesztőknek és sajtó alá rendezőknek (különösen Cséve Annának, aki mind a négy kötet szerkesztője volt, változó, de nem túl népes munkatársi csapattal), hogy nem adták fel, illetve nem engedtek az igényességből, meg köszönetet mondhatunk a kiadónak azért, hogy hitt benne, érdemes.

► Agatha Christie – 12 új Miss Marple-sztori. Fordította Kada Júlia, Katona Ágnes, Molnár Eszter, Sipos Katalin. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 414 oldal, 5999 Ft

Ez a kötet, amelyben 12 kortárs írónő (mindegyikük ismert bestseller-szerző, ha nem is feltétlenül nálunk), felkérésre írt egy-egy új Miss Marple-novellát, aligha az életmű népszerűségét növeli: sőt, ha nézelődünk a moly.hu olvasói véleményei közt, inkább csalódott hangokat találunk, amelyeket úgy lehetne összegezni, nem olyanok ezek a történetek, mintha Agatha Christie írta volna őket. Még olyan vásárló is van, akit egyszerűen átvert a kötet, azért vette meg, mert a hagyatékból előkerült, ismeretlen novellákat remélt benne.

Az ÉS könyve februárban – Széchenyi Ágnes: Ő a magyar kritika. Schöpflin Aladár. Osiris Kiadó – Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022, 546 oldal, 5980 Ft

Széchenyi Ágnes számára az irodalomkritikus, a szerkesztő, a kurátor a könyv főhőse – annak érdekében, hogy ezeket a tevékenységeket alaposan meg tudja vizsgálni, nemcsak a szépírót kellett háttérbe szorítania, de a színikritikust is, Schöpflinnek erről a működéséről sem esik szó a kötetben. (Az utolsó lábjegyzetből ugyanakkor kiderül, hogy előkészületben van egy könyv, amely Schöpflinnek az összes, a Nyugatban és a Magyar Csillagban megjelent színikritikáját tartalmazza majd, jegyzetelt formában – ez a kötet méltó folytatása lesz annak a grandiózus, 1180 oldalas munkának, amely 2019-ben jelent meg Széchenyi Ágnes szerkesztésében, az Argumentum Kiadónál, és Schöpflinnek a Vasárnapi Újságban közölt, közel kétezer rövid recenzióját adja közre, lebontva azt a sztereotípiát, hogy Schöpflin kizárólag a Nyugat kritikusa lett volna.)

Móricz a hagyatékban fennmaradt írásában azt is konstatálja, hogy nem az a fordulat következett be Schöpflin pályáján, amelyet ő várt: abban bízott, hogy Schöpflin egy „szintetikus munkát” hoz létre arról az „ezer összetevőjű, de egy eredőjű mozgalomról”, amelyen együtt átmentek. „Nyilván nem elég öreg még egy ilyen munkához”, találja meg a magyarázatot – aztán 1937-re már, úgy látszik, elég öreg lett, akkor jelent meg ugyanis az összefoglaló munkája, A magyar irodalom története a XX. században, amely hosszas fejezetet kapott Széchenyi Ágnes monográfiájában.

Ketten egy új könyvről – Spiró György: Mikor szabad ölni? Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 168 oldal, 3299 Ft

Az első esszéből aztán az is kiderül, hogy Spiró nemcsak a születési dátuma miatt szerencsés: „szerencsefia” ugyanis az az ember is, aki sokat betegeskedik gyerekként, feküdni és olvasni kénytelen, így megtanulja elviselni az egyhangúságot, fejlődik a fantáziája, ezzel az indulással pedig szinte elkerülhetetlenül alkotó vagy tudós lesz belőle (esetleg mindkettő). (...) Nincs itt öreges dohogás, semmi bezzegazénidőmben, egyszerű helyzetjelentést kapunk egy nem focizó, tévét nem néző, olvasóvá nevelkedő kisfiúról.

Aki aztán a magyar irodalom egyik leginspiratívabb olvasójává vált, számomra mindenképp (hogy egyéb érdemeit most ne is emlegessem): ennek a könyvének egyes szövegei is továbbíródtak bennem azonnal. Az Olvasni jó című szöveg fölött azon töprengtem, milyen izgalmas lenne akár egy egész kötetet összeállítani róla, melyik írónk milyen családi könyvtárból indult el: Takáts József egy tanyán felnövekvő kisfiúról, vagyis önmagáról szóló esszéjét tudnám mellétenni, a Könyvek és ifjúság iróniája címűt, 1999-ből. Az Albina című írást olvasva meg azon gondolkodtam, hogy nem kell minden nagy témának regénnyé, minden izgalmas alaknak regényhőssé válni: ez a Kertész Imre első feleségéről szóló esszé ugyan kétségtelenül egy soha létre nem jött mű helyén áll („Többször kértem Imrét, írja meg, de hát őt sem írta meg, mint annyi minden egyebet, amire pedig ő lett volna hivatva.”), mégis jó, hogy ebben a műfajban és épp Spiró írta meg egy különös sorsú, XX. századi asszony történetét.

Cserháti Éva: A Sellő titka
Jussi Adler-Olsen: A 2117. áldozat
Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája
Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

A hatvanadik születésnapján (Parti Nagy Lajos remek és merész ötlete volt) hatvan írót kértem föl, hogy írjanak neki egy-egy mondatot. Abból szerkesztettem össze egy Esterházy-„vendégszöveget”. Nem örült neki. Nem lehet és nem is merném a gesztust az ő Ottlik-átírásához mérni (bár szerkesztői szempontból maga volt a pokol), de azt talán lehet mondani, hogy úgy nem örült, ahogy az anekdota szerint Ottlik fanyalgott a tárgyiasított Iskolát látva. Bárcsak várhatnám megint, ehhez mit szól itt.
Kiváló kollégáinkat arra kértük, ihletődjenek meg egy rövid szövegrészlettől a Harmoniából.
Esterházy Péter április 14-én lenne hetvenéves. Mi meg magunk vagyunk.

Ketten egy új könyvről – Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019, 331 oldal, 3500 Ft

Hász Róbertnek az első Fábián Marcell-krimi volt a hetedik regénye: sokan mégis elsőkönyvesnek vélték a megjelenéskor, és ez jól mutatja az úgynevezett magasirodalom és a detektívregények „terjedési sebessége” közti különbséget. Bár tájékozatlanságra utalhat, hogy az olvasók egy része nem tud Hász korábbi műveiről, például azokról a történelmi regényeiről, amelyek megírásának tapasztalata nyilvánvalóan ott van a detektívregényei mögött is, mégis a könyvek dicséreteként is felfogható, hogy nem érződik rajtuk, valaki „leereszkedve”, máshonnan érkezve, a műfajt lekezelve írta meg ezeket a könyveket. És az első regény úgy érte meg a második kiadást, hogy nem volt a krimiknél annyira megszokott marketingeszközökkel, vérrel beborított borítóval, hangzatos szlogenekkel, bombasztikus címmel, óriásplakátokkal megtámogatva. El tudtam volna képzelni ugyan nagyobb hírverést is, annak viszont örülök, hogy ezekre a detektívregényekre nem került rá a „miért nincsen magyar krimi”, „ha van is magyar krimi, az miért történelmi” kérdések körül folytatott, egyre értelmetlenebb viták terhe. Kondor Vilmos, Baráth Katalin, Molnár T. Eszter, Mészöly Ágnes, Cserháti Éva (és a sort még folytatni lehet, ha nem is nagyon hosszan) már megmutatták, a magyar krimi létezik. Persze, jobb és rosszabb művekkel, de ez melyik műfajban van másképp?

Tamás Dénes: Az élő ház. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 304 oldal, 3500 Ft

Nem elegáns a fülszöveggel kötözködni, pontosan tudom, mi a célja ennek a pár mondatnak: rávenni a könyvet keresgélőt arra, hogy adjon esélyt egy számára feltehetőleg ismeretlen szerző első regényének, amelynek sem a címe, sem az egyébként gyönyörű, Hrapka Tibor tervezte borítója nem utal az iskolai tematikára. (Bár az 1975-ben Sepsiszentgyörgyön született Tamás Dénesnek megjelent már egy esszé- és egy novelláskötete erdélyi kiadóknál, ezeket a magyarországi olvasók közül aligha olvasták tömegek.) Mégis, ha önmagam valamiféle alakmását kerestem volna Az élő ház szereplői között, nem jártam volna sikerrel, egyszerűen azért nem, mert ez a regény, hiába vannak ott benne a vágy tárgyaiként a lányok, vagy inkább a lánytestek, akik (amelyek) az érettségi találkozón egykori önmaguk megcsúnyult, megvastagodott, eltorzult másaként bukkannak fel, valójában egy fiúkollégium, vagy, ahogy olvashatjuk, „bentlakás” regénye. És mint ilyen számomra sokkal közelebb volt az előfelvételis katonák viszontagságairól szóló regényekhez, mint a középiskolában játszódókhoz. Az iskola itt vánszorgó, félálomban elviselt órák sorozata, amelyek után vissza lehet menekülni a 24 fős fiúszobába, ahonnan szintén menekülni kell, leginkább az álomba, a rockzenébe, péntekenként pedig az átmenetileg mindent feledtető részegségbe.

Persze, tisztában vagyok vele, hogy az 1920-as évek óta sokban változott az érettségi követelményrendszere, ma már nem magolást követel meg egy magyar írásbeli, a vizsga egésze pedig messze nem emlékeztet arra a mitikus, halálhozó határátkelőhelyre, amelyről Móricz regényének harmadik fejezetében, a fejezetkezdő összefoglalóban olvasunk: „Harmadik fejezet, melyben feltűnik a diákélet szörnyűséges végkapuja, a sárkányok és veszedelmek tajtékzó örvénye, mely már közvetlen a nagy Életbe torkollik. A matura.” De hiába változik a kimeneti szabályozás: a fejekben, a tanári hozzáállásban az átalakulás sokkal később történik meg, ha egyáltalán megtörténik. Amikor nemrégiben egyetemi hallgatóim csináltak egy felmérést általános és középiskolai tanárokkal arról, Móricztól mit is tanítanak és miért, a dermesztő tapasztalatok egyike az volt, hogy az indoklás igen gyakran oda futott ki: nem szeretem én sem, nem is tudom átadni a gyerekeknek ezt vagy azt a művet, de „ez kell az érettségin”. Holott már régóta nem kötelező sem Móricz-pályaképet, sem a Légy jó mindhalálig című regényt számon kérni a kimenetnél. 1931-es névtelen írásában Móricz érthetővé tette, miként is kapcsolódnak az érettségi követelmények össze a mindenkori kortárs írókat nyugtalanító kérdésekkel, vagyis miért esik szó ebben a rovatban az érettségiről. Rövid jegyzetét a következővel zárta: „Mindnyájan tudjuk, hogy az irodalomtörténet-tanítás arra való, hogy az irodalom klasszikusait megutáltassák a diáksággal. Épen a kiválogatottan legszebb és legjobb irodalmi értékeket unatják meg és a legjobbtól fordítják el a fiatal lelkek érdeklődését. // Mikor Adynak egyszer azt az örömhírt hozták, hogy egy iskolai kézikönyvbe felvették valamelyik versét, rémülten kiáltott fel: ‒ Akkor végem.”

A Forr a borban nem azért csalnak a diákok, mert eleve romlottak és elvetemültek – van köztük ügyeskedő is, okos is, meg olyan, aki épp csak átevickélt a gimnáziumi évein.