Tárcatár 2025 – A búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS 

1992-ben, 33 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára, ami jelenleg az ország legrégebben működő tárcarovata. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter gondozta az írásokat. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2025-ben Gurubi Ágnes, Szil Ágnes és Zalán Tibor írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak! Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

---------------------------------------------------------------------------------

Fogalmam sincs, hogy vihették le ezeket a monstrumokat az alagsorba. Lehet, hogy itt rakták össze, vagy a túloldalon van egy rámpa, ott eresztették le őket nagy elővigyázattal. A pincében nincs világítás, a bedrótozott armatúrák egy ideig pislákoltak, amikor felpöccintettem a kapcsolót, azután végleg megadták magukat. Csak a kis Köllner szájában parázslott a cigaretta, az sercegett, amíg megtaláltuk a zseblámpát. A bakancson keresztül nem is éreztük, hogy helyenként áll a víz.

Már csak az analízisszigorlat van hátra, Gábornak valójában örülnie kellene, de most nem tud. Egy pici, piros szerelvényen ül, kora délután, két órába kerül a vonatnak, hogy átvonszolja magát a két megyeszékhely közötti sóhajtásnyi, amúgy meg ötvenévnyi távolságon.

Egy ikerpár egyik tagjánál vizsgázik, de voltaképp sose lehet tudni, melyik melyik, lehet, hogy sorshúzással döntik el reggelente ezek a kiszáradt, ötvenes férfiak, melyik melyik tanszékre menjen.

Zsani huszonhat éves, még az előző évezred terméke, azt szokta mondani. Kirakatrendezőként végzett, és amikor leérettségizett, nem tudta, mit kezdjen magával, az anyja szerezte neki ezt az állást a múzeumban. Zsani a kitömött vidrát porolja tollseprűvel, a belső udvaron söpri a havat, és ha nem jön látogató, mindennap megszámolja a népvándorlás kori érméket a sarki terem tárolóiban. Ötszáztizenkettő szokott kijönni, változó sorokban, a kettő kilencedik, múzeumi hatványaként. Zsani nagyon gyenge volt matekból, csak arra emlékszik, hogy valaki megoldotta a matematika alaptételét, és húszévesen párbajban meghalt. Eddig tartott a szavatossága. Ezen eltűnődik, amikor benyit a nagy üvegajtón, és megcsapja a pára öblítőszaga.

Hollósi érzi majd Lenke testének erőteljes és megtartó melegét, amaz a kéz éppen tökéletes és nyugodalmas súlyát, és Bornay igazán tudhatja, mi az, mert a testtel, testekkel bánik, ez a munkaeszköze, ezt ápolja, edzi és sanyargatja negyvenkét évéből az utolsó harmincban, mert nem engedheti meg magának egyetlen gramm felvételét. Bornay pontosan tudja, ez az utolsó esélye, hogy egy jobb színházba kerüljön, és hogy most nem idegeskedheti el: ugyanolyan könnyednek kell maradnia, mint amióta megkezdődtek ezek a borzalmas olvasópróbák a lambériás kisteremben, Hollósiból dől a cigarettafüst, a ruhája ráncaiba beette magát a másik szeretője kölnije, a színházzal szemközti pinceétterem zónapörköltjének szaga, de majd Bornay csengő kacagása – reméli ő – kitakarítja ezt belőle.

A fényességet csak akkor vette észre, amikor a földes kezével megkaparta az első érmét. A fémpénz a bal tenyerében akkorka se volt, mint egy ötvenfilléres, nem tudta kivenni, mi van rajta. Egy elfelejtett császár képe, itt az Alföldön, örökös némaságban.

Apám szolgálati autóját bármikor magam elé tudom képzelni: a Volga úgy suhant, mint egy sötét nyíl, és magasabb sebességfokozatokban zörgött benne minden rész, hátul kényelmes volt, anyámmal ültem rendszerint, elöl, a sofőr mellett apám terpeszkedett.

Még óvodás lehettem, amikor a sofőrnek kellett elvinnie valahova. Ültem órák hosszat az autóban, amíg elsuhant mellettem a táj, fészkelődve néztem a bácsi szemét a visszapillantó tükörben. Még világos volt, innen az éjszaka jó szagú puhaságán, és érdekes módon a legkevésbé sem féltem, nem érdekelt, hogy nincs velem senki, se apám, se anyám, se Igazi, csak ez az ismeretlen férfi, akinek láthatólag az volt a feladata, hogy eljuttasson valahová, és rá mertek bízni, nekem tehát semmi félni- vagy aggódnivalóm nincsen.

Petra ma este a végsőkig bulizni akar, visszakapni az életét, és ezek a húsz évvel ezelőtti emberek éppen alkalmasak arra, hogy most ne gondoljon semmire, a szétcsúszott életére és a napfényes és tágas irodára, ahol egy aszimmetrikus központi asztalnál négyen dolgoznak, és ő a legfiatalabb, így az ő monitora néz az ajtó felé. Ezek az emberek itt majd nem fognak kérdezni semmit, talán mert sokat tudnak, egyesek rendőrségi jelentésből, mások a sajtóból, mert elég érdekes eset volt ez négy éve, három napig, nem érzi rajtuk az elhallgatást, sem az Ernőn felejtett tekintetet, részeg táncukban épp csak a szemük sarkából figyelik őket, és többórás small talk után kérdezik meg, hogy minden rendben van-e.

Gárdos általában két- vagy háromnaponta járt az orvosi rendelőbe, úgy, hogy ne ismerjék fel a ritmust. Különösnek találta, hogy nem ordítoztak vele, nem is dobták ki, mert ebben a kisvárosban nem volt őr a váróteremben. Egy óriási szobanövény mellett foglalt helyet, úgy tett, mintha olvasná a régi magazinokat. Meghúzódott ott, és amikor jött a jó idő, kiült egy virágládára, a bejárattal szemben. Megszokták a létezését: olyan lett, olyan akart lenni, mint egy kő. Ha furcsán néztek rá, akkor türtőztette magát, és néhány hetet kihagyott. Ha megkérdezték, mit keres itt, azt mondta, injekcióra vár, és barátságosan az ajtó felé intett, hogy menjenek csak be előtte.

A történet úgy végződik, hogy Margrét felkéri a másik nőt, Marit, hogy hagyja el a lakást. Logika a dologban nincs, erkölcsi alapja a másik nőnek lenne maradni, a dolog meglepő módon mégis működik.

Margrét rendszerint régi határidőnaplóban dolgozik, abban vezet egy tartozik és követel rovatot. A rendszerszemléletet politechnika-órán sajátította el, amit maga is oktat a hét két napján, kedden és csütörtökön, a közeli kisvárosban, két órával a kóruspróbák előtt. Margrét ebben a két órában bevásárol, és az autóban eszik. A jövedelme a tanításból alig valami, a birkatartás viszont jól fizet. Hitelre sose volt szüksége, de élete nagy részét mégis a nincs szó jellemezte, olyan kifejezésekkel kontextusban, mint család, de elsősorban a férj. A dolog nem zavarja olyan nagyon, mint azt kívülállóknak feltételezni lehetne. Takaros és célszerű kis házban él, és hetente kétszer elénekelget a halászokkal. A kottákat néha maga másolja, ez éppen megfelel a magára mért alázatnak, tudva, hogy a szünet is a zene része.

Domi bácsi plakátokat helyezett el a három boltban és a két kocsmában, meg az illegális bormérés ajtajára. Felkereste a polgármestert is, aki épp házon kívül tartózkodott, mert neki is éppúgy művelni kell a földjét, mint itt bárki másnak. Így aztán visszament késő délután, és elmagyarázta, hogy mennyire kínos lenne neki, ha a fővárosi színészek nem találnának itt értő közönséget, pláne ha semmiféle közönséget nem találnának, annak ellenére, hogy a jegy ára kereken nulla forint. Mit fognak mondani Marcsádról, szeretett falunkról, amely egyébként is otromba viccek céltáblája? A polgármester eltöprengett, és azt mondta, átérzi a problémát, és cselekedni fog. Felhívta a falu három nagyobb munkaadóját, akik a traktorosaikra parancsoltak, hogy igazán nem hagyhatják szégyenben a községet.

Ambrus néhány év múlva a kisszobába költözött, részint, mert az körülölelte, mint az anyaméh, hét közben önfeledten lehetett benne kupizni, hogy csütörtökön kiporszívózzon, rendet rakjon és felvegye a megértő, mégis szigorú, sőt sarkos apa álarcát, másfelől meg a gyerekek középiskolától kezdve ide hordták föl, a nagyszobába, a barátaikat. Néha úgy tűntek el reggel, hogy nem is találkoztak, és csak az elöl hagyott papucsokból próbálhatta megsaccolni, nagyjából melyik kölyök lehetett itt, a hamutartó és a szemetes tartalmából, hogy hányan jöttek vele, és nemüket tekintve milyen megoszlásban. Ha a pálinka szintje apadt, akkor a fiúkra, ha rúzsos csikkeket látott, a lányokra lehetett gondolni, ha fél doboz sörök maradtak a konyhaasztalon, akkor bárkire.

Ottó a keleti sarokban ült, a teknősbékafeje behúzva a nyakába, rajta a hülye szemüvege, ami a fél arcát betakarta. Kinyújtva a lába, hetykén, mintha övé lenne ez a hely. Később elmondta, hogy azért nem tud hátrafordulni, amikor szólok, mert rég, fiatal korában öngyilkos akart lenni, és összetörte magát. Leugrott a másodikról. Miért nem a harmadikról vagy a tizenegyedikről? A templomtoronyból. Ottó meg a szerelmi bánat: csak a másodikra futotta neki. Plusz a félemelet, de ha rázuhansz a bejárat fölötti féltetőre, akkor az nem számít.

„Az időt a saját léptéke szerint számolja: túl távol még a csekkek lejárati ideje, de közel van hozzá 1855. Ebben az esztendőben ük-üknagyapja, Szabó János huszonnyolc éves, és épp elveszíti gyönyörű feleségét, aki meghal a harmadik gyerek születése után, kolerában. Ük-üknagypapa három hónap múlva újranősül, feleségül veszi a húszéves szomszéd lányt, ugyanaz a keresztneve, mint az előző feleségé. A lány eddig is reménytelenül szerelmes volt belé, ha a férfi átment valamiért hozzájuk, elbújt a keskeny törzsű almafák mögé, lábujjait a földbe fúrta, és csak a tenyere takarásából merte nézni ezt a gyönyörű embert, az ujjai közül, most pedig egyszerre háromgyerekes anya lesz, és alig látja, akiről korábban ábrándozott.”

Néha  lefekszem idegenekkel, hogy emlékezzem, milyen az ízed. Rám fér az emlékeztető. Kisétálok a tengerpartra: a koromsötétben két halászhajó lámpája imbolyog, ilyen messziről is látni, hogyan hánykolódnak odakint a hullámverésben. Reggel azt mondják a férfiak, ma ki se kellett volna hajózniuk, nem fogtak szinte semmit. Egyszer én is voltam egy ilyen éjszakai halászaton, és eldöntöttem, hogy semmi az élet. Egy óriás mellkasa emelkedik és ereszkedik odakint: bordái sötétkék lepellel letakarva.

Már második napja keresik az öregasszonyt. Nem nevezhetjük szorgosnak a rend őreit, senkinek se hiányzik a rossz hír, amúgy is alig jöttek nyaralók. A boltosok egymásra néznek, és hang nélkül rugdossák arrébb a kirakattól a borjú nagyságú, zsemleszínű kutyákat, a férfiak pedig csak pergetik az olvasójukat a bal kezükben.

Amikor a kisvonat kikanyarodik az állomásról, Dihende nyúlszőr kalapját maga is a fogasra akasztja, gondosan, nehogy hozzáérjen valami hitvány és tisztátalan felülethez. Feláll, hátrébb húzza a bőröndjét, amely teljességgel elfoglalja az ülések közti helyet. Ott áll, útitársai fölé tornyosulva, már csak pár centiméter kellene, hogy a táska végül felfeküdjön az enyhén befelé lejtő rácsozatra. A fejkendős asszony, a kacsa tulajdonosa magába feledkezve bámulja a kabátból előtűnő ingnyakat, a lazára kötött nyakkendőt, amilyet errefelé egyáltalán nem hord senki a doktoron meg az intézőn kívül, a kabátszárnyak között a kötött szvettert, az abból előtüremkedő hasat s az alatt a derékszíj fémcsatját, az arcától tíz centire, s aztán elszégyelli magát, és lesüti a szemét.

Az asszonynak nem voltak kalandjai, legalábbis abból ítélve, hogy sosem csináltatott új ruhát, a haját mindig ugyanabba a rettenetes kontyba fogta, nem volt új illata és frissen szerzett vagy újra feltűnt úgynevezett barátnői meg iskolatársai sem, akikkel vásárolni meg cukrászdába lehetett volna járni, természetesen színleg, vagy hosszú, késő esti telefonbeszélgetéseket folytatni. Mihail Afanaszjevics tulajdonképpen sajnálta ezt, érdekesebb lett volna szagolgatni a kis zsebkendőket és ellenőrizni a frissen levetett, félmagas sarkú cipőkön megtapadt port és sarat. Konsztantyina belepenészedett a házasságba, belevonszolta magát, mint egy pórázon vezetett állatot ebbe a tökéletesen unalmasnak ígérkező ötven évbe, amelyből már csak huszonnyolcat kellett lemorzsolnia, gondolta kajánul a férfi, és mint olyan sokszor, az emeletről lemenet azt számítgatta, melyikük éli túl a másikat.

A kórház sok kis épületből áll, majdhogynem a város közepén, félúton az iskolák és a börtön között, holott tulajdonképpen kezdő- és végpontja ugyanannak a grafikonnak. Tranzit. Az udvart benövi a borostyán, legalábis az északi kerítések mentén, ha teheti, felfut a homlokzatra, át kell nyúlnia a betonjárdán, a lapok között találni egy picike kapaszkodót, onnan tovább pedig fel, ameddig a szára bírja. Az én feladatom lenne, hogy letépjem az indákat, de tavasszal mindig rácsodálkozom az élénkzöld, húszforintosnyi levelekre, aztán hagyom, hadd nyúljanak csak, terjedjenek tovább. Néha előfordul, hosszú-hosszú évek után, hogy valakinek feltűnik ez a sokféle zöld, olyan magasan is, olyankor behívat egy goromba ember, az igazgatóra hivatkozik, akit sose láttam, és utasít, hogy vágjam vissza a növényeket. Ezt vagy megteszem, vagy nem, még sohase kérték számon, és mire legközelebb feltűnik valakinek, már egy másik embert találok ott, aki majd kedvére kiabálhat velem. Én ugyanaz vagyok, ő mindig változik. Férfiakból nő lesz, a nőből meg valami, amiről néha el sem tudom dönteni, hogy micsoda. Ne kiabáljon vele, mondja néha a szakács, nem süket, csak nem mindent ért a szerencsétlen.

A képet természetesen el fogom égetni. Cirkalmas aranykeretéből kimetszem, feltekerem az ölnyi vásznat, és a műhely legnagyobb késével előbb sávokra, aztán cafatokra vágom. Egészen el tudom képzelni, milyen lesz: a vászon kis hengerekbe pöndörödik, amennyire a rengeteg festék engedi, aztán az asztallapra vágom, élével, mindegyiket, és a pengére ügyelve módszeresen tovább szeletelem őket, még nem tudom, meddig.

Szeretném már elküldeni a hegedűst, de Thijs észreveszi azt a türelmetlen és hirtelen kézmozdulatom, amely úgy folytatódna, hogy az ajtó felé hessentem a muzsikust; a tenyerem ökölbe szorítja, és odakoppantja a fa asztallaphoz. Teljességgel oda nem illő, a szinte éteri muzsika épp felhangzó ütemeibe, Thijs nem csap a kezemen nagyot, de a markában marad a kezem, ezzel utal primátusára, hogy hatalma van felettem, a gyűrű pedig, amelyet a gyűlölt címer díszít, még ebben a sötét környezetben is jelzi bátyám gazdagságát. Nem irigylem tőle, marad annyim, amennyiből megélhetek.

A városból olyan hangok hallatszanak ide, mint amikor a pályaudvaron a hangosbemondó összezavarodik. Egy-egy szót kihallani, de a mondat értelme mindvégig homályos marad. Ott felejtettem a lelkemet száz-százhúsz kilométerre innen, a mindig égő olajfáklyákon túl, onnan hallgatózik errefelé. Hallom a felhők hangját, ahogy a földről nézve milliméterenként, egyébként meg rohanvást száguldanak kelet felé, a hegyekbe. Derült hajnalokon meg lehet pillantani az ormokat, száguldó lovak sziluettjéhez hasonlítanak, ami különös, hiszen a domboktól is messzire vagyok: egész világom sík, mint egy egyenetlen felületűre korongozott, barna agyagtányér. Errefelé még dombok sincsenek: a síkság végül a tányér szélén egyszerre szakad bele egy őrült varrógép cikcakkjába, azaz a függőlegesbe.

Anyám azt mondja, ne rémüljek meg, ha csomót találok a mellemben, neki is van, panaszmentes tíz éve (tizenöt, egyébként): telik, telik az a megkurvult idő, most már mások mellé fekszik, nem anyámhoz, és engem is elhagy hamarosan. Apámnak is volt daganata, ha már itt tartunk (a tüdejében), de nem mondta, hogy ne rémüljek meg (nem volt rá ideje), hanem egyszerűen csak meghalt, mire észbe kaphattam volna, mire hozhatott volna hajtásokat a szanatórium folyosóján dúsan tenyésző muskátlikból. A muskátlikat a haldoklók éltetik, locsolja őket, aki még fel tud kelni, nőnek is szépen, hálásan, magasra emelve dús, fehér fejüket.