Belépek a nappaliba, lányom a szőnyegen ül, előtte egy edény, benne valami szürke, körülötte üvegdarabok. Rá akarok szólni, ki is nyitom a szám, de ahogy jobban szétnézek a szobában, nem találok semmi kifogásolhatót. Az edény alá régi újságpapírokat tett, azokkal terítette le a padlót, a kerek üvegdarabok egymás mellett sorakoznak egy konyharuhán. Hogy kell tudományos jegyzőkönyvet írni?, kérdezi a lányom, anélkül hogy rám nézne. Furcsa, hogy nem néz a szemembe, miközben beszél, többször is kérni akartam, rá akartam szólni, hogy nézz rám, ha hozzám beszélsz!, de ez a mondat sokkal szigorúbban hangzik, mint amilyennek szánom, üres utasításnak, amilyenekkel engem traktáltak annak idején.

Hubert úr hátradőlt a hintaszékben, kinézett lakása hatalmas ablakán, és nem érezte úgy, hogy jó dolga van. Pedig Hubert úrnak jó dolga volt, ebben egyetértett a szomszéd, a sarki órajavító és Hubertné is. Hubert úr nagy belmagasságú polgári lakásban élt, egy csupa ablak irodaházba járt dolgozni, amit halványszürke üvegfalai miatt jégkockának csúfolt, és többnyire ülő életmódja ellenére is kitörő egészségnek örvendett. Ez az öreg járgány jó sok mindent kibír, jegyezte meg néha Hubert úr a testére célozva, és megpaskolta feszesen kikerekedő pocakját. Hubertné ilyenkor alig észrevehetően megrándította a vállát és jól kivehetően bólogatott. Hubert úr saját magán kívül az autójáról beszélt elismerően.

Osztálykirándulás! Üvölti valaki mögülünk, a menő fiúk közül. Az utolsó á-t megnyújtja, teljes erőből rázza a haját, fejével köröket ír a levegőbe, úgy néz ki, mint egy hatalmas felmosórongy. A menő fiúk Metallicát hallgatnak. A testnevelés tanár is hosszú hajú, és néha a Metallicától idéz. Egy dombhoz érünk, a tanár megáll. A dombra néz, majd a térképre. A mögötte lévő lánysor megtorpan, egy szikla mellég dobják a táskáikat, egymás hajával játszanak, és egymás fülébe kuncognak, mikor a tanár megszólal. Megvagyunk? Kiált a tanár, hogy a hátsó sor is hallja, de nem hallják. Kezéből hangszórót formál, és úgy folytatja. Akkor, ha végre az utolsó szerencsétlen is ideért, kiabálja, mire a lányok még hangosabban kuncognak.

Ha előrenézek, elvakít a sok égő, pont ahogy most is a folyosón, kis lyukat égetnek a szaruhártyámba, mint amikor a cigarettáról leporló hamu a viaszosvászonra esik, apró barna lyuk, nem teljesen kerek, bárhova nézek, követi a tekintetem. Kitakarja a világnak egy kis darabját, bár ez nem lenne baj, de pont rossz darabját, azt, ami engem érdekel. Most például a verssorokat, elfedi bennük a szavakat, mindig a soron következőt, pedig a vers nem a falon van, nem a folyosó vagy a művház nagytermének falán, hanem bennem, bent a fejemben, ezt egész biztosan tudom.