Tízperces gyalogútra a gyulai tömblakásunktól, a vasúti fénysorompóhoz vezető aszfaltcsík és a fák szegélyezte halastó partja között fut egy keskeny földút, ahová lyukat vájtunk tizenegy éves lányommal. Szakszerűen, a cipősarkat erősen belevágva a talajba, majd többször körbefordulva, végül, bicska híján, egy bottal kimélyítve a lyukat és eldolgozva a széleit. Ott, nem messze a hatalmas szomorúfüzek víztükröt súroló ágaitól találtunk alkalmas helyet a golyózáshoz, mert a lakásunk közvetlen közelében, és máshol is a városban, többnyire betonjárdák vannak. Gyerekkoromban a battonyai házunktól ennyit se kellett sétálnom, az utcánk hűvös oldalán földes járda volt, a szomszéd srácokkal sokat golyóztunk ott délutánonként.

Élt egyszer egy ember, akit Kovács Jánosnak hívtak.

A tévében beszélő fejek szerint ez a Kovács János nem szerette a hazáját.

Legalábbis annyira biztosan nem, mint azok, akik nap nap után elmondták neki a tévéből, hogy ők mennyire szeretik a hazájukat, hogy ők mennyire nem olyanok, mint azok a rongy emberek, akik az első adandó alkalommal cserben hagynák ezt az áldott népet.

S valóban. Kovács János nem tudta, mi az igazi hazaszeretet. Nála ez annyiban kimerült, hogy amikor szilveszter éjszakáján felcsendült hazája himnusza a tévében, a családjával felállva együtt énekelték.

Isten.

Ezzel a szóval kezdődött ez a himnusz, s bár Kovács János és családja ateista volt, mégis.

Ám ezzel tényleg ki is merült az ő hazaszeretete.

Ja, nem.

Mindig meg szokta nézni a válogatott focimeccset is a tévében, és előtte együtt énekli hazája himnuszát a játékosokkal.

Néha pedig kimegy a meccsre, és ott énekel.

De úgy képzeljük el, hogy ez a Kovács János katolikus, és mégis.

Ja, és ez a Kovács János református.

Az elnök három hete kérte fel, hogy foglalja össze pályafutása fontosabb állomásait a kezdetektől a válogatott meccseken át a búcsúmérkőzésig. Kapott hozzá régi fotókat is, amelyeken a helyi csapattal látható még ifista korában. A klubelnök kis könyvet ígért a szövegből a képanyaggal együtt, nem öncélúan persze, hanem hogy azzal is motiválják majd a gyerekeket. Lássák, ha keményen dolgoznak, innen, a kisvárosi csapatból is el lehet jutni bármeddig.

– Ha én egyszer meghalok, és felmegyek a mennyországba, vihetem majd az új biciklimet? – kérdezted édesapádtól nem sokkal hatéves korod előtt.

Nyár volt, a gyulai tömblakás közelében, az Élővíz‑csatorna partján ültetek, mint annyiszor korábban, és a vadkacsákat néztétek. Néhány nappal azelőtt kaptad tőle azt a rózsaszín‑fehér Schwinn‑Csepelt, amivel aztán nagyon hamar meg is tanultál biciklizni.

– Ott nem lesz szükség semmire, még ételre meg italra se – felelte.

„Hisz te is itt éltél a közelben, Gyulán”, írja családtörténeti montázsában Kiss Ottó. A „(Nem mindig) szerelmes földrajz” sorozatunkban viharsarki alkotók írásaiból válogattunk.