Ébredés
„A majdnem, ez a szörnyű szó a szeretet hiányát jelenti, és a csalóka álom jellemzője is, kiábrándít, ezért gyűlölöm annyira az álmokat.” (Roland Barthes)
A temetést a betegségem miatt végül halasztani kellett. Nem volt elég, hogy annyira rettenetesen érzem magam a vírusfertőzés miatt, mint addig még soha, több mint két héten át ráadásul bűntudatom volt, hogy a család, ha a lehető legszűkebb értelemben is, de miattam várakozik és emészti magát. Az hamar kiderült, hogy apámra a legkevésbé igaz ez, aki inkább az idő és a pénz miatt aggódott ebben az esetben is, a saját anyja halálakor, ami nemcsak hogy szinte fölfoghatatlan volt, egy teljesen értelmetlen vitát indított el a családtagok között, amit igyekeztem a lehető leggyorsabban lezárni a hét közepén, már csak a betegség egyre eltökéltebb jelenléte miatt is. Ha már úgy alakult, hogy én vagyok az, aki nem lehet ott az eredetileg kitűzött időpontban a Felsővárosi temető hátsó parcellájánál, vagyis aki miatt a szertartást halasztani kell, akkor én leszek az is, aki kifizeti a pluszköltségeket, amik a test hűtésével – a nagyi mindig is határozottan ellenezte, hogy elhamvasszák – és az egyéb embertelen, mégis szükségszerű intézkedésekkel járnak.
A parton
Fölrémlett egy történet, amikor elkezdtünk a patak partján húzódó korlát mentén haladni a ház felé. A nagyi mesélte néhány éve, majd hozta föl a történetet újra és újra, tavaly nyáron, mikor az agya az időskor miatt már elkezdett kissé másként működni. Furcsa volt, hogy napokon át ismételgeti, nem szakad le a témáról, miközben egyértelmű volt: kitörölhetetlenül rögzült benne mindaz, aminek egy része máig földerítetlen. Hogy mély bűntudat emészti a történtek miatt. A kilencven fölöttiekre amúgy is jellemző, hogy arról sejtelmük sincs, mit reggeliztek, azt viszont kíméletlen részletességgel föl tudják idézni, ami negyven-ötven évvel korábban történt.
Tagadás
’44 decemberének elején, huszonegy évesen egy Berlinhez közeli gyalogsági kiképzőtáborba került, majd egy hónap elteltével a frontra. Belegondolni is szörnyű, hány embert láthatott meghalni, vagy hány embert ölhetett meg ő maga. Miféle rendszert kellett kiszolgálnia akkor, és milyen borzalmakon mehetett keresztül. Hány olyan embert veszíthetett el maga mellől, akik nemcsak testileg, lelkileg is közel kerültek hozzá.
A másik én
Simon lassan tárta ki az ajtót, mert volt egy olyan érzése, hogy valaki várja. Szeretett volna felkészülni a találkozásra, de tudta, hogy engedély nélkül, ismeretlenül lép be a lakásba mindjárt, és arra gondolt, hogy a találkozásra így nem lehet felkészülni. A levegő megmozdult, amint nyílt az ajtó, és Simont szokatlan otthonosságérzet lepte el. Az első pillanatban ugyan kellemes, de utána már, főleg ebben a szituációban, ijesztő volt. Óvatosan belépett. Azonnal becsukta maga mögött az ajtót, majd, miután fülelt egy kicsit, hall-e valami mozgásra utaló jelet, hogy rajta kívül esetleg más is tartózkodik-e a lakásban, kulcsra zárta az ajtót. Bent félhomály volt. Elsőre legalábbis nehezen tudta kivenni a tárgyakat. Szürkés foltok voltak a fal tövében vagy arrébb, például az egyik ajtónyílás mellett, amit, épp a sötétebb tónusa miatt, jobban észlelt. Állt vagy egy percig, hátha történik valami, de minden csöndes maradt. A tárgyak mozdulatlanul vártak. Talán arra, hogy leessenek, jutott eszébe, mert még az is jobb, mint a ki tudja, meddig tartó tehetetlenség.
