Tárcatár 2025 – A búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS 

1992-ben, 33 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára, ami jelenleg az ország legrégebben működő tárcarovata. Széky János vezette
akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter gondozta az írásokat. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt
kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2025-ben Gurubi Ágnes, Szil Ágnes
és Zalán Tibor írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak! Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata.
Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

---------------------------------------------------------------------------------

Ezt nem lehet megúszni, ugye?, mármint mit, kérdezi teli szájjal Gizus, mit eszel?, kérdezek vissza, a gyerek maradékát, sajtos tésztát, de evés közben is tudok rád figyelni, mit akarsz megúszni? Az utolsó tárca megírását.

Úgy érzem magamat, mint Pénelopé, Gizus felröhög, te mint az asszonyi hűség megtestesítője, nem arra gondoltam, és nem is a haldokló apósra, inkább arra, hogy Pénelopé házimunkával akar időt nyerni – így vagyok én is az írással. Egyet előre, kettőt hátra. Nekem inkább Esterházy jut eszembe, mondja Gizus, azt írja valahol, ha egy napot végigírok, és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka. Jólesik, hogy biztatsz, megyek, leülök a szövőszékhez, köszönök el Gizustól.

Költözik a gyerek. Régóta készül rá. Voltak időszakok, amikor titokban én is erről álmodoztam. Kamaszkora óta azt hajtogatja, érettségi után megpattanok, csak nem gondoljátok, hogy itthon maradok, miután elmúltam tizennyolc. Áll a szobájában a könyvespolc előtt. Melyiket vigyem, kérdezi, Szo­phoklészt? A Legyek Urát elviszem, meg az Iszonyt és Bukowskit. Nem jó ez így, olyan nehéz választani, inkább mégsem költözöm, mondja heherészve, megáll bennem az ütő. Miért nem vihetem az összes könyvem, mert az albérleti szobádba épphogy befér az ágyad, válaszolom. Figyelem, ahogy pakolászik, fotót készít a polcokról, hogy lássa, melyiknek hol a helye, rámosolygok, de belül sírok. Arra gondolok, itt az ideje az elengedésnek – a felnőtté válás törvényszerű, hagynunk kell, hogy a gyerek lerúgja magát rólunk, mondják a szakértők. Néha megnézném magamnak a szakértőket természetes közegükben.

A bennem élő kritikus azt mondja, micsoda baromság, de persze azonnal kipróbálom. Végül is csak pár perc, akár még inspirálhat is. Nem kell hozzá más, csak egy jelenlegi fotó és egy gyerekkori. A laptopról kiválasztom a pár hónappal ezelőttit és a fényképalbumból befotózom a régit, amin hat-hét éves lehetek. Szépen, udvariasan megkérem az AI-t, hogy egyesítse a kettőt és készítsen fotorealisztikus képet, figyeljen arra, hogy a felnőtt természetesen, szeretettel ölelje át a gyereket, és őrizze meg mindkét személy eredeti arcvonásait és arckifejezéseit. Izgatottan várom az eredményt, de hatalmas csalódás, amikor meglátom. Igaz, hogy a felnőtt én vagyok, de az ölemben idegen kislány ül. A ruháját leszámítva semmiben nem hasonlít rám.

Ismeretlen szám hív. Ilyenkor két dologra szoktam gondolni. Hollywoodra vagy a NAV-ra. Halló, szólok bele visszafogottan. Kellemes női hang. Jó napot, Blabla Eszter vagyok, a Dicsosz, Diszfunkcionális Családokért Országos Szövetségének terápiás munkatársa és irodalomterapeuta. Szeretném felkér­ni, hogy tartson előadást a jövő hónapban megrendezésre kerülő irodalmi estünkön, amelyet a szenvedélybeteg szülők gyermekei témájában szervezünk. Csend. Megköszörülöm a torkomat. Két krákogás között próbálok időt nyerni. Vajon miért rám gondoltak? És ha rám gondoltak, akkor szülőként vagy gyerekként jutottam eszükbe? Egyáltalán mit tudhatnak a gyerekkoromról?

Gizusék válnak. Számítani lehetett rá, mégis amikor bekövetkezik, engem is szíven üt. Tizenöt év, két gyerek, gyönyörű kertes ház, közös vállalkozás. Álompárnak tűntek, bár mi, a barátnői régóta tudtuk, hogy belülről rohad a házasságuk. Gizust még az egyetemről ismerem, Erával együtt alkottuk a triumvirátust, mindhárman irodalommal akartunk foglalkozni, többé-kevésbé sikerült is. Era tavaly vált el. Gizusék három hónapja mondták el a gyerekeknek. Az osztozkodás nem volt zökkenőmentes, de Gizus nem akart pereskedni, inkább lemondott arról is, amihez joga van.

Nagyanyám húgai közül Eszter a kedvencem. Tizenhat volt, amikor elhagyták az országot, Amerikában telepedett le. Tizenegy vagyok, amikor először találkozunk, az indiai férje is elkíséri Magyarországra. Laksmi az első sötét bőrű férfi, akivel találkozom. Vegetáriánus. Tizenegy évesen nem tudom értelmezni azt, hogy valaki nem eszik húst, a hindu vallásról sem hallottam még, de nagyon vonz a személyisége. Bár nem beszélek angolul, folyton a közelében vagyok, és Esztert hívom segítségül, hogy fordítson. Laksmi megmutatja, hogyan szokott reggelenként jógázni és meditálni. Ott, nagyanyám budai lakásában, 1988-ban, a második emeleten a nappali parkettáján fejen áll egy indiai férfi. Derű és nyugalom sugárzik belőle. Ahogy Eszterrel egymásra néznek, vagy ahogy egymással vannak – szeretet árad belőlük.

Kiírták a Nyomasek Bobó Irodalmi Ösztöndíjat. Megpályázom, bár nem hiszem, hogy én leszek a befutó. Nem vagyok győztes típus. Utoljára ötödikben nyertem az iskolai nyári táborban, Bozsókon. A lányoknak szépségversenyt rendeztek, a fiúknak lábszépségversenyt. Kötelező volt. Ott sorakoztunk tizenkét-tizennégy éves kamaszok, és azt kívántuk, bár nyílna meg alattunk a föld. Egész biztos, hogy valami furcsa véletlen folytán került a fejemre a kartonpapírból kivágott korona, rajta a felirattal: a Bozsóki Tábor Szépe. A lányok utáltak érte, a fiúk udvarolni kezdtek. Amikor megemlítem a kamasz gyerekemnek, nem érti, miről beszélek.

Négy órája vagyunk úton, tizenöt perce egy állomáson veszteglünk. Egyszer csak megindul a vonat visszafele. Eddig menetiránynak háttal ültem, most szemben vagyok. Hodonin, olvasom a táblán. A fiatal sráccal összenézünk. Mi történik, kérdezem, nem válaszol, felvihog. Houdini jut eszembe, még az is lehet, hogy ez a szülővárosa, róla nevezték el, biztos magyar származású volt. Mindenki magyar, aki nagy karriert futott be Amerikában, mint például Pulitzer. Ő makói volt, lehet, tőle származik a mondás, hogy messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Ha ő mondta, akkor biztosan zsidó volt. Rákeresnék Houdini származására és a Makó–Jeruzsálem mondásra, de akadozik a wifi.

Április vége van, virágzik az orgona. A tulipán és az aranyeső viszont már elhervadt. A levegő kellemesen tavaszi, ennek örülök, mert a forróbb napokon előjön a klímaszorongásom, amit azzal kompenzálok, hogy lenge nyári ruhában és Birkenstock szandálban korzózom a helyi CBA és az íróasztalom között. Néha kiülök a kertbe, laptoppal az ölemben, úgy teszek, mintha dolgoznék, de a szomszédot bámulom, aki mellközépig kigombolt ingben nyírja a zsebkendőnyi területen kinőtt háromcentis füvet motoros fűkaszával.

A kávézóban rajtam kívül még egy pár van, húsz év körüliek. A lánynak hosszú, keseszőke, egyenes szálú a haja, tetőtől talpig farmerban, fekete Adidas sportcipőben, a fiúnak divatos a frizurája, végig felnyírva, középen, a feje tetején hosszabbra hagyva.

Egy kávéra álltam meg útközben, a Balatonnál, apám felé. Bele­kortyolok a kapucsínóba, pocsék. Teát kellett volna kérnem. Körül­nézek a helyen, ahol keveredik a gagyi antik francia vintage hatás a vidéki magyar valósággal. Egy kicsit minden romos és koszos, olyan ragadósan. A pult előtt egy ormótlan hűtő, tele jégkrémmel, pedig a szezonnak már vége, egy szalmabálakupacon le­ven­dulás szalvéta, levendulás bögre, levendulás szörp, levendulás nya­lóka, egy ikeás tálalószekrényben különféle borok. A berendezés néhány asztal, tonettszékek és egy sarokkanapé. A fiatal lány túrós rétest kér, és forró csokit mandulatejjel.

Reggel ránézek a naptárra, leadási határidők, fogorvos, hétvégén családi ebéd. Az íróasztalhoz ülök, megnyitom a Wordöt. Bámulom egy darabig a fehér képernyőt, sóhajtozom, az arcomat dörzsölöm, elindítok Spotifyon egy olasz slágert, belépek a Facebookra, pár percig lefelé tekerem a hírfolyamot, kilépek, jöhet az Instagram, elküldök néhány Reelst főzőcskéző macskákról Gizus barátnőmnek, közben Messenger-üzenetekre válaszolgatok, és elolvasok egy olvasói e-mailt, amiben arról érdeklődnek, mikorra várható a következő regényem.

Vajon mit gondolhatnak az emberek az írókról? Mit gondolhatnak rólam? Elképzelik, ahogy átszellemült mosollyal az arcomon ülök egy tiszta, csendes szobában, ihletett állapotban, pénzt nem keresek, nem is kérek a munkámért, sőt a pénzre még csak nem is gondolok, semmilyen földi hívság nem jut az eszembe, hisz az írás nem munka, az alkotás szent

Ismerek egy írót, aki egyszer azt mondta nekem, nem az a nagy dolog, hogy könyved jelenik meg, hanem az, hogy írsz. Azt is ő mondta, hogy egyszer mindenki megbukik. Általában a második regénnyel. Lehet, én már a második tárcánál elvérzek. A bukás főleg akkor garantált, ha az elsőnek nagy sikere volt. Zajos, ez a jelző már rosszat sejtet. Öröm az ürömben, hogy a bukásért számtalan embert hibáztathatunk. A szerkesztőt, a tördelőt, a nyomdát, a kiadó marketingesét, az olvasókat, de végső soron a sikertelenségünk fő okozója lehet az apánk, az anyánk, a terapeutánk, a férjünk/feleségünk is. Szerintem a legjobb megoldás, ha a bukásunkat az életközepi válságra fogjuk.

Az íróasztalhoz ülök. Azon gondolkodom, mi legyen az első tárcám témája, nem jut eszembe semmi, felhívom a barátnőmet, Gizust, ő is író. Gizus azt mondja, a tárca nem novella. A tárca, mondja elnyújtva az a betűt, Sanyika, ne üvölts, Jézuskrisztus, Sanyika, háttérben visító gyerekhang, mintha macskát nyúznának. Szóval a tárcánál fontos a jelen idejűség, például nem játszódhat a középkorban, és valahogy a nyelvvel is összefügg, jaj, már, nem tudok így gondolkozni, üvölt a gyerek. Nekem már nincs kisgyerekem. Néha hiányzik egy üvöltő hároméves. És te mit csinálsz, kérdezem érdeklődést színlelve, ne rólam szóljon az egész beszélgetés. Szöveget javítok, mondja Gizus, az Állok az esőben regény szlovák fordítását ellenőrzöm, nem működik a deepl, google translate-t használok, jól szórakozom, ezt hallgasd meg, ilyeneket találok benne: „Ha rossz döntést hozok, vállalom a következményeit, csak fel kell állnom, és azt mondanom: Fing, most elmegyek.”

Rájössz, hogy ez a fázis kimaradt, ez a szerep betöltetlen maradt, ez a szakasz üres, pótlék van a helyén, helyettesítő tanár, akinek gőze nincs arról, melyik osztályba küldték be, milyen órát kell tartania, ezért csak annyit mond, szabad foglalkozás, nézel ki a fejedből, nem figyelsz az órákon, semmire nem figyelsz, mást sem csinálsz, csak vágyakozol, fantáziálsz, valakiről, valakiről, akibe szerelmes vagy, egy napja, egy hete, hat hónapja, de nem több, mint másfél éve, próbálod betömködni a hiányt, szétfeszíted a bordáid, nyitva a mellkasod, tenyered felfelé, várod, hogy a közepébe szálljon egy pillangó, a levegőbe markolsz, összeszorítod az öklöd, hátha beletuszkolhatsz a szíved közepébe egy pillangót, egy katicabogarat, valamit, aminek szárnya van és repül, valamit a szerelem érzéséből, valakit, hátha bezárhatod, hogy ott maradjon örökre, hogy ne legyél magányos, ne érezd magad magányosnak, mert születésed óta az vagy, kibaszottul magányos, de csak az üres levegőt markolod, a másfél év hamar elszáll, és te nem Csingiling vagy, és a többiek, a beteljesületlen és a beteljesült szerelmek nem Pán Péterek, fekszel a padlón, mint egy hernyó lárvája, begubózva, tátogsz a levegő után, nem látsz, csak nézel, nem hallasz, nem érzékelsz, a tenyered felfelé tartod, matatsz magad körül, beleakad a kezed egy szék lábába, erőt gyűjtesz a semmiből, lentről, a mélyről, lassan feltápászkodsz, összeszeded az emberséged utolsó morzsáit, centiről centire húzod fel magad, hogy felülhess arra a kurva kanapéra, mintha vallatnának, ülsz, meztelen vagy és csontsovány, görnyedt a hátad, lógnak a végtagjaid, a fejedet sem bírod tartani, nemhogy felnézz, várod a pofont, a vallatótiszttől, bárkitől, aki arra jár, várod, hogy valaki beléd rúgjon, hogy egy ujjal hozzád érjen, hogy eldőlj és újra a padlón feküdj, ahol otthon érzed magad, ahol nincs senki veled, ahol nem érzel semmit. Megéri szerelmesnek lenni, megérte egy hétig, hat hónapig, másfél évig, megérte?