Borneói nevű cimborámat végül igazolta az élet. Nevéhez hűen a napokban friss élményekkel gazdagodva tért haza Pápua Új-Guineából. Az utat tíz év alatt spórolta ki a szakápolói fizetéséből. A Cézár sörözőben hosszan ecseteli a Szepik folyó vad kanyarulatait, légi felvételeket mutat kihűlt vulkánokról, wagui és ambunti faragványokat húz elő a hátizsákjából, miközben csak mesél és mesél. A Szepik folyó mentén elterülő szellemházakról, ahol levágott krokodilfejeket imádnak a helybéliek. Elmondása szerint ez utóbbiak már nem kannibálok. Kitér a jayapurai reptér ultramodern várótermére, ahol a kólaautomaták árnyékában először pillantott meg egy piktogramot, amely szerint „bételdió rágása közben a padlóra csulázni tilos!”.

Éjfél körül futnak be a hostelbe. Alaposan átverte őket a hiéna, aki háromszoros áron taxizta el őket a Keletiből ide, a Palotanegyedbe. Amint becsekkolom őket, máris elvonulnak a közös hálóterembe egy szatyor tonhalkonzervvel. A bor hatására én is megéhezem. A közös hűtő „vedd el bátran”-fiókjában egy furcsa csuporra bukkanok. A címkéjén ez áll: Marmite. Szagolgatom a penetráns pasztát. Sűrű, mint a kátrány, erős, kovászos szaga van. Nem okoz úrvacsorai megrendülést. Talán az ausztrál srácok hagyták itt. A rádióból a Mennyből az angyal helyett bömböl a korai Edda. Végre befutnak az utolsó, ünnepi járókelők: „Can you show me tomorrow where to find the Rudas spa, please?”