► A Lipcsei Gewandhaus Zenekara, Nikola Hillebrand, Andris Nelsons – Művészetek Palotája, 2025. március 12.

Nelsons a két mű egymásutánját életteli precizitással alakította ugyanazon mesebeli igazságnak, a jó jutalmának „ideális” és „torz” alakváltozatává. Sugárzó és lendületes Dvořákját a zenekar csodálatos térérzetet keltő, gyönyörű fényű hangzásképet létrehozó játékkal szólaltatta meg – néhol kissé megbicsakló belépésekkel ugyan, de kifogástalanul formált fúvósállásokkal és érzékeny vonósszólamokkal. Mahlere ugyan­akkor némileg darabossá tördelődött, de cseppet sem túlzóan, éppen csak annyira, hogy felfedje az idilli álca alatti rikító színeket, a torlódó témák disszonanciáját és a harmóniák széthulló feszültségét.

► Pierre-Laurent Aimard, Keller András, Concerto Budapest – Zeneakadémia, 2025. február 14.

Aimard kottából játszott, mintha nem lenyűgözni akarna, hanem csak olvasná a darabot, ezáltal mutatva rá a valódi kapcsolatra hallgató és előadó között: arra, hogy az elragadtatás helyett igazából mindketten Dvořákra kíváncsiak. (Ez a közösség ugyanakkor kissé visszaütött a Kurtág-ráadásban, amelynek egyes hangokra redukált, tiszta szépsége érzékelhető feszültséget keltett azokban, akik a költői­séget csak XIX. századi struktúrákon keresztül szerették volna átélni.) Az estét végül a 9. szimfónia („Az Újvilág­ból”, e-moll, op. 95) zárta remekül kidolgozott fúvósállásokkal és a dallamos motívumok mindenekfelett való kiemelésével, ami, ha néhol kissé szokat­lan­nak hatott is, kétségkívül illett az alapvetően melodikus gondolkodású Dvořákhoz. Őszintén jólesett az egész este.

► Julien Chauvin, Nemzeti Filharmonikus Zenekar – Zeneakadémia, január 21.

Persze Chauvin elismerte, hogy ő a közép-európai tradíciókhoz kívülről kapcsolódik, másfelől közelít, másképp játszik és másképp értelmez, sőt állítása szerint kifejezetten izgalmasnak találta, mit szól a budapesti közönség ahhoz, ahogyan elkerülhetetlenül átalakítja, a maga képére formálja ezt a repertoárt. A pesti hallgatóság pedig megérdemelten tapsolt és bravózott, noha bizonyára többen is akadtak, akik feltüzelve, mégis bizonytalan csalódottsággal ültek a helyükön a koncert végén, mintha egy lelkes tolvaj kifosztotta volna őket. Furcsa érzés volt.

► Bruno de Sá, Wrocław Baroque Orchestra – Zeneakadémia, 2024. november 30.

Bruno de Sá fellépése igazából azt a gyanút kelti az emberben, hogy a XVIII. század arisztokratái, amikor belefeledkeztek egy-egy lenyűgözően megformált ékesítésbe, nemcsak azt élték át, hogy a színpadon önmaguk magasztossá nagyított változatát látva a hatalom és az erény szükségszerű és elválaszthatatlan összefonódásának lehetnek tanúi, hanem azt a borzongató tapasztalatot is, hogy a színház pompázatos tükre megbízhatatlan is lehet, és az elvárt valóság helyett olykor nyugtalanítóan ismeretlen képet adhat vissza. Ez a bizonytalan viszonyítási pontokon billegő, csodálatosan bizarr világ, amelyben a művész és a mutatványos óhatatlanul összemosódik, a brazil férfiszoprán koncertjeinek okvetlenül jelentős élményforrása.

► Budapesti Fesztiválzenekar, Jordi Savall – Zeneakadémia, november 7.

Jordi Savall évek óta visszatérő közreműködője ennek az érdekes folyamatnak, és őszintén szólva jólesik azt hinni, hogy talán nem is szigorúan csak zenei okokból. Végül is a legendás katalán zenész maga is narratívákat keres és hoz létre a zenetörténetben, hogy aztán ezekre fűzze fel a koncertjeit és a lemezeit, és ezek révén magyarázza a múltat és a jelent egyaránt. A Fesztiválzenekarral közös hangversenyeinek műsorán többnyire táncok szerepelnek, álarcos találós kérdések, allegorikus színpadi játékok zenéi.

► Varga Oszkár, Matuska Flóra, Szűcs Péter, Dani Imre, Radnóti Róza, Góbi Rita – Zeneakadémia, október 15.

Ha a művészet az őt körülvevő, őt létrehozó társadalmi közegre reflektál, akkor egy ilyesféle tettnek okvetlenül van létjogosultsága egy hangversenyen. A kérdés csak az, hogy az egyes esetekben nyújt-e annyi intellektuális pluszt a kifejezőeszközök kiterjesztése és megduplázása, amiért megéri befolyásolni az eredeti műforma hatását. Radnóti Róza Messiaen-koncepciója is efféle problémákat vetett fel október 15-én a Zeneakadémia Solti termében. Érdemes előre leszögezni, hogy a Kvartett az idők végezetére mozdulatokkal és látványelemekkel kísért előadása okos produkció volt. Azt a dilemmát azonban nem döntötte el egyértelműen, hogy a transzcendencia tiszta hangzó alakjaként elgondolt művet le lehet-e úgy képezni mozgásra és fényre, hogy a látvány eszközei a kompozíció struktúrájához is hűek maradjanak, és eredetiségükből, merészségükből se veszítsenek.

► Fischer Iván Operatársulat – Művészetek Palotája, szeptember 8.

A Fischer Iván Operatársulat és a Budapesti Fesztiválzenekar legújabb produkciója, amelyet szeptember 8-án vittek színre a Művészetek Palotájában, jó előadás, de felvet néhány kérdést. Elsősorban azért, mert a rendező-karmester, Fischer Iván úgy döntött, hogy nem a létező két verzióból választ a maga számára izgalmas műformát, hanem inkább az első szövegváltozattal dolgozik – ám Molière nélkül. Vagyis az előadás első felében pusztán az eredeti darab Strauss-féle kísérőzenéjét szólaltatta meg a saját rendezői ötleteivel és Chiara d’Anna koreográfiájával kiegészítve.

► Beethoven: Missa Solemnis, Jordi Savall, Alia Vox, 2023

Savall interpretációja megnevezi a kockázatot, és a zenei precizitás, a tágas kultúrtörténeti keret és az individuális kiszolgáltatottság lenyűgöző ötvözetével teszi világossá, hogy a mű tétje az egyéni élet értelme, mert az intézményes világmagyarázatok dicsősége már csak a személyes kétségben érhető el, anélkül romba dől minden. Ha valaki makulátlanul gyönyörű felvételt szeretne Beethoven Missa solemniséből, akkor válassza Jordi Savall, Lina Johnson, Olivia Vermeulen, Martin Platz, Manuel Walser, a Capella Nacional de Catalunya és a Concert des Nations lemezét.

►Vashegyi György, Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar, Martonvásár, július 13.

A zenekar az embert próbáló kánikulában igazán élvezetes teljesítményt nyújtott: pontosan épült egymásra az előadásukban kíséret és dallam, gesztus és motívum, tematikus párbeszéd és mindent egybefoglaló tutti, még ha a szimfónia lassú tételének táncos kecsessége lehetett volna is kitartóbb, vagy a finálé lendülete ellenállhatatlanabb.

► Várjon Dénes – Bartók Emlékház, június 16–17.

Várjon Dénes elgondolása, mármint hogy nem kizárólag saját személyében, saját választásaival, saját preferenciáival üljön le a hangszer mellé, hanem valaki más tükörképeként mutatkozzon meg, feltétlenül olyan tervnek ígérkezett, amelynek megvalósítása során előadónak és hallgatónak egyaránt választ kell találnia arra a kérdésre, voltaképpen mire is jó ez az egész. Ami azt illeti, a személyes konklúzió elég hamar meg is született: úgy tűnt, hogy a zongorázásról alkotott kép, a zongorázásnak egy sajátos attitűdje volt az, ami Várjont ebben az átlényegüléses folyamatban igazán érdekelte.

Az este ünnepelt szólistája, Christian Tetzlaff fantasztikus lendülettel játszott, sátánian fölényes virtuozitással, de már-már túl látványosnak tűnő gesztusokkal, reccsenő hangsúlyokat, a szenvedélyes lendülettől összetorlódó, mintegy az érzésektől túlcsorduló futamokat és a dúsan alkalmazott vibratótól szinte olcsónak ható dallamíveket formálva. Energikus, markáns és patetikus versenymű kerekedett ki ebből, az tagadhatatlan, de az a művészi küzdelem, amelyet a forma tükröz, végső soron nem zajlott le az emocionális vívódás számtalan jele dacára sem.

De Buchbinder előadásmódjának fegyelmezett ötletessége, könnyedsége és kiszámíthatatlansága is hozzájárult az élmény közvetlenségéhez. Játéka néhol szinte vázlatosnak hatott, mégis minden elnagyoltság nélkül. Gyakran fogalmazott meg leegyszerűsített, markáns állításokat, máskor viszont áttetszően finom érzékenységgel játszott, de mindig olyan természetességgel, mintha csak kottát olvasna a közönség előtt.

(Grigorij Szokolov – Művészetek Palotája, 2024. március 13.)

Grigorij Szokolov múlt heti budapesti szólóestje esetében joggal merült fel az emberben a kérdés, hogy az esemény vajon hangverseny volt-e egyáltalán. A rövid válasz az, hogy nem. A hosszabb pedig, hogy valószínűleg nem. De mindez tökéletes volt így.

(Miah Persson, Magnus Svensson – Művészetek Palotája, 2024. február 4.)

Február 4-én az este nyolckor kezdődő dalesten, pláne, nem is akárkik voltak jelen. Az „északi romantika” címet viselő koncertnapnak ugyanis talán ez volt a legjelentősebb presztízseseménye, amelyen a világhírű svéd szoprán, Miah Persson és honfitársa, a legnevesebb énekesek partnereként ismert kamarazenész-zongorista, Magnus Svensson válogatott a századforduló skandináv szerzőinek műveiből. Produkciójuk nagyszerű voltát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy tökéletesen el tudták feledtetni hangversenyük presztízsjellegét, meglepően hétköznapi, már-már otthonos élménnyé formálva azt az egy órát, amit kettejük fellépése jelentett az egész napos koncertfolyamban.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Kian Soltani, Gérard Korsten – Zeneakadémia, 2024. január 19.)

Soltani pompás játéka szeszélyes volt és álmodozó, hangszínben, frazeálásban egyaránt annyira változatos, hogy szinte lehetetlen lett volna egyetlen korszakhoz kötni az így megszólaló darabot. Az ember képzeletében a bécsi zene csaknem teljes kapcsolatrendszere kirajzolódott, mert a technikai nehézségeket zavartalan büszkeséggel előtérbe helyező interpretációban hol a XIX. század végének nosztalgiája hallatszott, hol a barokk ékessége dominált, a fegyelmezett, arányos fantáziájú Haydn megszokott képét egy bravúrdarab kissé gátlástalan komponistájáéval cserélve fel. És ahogy Soltani nem arra koncentrált, hogy a concerto tiszteletre méltó kulturális értékét közvetítse, úgy Korsten sem a stíluskorszakok alapos körülhatárolásával differenciált a hosszabb-rövidebb szimfóniák között.

(Liszt Ferenc Kamarazenekar, Matic Kuder, Anreas Ottensamer – Zeneakadémia, 2023. december 3.)

Akárhogy is, a produkció viszonylag csiszolatlanra sikerült, az összeszokás hiánya ugyanis mechanikussá, nehézkessé tette a zenekar játékát, nem is annyira tagok, mint inkább a karmester és a zenészek között. Pedig Ottensamer egyébként világos mozdulatokkal, élénken vezényelt, zenei elképzeléseit azonban mintha nem sikerült volna igazán közvetlenül közölnie a zenészekkel, és ez határozottan kilúgozta az előadásból a lendületet, a groteszk fénytöréseket és a nosztalgia önkritikus megnyilvánulásait.

(Joshua Bell, NDR Elbphilharmonie, Alan Gilbert – Művészetek Palotája, 2023. november 9.)

A produkció technikai értelemben igazán magával ragadta a hallgatót: igényes volt, változatos és virtuóz. Bell mindvégig játékos képzeletgazdagsággal formálta meg a hegedűverseny szólóját – nem a puszta szórakoztatás vagy a kirívó szemfényvesztés szándékával, de az érzelmesség és a drámaiság helyett inkább a briliáns könnyedségre helyezve a hangsúlyt –, a zenekar előadásmódját pedig tiszta, erőteljes hangzás jellemezte, inkább áttetsző, mint dús, de kellőképpen lehengerlő és meggyőző. Alan Gilbert ugyanakkor sajátosan fogta össze az egészet: bizonyos formai elemeket szuggesztíven formált meg, másokat viszont elengedett, olyannyira, hogy sajátos hiány keletkezett a zenei folyamatban, ami a szövet mintázatának kibontakozásában éppúgy megfigyelhető volt, mint a szólamok hangzásarányainak kidolgozásában.

(Jonas Kaufmann, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Jochen Rieder – Művészetek Palotája, 2023. október 15.)

Őszintén szólva alighanem ez a sűrű, célzott figyelem az ő leginkább magával ragadó képessége. Sokat dicsért hangja igazság szerint egyáltalán nem kelt különleges benyomást, mi több, bariton fekvésben valójában egyértelműen szebb, bársonyosabb, meggyőzőbb a hangszíne, mint tenorként. Technikailag azonban bármire képes vele, ráadásul úgy, hogy az embernek szinte alkalma sincs az énektechnikát csodálni, mert Kaufmann bármikor el tudja hitetni a hallgatójával, hogy szólamát csakis valamiféle keresetlen őszinteség miatt képes hibátlanul megszólaltatni.

(For Clara – Hélène Grimaud, Konstantin Krimmel – Deutsche Grammophon, 2023)

Grimaud persze egyébként sem szentimentális, még akkor sem, amikor a darabok – jó értelemben véve – helyet adnának az érzelmességnek. Játéka nemcsak szellemi és érzelmi síkon, hanem technikai értelemben is nagyon szép és világos, vonalvezetése pontos, költőisége keresetlenül természetes, olyannyira, hogy ha van értelme egyáltalán kifogással élni, akkor csak azt lehet felhozni ellene, hogy kissé túl tiszta.