► Markó Béla: A szeretet pokla. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2026, 84 oldal, 4690 Ft

Szelíd szóval szól ez a – meglehetősen félelmetes című – kötet. Talán éppen azért ilyen lélegzetmegállító a címe, hogy könnyebben felismerhesse a valamelyest mindig légtornásszá váló olvasó azt a „hullámhossz”-t, melyet az ég közelébe feszít ki számára a költő. Markó Béla versei megállítják a szemet, miközben erősen rögzítik a bennük zajló történés, illetve az olvasás idejét egyaránt. Ezekből a mikropillanatokból épül föl valami, amit nem is lehet pontosabban meghatározni, mint ahogyan ő veti papírra: „Míg tovaröpül, / a kőre hull csőréből egy dió” (Mennyei ajándék).

Ma már sajnos könnyedén megteheti ugyanis a hatalom, hogy be se engedje az iskola világába Krasznahorkainak a tajtékzó posztmodernségben lubickoló és tobzódó műveit, mivel az elmúlt másfél évtized tökéletesen felkészítette a középiskolai irodalomtanítást arra, hogy (tanítandó) irodalomnak csak azt tekintse, ami nagyjában-egészében (inkább egészében) úgy működik, mint egy XIX. századi regény vagy vers, amelynek van eleje, közepe, vége, és egészen biztos, hogy nem használ többszörös narrációt, rétegzett idősíkokat, s szerzőjének eszébe sem jut káromkodni, durváskodni, valódi XXI. századot játszani. De hogyan is lehetne ez másképp egy olyan országban, ahol Herczeg Ferenc a NAT-ban egy sorban áll (!) József Attilával, Adyval, Petőfivel, Arany Jánossal, Babitscsal, Kosztolányival?!

► Háy János: A csokimikulásos lány. Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2025, 368 oldal, 5499 Ft

De vajon kirázhatja-e valami az embert az állandó őrületből, mely családtörténetének elviselhetetlenségét, elődeinek sorsát akarja visszamenőlegesen és visszafordíthatatlanul újraformálni a főszereplő köré, s be akarja zárni őt ugyanabba a sorsba, csak éppen egy másik idődimenzióban? Ezért azt kérdezi a szerző-én: vajon ki lehet-e valaha is lépni a determinációkból, a megcsalások, a hazugságok, a felszínesség, a sorskényszerek örökös ismétlődéseiből?

Talán azért érezzük ma úgy, hogy veszített fényéből a Nagy László-metafora, mert az nem más, mint a helyettesítést, a rejtett közlést, a szöveg mögötti s a szóközökben elrejtett utalásokat fölfejtő olvasást, az ezek megértését segítő jelrendszer, amely tipikusan a Kádár-rendszer olvasói igényeire reflektálva, ennek termékeként jött létre. Nála ugyanis nem a nyelvfilozófiai értelemben vett kimondhatatlanságról van szó – mint mondjuk Aranynál vagy Ottliknál –, hanem egy olyan mögöttes jelrendszer megteremtéséről és alkalmazásáról, amely az ábécé betűiből derivált jelcsoportokká képes átkódolni a mindennapi életet úgy, hogy a mögöttes tartalmakat, a célzásokat mindenki megértse, aki beszéli ezt a nyelvet.

► Csepeli György – Papp Richárd: Kiáltó csend. A holokauszt helyi emlékezete Magyarországon. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2025, 278 oldal, 5225 Ft

Azért (is) jó ez a könyv, mert miközben hiteles társadalomtudományi munka, aközben bármilyen szakmai indíttatású érdeklődő értelmiségi számára kiválóan olvasható. Azon a nem könnyen megragadható fogalmi síkon és stiláris szinten beszél ugyanis az egyik legfontosabb XX—XXI. századi traumánkról, hogy közben nem veszít tárgyilagosságából, ám mégis jól érzékelhető belőle a tudományosság mögötti szubjektív emberi szomorúság.

► Ács Dániel: Nem tudhatod. Egy tarkólövés meghamisítása. Magyar Jeti Zrt., Budapest, 2024, 184 oldal, 7490 Ft

Érthetetlen, és az egész munka hitelét alapvetően kérdőjelezi meg, hogy a szerző nemes egyszerűséggel nem használ (!?) hivatkozásokat. A könyv végén ad ugyan egy szakirodalom-felsorolást, de ez messze nem az, mint amit hiányolunk! A szöveg jelentős része szakirodalmi és egyéb idézetekből áll ugyanis, ezért különösen nagy baj, hogy közülük semmit nem tudunk visszakeresni! Ács Dániel ugyanis csak az adott szerző nevét közli „forrás”-ként, a lelőhelyet nem (!?). Holott ez a legelemibb követelmény bármilyen tudományos – de akár csak ismeretterjesztő vagy épp oknyomozó (mint a jelen eset) – művel kapcsolatban is. A hivatkozás ugyanis nyilvánvalóan és konszenzusosan bármiféle (tudományos) munka kiindulópontja. Ezek nélkül egy könyv, amely új ismeretek és szempontok felvetésére törekszik bármilyen tárgyban, nem vehető komolyan. Annál is érthetetlenebb ez, mivel szerzőnk – ahogy föntebb is jeleztük – igen jelentős mértékben támaszkodik a Radnóti-kutatók, főleg Ferencz Győző, Kőszegi Ábel, Csapody Tamás és mások munkáira.

Visky András: Kitelepítés
Kovács András Ferenc: Névtelen cserépdarab
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg
Markó Béla: Már nem közös

-------------------------------------------------------------------

Ágh István: Rekviem. Nap Ki­­adó, Budapest, 2023, 144 oldal, 3900 Ft, CD-melléklettel

A legerősebb tartalmakat olykor a szavak elemi részecskéi rejtik magukban. Grammatikai metaforák ezek, a retorika majdnem elfeledett elemei. Lehetnek például kötelező vonzatok felcserélései, azaz például – mint ebben az esetben is – többes szám alkalmazása egyes szám helyett. A „szobánk” többesszámú birtokos személyjelezése persze egyben freudi elszólás is, hiszen a tudat mélyén ez a szoba örökre a miénk marad, a kettőnké együtt.

Diákok előtt beszélgettünk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. 

Markó Béla költő 1989-től 2005-ig a Látó irodalmi folyóirat főszerkesztője is volt, 1993–2011 között az RMDSZ elnöke, 2004–2007 és 2009–2012 között Románia miniszterelnök-helyettese. 1974-től kezdve több tucat verseskötete, gyerekverskötete, esszékötete jelent meg. Legutóbbi verseskötetei: Bocsáss meg, Ginsberg (2018), Amit az ördög jóváhagy (2019), Egy mondat a szabadságról (2020), A haza milyen? (2021), Már nem közös (2023). Legutóbbi esszékötete: Zsarnokra várva (2022).

► Ketten egy új könyvről – Fenyő D. György: Az irodalomtanítás módszertana. Éthosz és praktikák, 1–2. Tea Kiadó, Budapest, 2022, 1174 oldal, 9900 Ft

Ha létezik ugyanis az „irodalompedagógiai monográfia” műfaja, akkor ez a könyv bizonnyal ebbe a kategóriába tartozik. Vállalása eleve tiszteletet parancsoló, szellemi horizontja kétségtelenül a szürke hétköznapok fölött áll: immár van mihez mérni magunkat. Mérték és minta mindannyiunk számára, akik ott állunk a katedra mögött, hiszen jól tudjuk, hogy az oktatási-nevelési folyamatban legnagyobb hatása a modellalkotásnak van. Elsősorban a tanári gondolkodás- és viselkedésmód hat a tanítványokra. Kevésbé fontos és maradandó az, amit mondunk, az az igazán a fontos, amiképpen elmondjuk azt. Vagyis irodalom- és életszemléletünk az igazán meghatározó a pedagógiai folyamatban.

Markó Béla: A haza milyen?
Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive
Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez
Jenei Gyula: Szabadulószoba

Jenei Gyula–Verebes György: Légszomj
Veszelszki Ágnes: Karanténszótár
Szűts Zoltán: A digitális pedagógia elmélete
Nyáry Krisztián: Általad nyert szép hazát

Komáromi Gabriella: Emlékeim diribdarabjai. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2020, 144 oldal, 2200 Ft

A legszebb értelemben vett nyugalom sugárzik ezekből a történetekből. Az esendőség kedvességével, hétköznapi bájával elevenednek meg a cicás és a kutyás történetek éppen úgy, mint az elbeszélő emberi viszonyai. Az intimszféra alakjai is megjelennek, az örökkévalóságba korán eltávozott férjéről többször is olvashatunk – a kötetet pedig egy olyan, szintén már elhunyt költőről szóló nekrológ zárja, aki később nagyon fontos volt az alkotó számára.

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról
Szlukovényi Katalin: álomkonyha
Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere
Csordás László: Bezárkózás vagy határátlépés?

Beck Zoltán: A megszólalás üres helye. Napvilág Kiadó, Budapest, 2020, 272 oldal, 3200 Ft

Beck Zoltán okos, fejbe vágóan pontos című könyve ennek ellenére  – a szó mindkét értelmében véve – szellemi mutatvány, mégpedig meggyőző szellemi mutatvány egy születőben lévő tudomány mindennapi műhelymunkáiból. Megfontoltan kiválogatva az egyetemi oktatói gyakorlatból azt, ami mások számára is gazdagítóan felhasználható. Mindannyiunkat segítve immár abban, hogy végre kevesebb előítélettel viszonyuljunk a cigánysághoz, illetve a roma kultúra alkotóihoz és műveihez.

Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 210 oldal, 300 Ft

A bevezetőben a narráció finom megoldásai kapcsán Kertész Imre és Koltai Lajos alkotása, a Sorstalanság talán az egyik legtöbbször hivatkozott film. Más szempontból érdekesek a Tarkovszkijról szóló passzusok (Solaris), különösen izgalmas azonban az 1949-es Ranódy-filmről mondott néhány bekezdés, amely azt fejtegeti – összhangban a legújabb szakirodalommal –, hogy a Lúdas Matyi egyáltalán nem a parasztság forradalmi hevületéről szól (mint ahogyan a film, kora elvárásai szerint, lényegében átírja-értelmezi az egész művet).

Benyovszky Krisztián: Megközelítési szempontok a populáris irodalom és kultúra tanulmányozásához. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, 2019, 184 oldal, ár nélkül

Benyovszky Krisztián hallatlan érzékenységgel elemzi utóbbi hősök jellegzetességeit. Pontosan tudja, hogy mi a lényege mindenféle lektűrnek – a krimitől a fantasyig. Nézőpontja leíró jellegű – tankönyv-műfajából adódóan –, nem az okokat keresi, hanem a jelenségek lényegét igyekszik megragadni, a típusok, műfajok jellemző vonásait írja le. Ilyenek – sok más mellett – a sematikus komponálás jellegzetességei, a struktúrák önismétlő jellege, az állandó „sorozatosodás”, az örök jelenben élés. Tulajdonképpen még azt is mondhatjuk, hogy – legalábbis irodalommal közelebbről foglalkozó olvasó számára – szórakoztató olvasmány ez a könyv, mely némi humort és iróniát sem nélkülöz annak ellenére sem, hogy elsődleges igénye a tudományos tárgyilagosság. Jómagam egy-egy félmondat mögött ott érzem az évődő hangsúlyt, az elegáns kikacsintást, amikor Benyovszky Krisztián nem rejtheti véka alá irodalomtudósi mivoltát. De akkor sem remeg a hangja, nem válik a popularitással szemben lekezelővé.

Tőzsér Árpád: Lélekvándor. Nap­­­kút Kiadó, Budapest, 2019, 76 oldal, 1990 Ft

A Kis testamentum (41–42.) villonos címfelütése és Ajánlása között pedig egy olyan ív húzódik meg, amely nemcsak a magyar irodalomtörténet egyik legfontosabb szövegét, József Attila Eszméletét alludálja több helyütt, hanem még a költészetben is ritkán látott mélységébe ás a nyelvnek. „Már rég nem ok és okozat a kint s bent…” – mondja, majd így írja tovább önmagát a következő szakasz elején: „Végződném, mint tegnap is…” De ez még rendben is volna, akkor hökkenünk meg igazán, amikor tizenöt sorral később ezt olvassuk: „végződjek ki és végződjem be, végleg”. Vajon mi értelme lehet annak, ha egy költő ugyanazt az igét egyszer ikesen, másszor iktelenül ragozza – egyetlen soron belül?