Kivágtatni
A legszebb hintaló volt, amit valaha látott. Barna szőrű, fekete sörényű. Ragyogott. Ragyogott rajta minden, mint eső után a város, vagy nagyapáinak vasárnap kisuvickolt cipője. A zabla, a kantár, a kengyel, a nyereg, minden ragyogott rajta. Elérhetetlenül messzire állt kipányvázva a csöppnyi játékbolt közepén. A filmekben lövöldöző kovbojoknak volt ilyen lova. És Old Shatterhandnek, Old Death-nek és Old Firehandnek, meg a Kovács papa meséiben lövöldözőknek. És a huszároknak is a János vitézben, meg a kurucoknak A Tenkes kapitányában! Az almásderes volt a kedvence, talán csak azért, mert emlékeztetett a szó az almás rétesre, amit szintén szeretett. Annál jobban már csak az almás pitét szerette. Egy ló almás pitéből!
A köhögés
Nemrég színházban voltam. Fogalmam sincs, miről szólt a darab, az egészből csak annyi maradt meg, hogy az öreg színész végigköhögte. A szerep szerint is kellett köhögnie, de annyira túlzásba vitte, hogy utánaolvastam, és kiderült: nem csak a szerep miatt köhögött. Pár nappal később meghalt. Idegesítő volt az a köhögés is, de ez a mostani még idegesítőbb. Hogyhogy csak engem zavar? Talán orvoshoz megy. Miért pont metróval? Miért pont azzal a metróval, amivel én? Hogy lehet ilyen felelőtlen? Nem tűnt betegnek, sem ijedtnek, sem lemondónak, ahogy a betegek általában. Magabiztosan nézett ki.
Babusgatott
A fiú egy játszóteret néz. Egy mozdulatlan hinta. Üres focipálya. A távolban magasfeszültségű óriások várakoznak méltóságteljesen. A felhők vemhes patkányok, szinte látja mozogni hasukban a vaksi újszülötteket... Nem hiszi, hogy rajta lenne ez a hely a térképen. Bármilyen térképen. Elkezd esni az eső. A tornácon rozsdás kerekű tolószékek áznak. A kukásautó utasterének magasából belát a faházak szobáiba, miközben lassan gurulnak beljebb, egyre beljebb az intézet területén. A faházakban halvány égők pislákolnak, az egyik szobában az ágyon egy fakó rózsaszín plüssmackó. Az étkezdében mozgás. Elképzeli a testeket, amikhez a mozdulatok tartoznak.
Mondd, hogy nem bolondultam meg
(1.) Fülledt június volt, csütörtök délelőtt. A kanapén hevertem, nyomkodtam a telefonom, és hallgattam a ventilátor zúgását. Csöngettek. Olyan a csengőnk, mint egy sziréna. Először nem nyitottam ajtót. De nem tágított. Az ajtóban az alsó szomszéd volt. Látásból ismertem, néha szoktunk találkozni a lépcsőházban: ősz hajú negyvenes, pókhálókék szemű férfi. Pár évvel idősebb, mint én. Kinézetre akár a Tankcsapdában is játszhatna: vastag láncos pénztárca, tetoválások, katonai sapka, Vans cipő.
– Nem tőled jön a gitározás? – kérdezte.
– Mármint? – kérdeztem meglepve.
A lakásban síri csönd.
– Folyton gitározást hallok valahonnan, évek óta, valahonnan, nem tudom, honnan. Most nem – nevetett fel idegesen –, most csönd van. Már mindenhova becsöngettem, mindenkit megkérdeztem, ugye innen jön, csak ez a lakás maradt. Mondd, hogy nem bolondultam meg.
A vasutas
Csüggedten hümmögtem, mert erre a szomszéd faluban valóban volt példa pár éve. Ekkor belenyúlt a nadrágzsebébe, és elővett egy pillangótőrt. Pár lépést hátráltam. A Korona Presszó ablakai már rég elsötétültek. Elfuthattam volna, de túl közel voltunk a házhoz, amelyben szeretteim aludtak. Elképzeltem, hogy utolér, aztán miután engem leszúr, hiszen már tudja, hol lakom, a kulcsaimmal bemegy a házba, elvágja a családom többi tagjának torkát. Aztán beköltözik, a házunkban. Ő vágja a füvet, ő locsolja a virágokat helyettünk. Vajon a szomszédoknak feltűnne, hogy már nem mi lakunk ott, hanem egy nagydarab harcsabajszos vasutasegyenruhában? Ha feltűnne, bejelentenék a rendőrségen? Vagy meggyőznék magukat, hogy mindig is az óriás lakott a Kert utca 22-ben?
