Ha pedig meghal, a kevés dolgok egyike, ami megmarad utána. Háború volt, amikor megszülettél, nem csoda, ha egész életedben harcoltál, leginkább magad ellen, bevetettél mindent: nehéztüzérség, lovasok rohama, légitámadás, harci gáz.  És persze pont nőnapon pottyantál e huzatos világba, kedvelted is a hölgye­ket, kisasszonyokat, elvtársnőket, kolleginákat stb., ők meg téged. Csillagképed: Halak. Vajon most merre úszkálsz, milyen vizekben? Hozzátartozó: M. Sándorné. Anyu, anya, édesanya, Ani, munkaügyi előadó, gondviselő, árnyék elmosódott felületeken, hol ittál már megint, minek jössz haza részegen, miért ver engem az isten… Felv. dátum: 2012. 07. 31. 00.18.

Hiába próbálom újra és újra rekonstruálni az eseményeket, hiába lassítom le, kockázom ki a majdnem negyven éve a képzeletemben futó fekete-fehér, egyre romló minőségű életfilmet, nem találok egyetlen apró jelet, árulkodó mozzanatot sem. Bármennyire is hihetetlen és értelmezhetetlen a tény: anyunak minden előzmény nélkül lett egy kalapja. Egyik napról a másikra, a semmiből. Vagy majdnem a semmiből. És ez a „majdnem” most már örökre titok marad, nyugtalanító rejtély.

Belekezdek. Ügynök vagyok. Beszervezett ügynök. Kém. Megfigyelésem tárgya: saját magam. Én vagyok a célszemély, aki után naphosszat settenkedek, koslatok, majd jelentéseket fogalmazok, nagy körültekintéssel, hogy névtelen és arctalan megbízóim elégedettek legyenek fogalmazványom tartalmi és stiláris jellemzőivel. A szubjektív tényezőket kizárva, pusztán a rideg, a kérlelhetetlen tényekre támaszkodva kell számot adnom a célszemély mozgásáról, kapcsolati hálójáról, a kimondott és a ki nem mondott gondolatairól, olvasnom kell ráutaló magatartásaiból, együtt kell vele lélegeznem, a bőrébe kell bújnom, meg kell hallanom testében a hormonok vándorlását és a mirigyek süket csendjét, otthon kell lennem rémálmaiban, bár célravezetőbb, ha én álmodom meg az ő verejtékes szorongásait, amelyeket természetesen jó előre megtervezek, az első filmkockától az utolsóig, hogy ne legyen benne semmilyen hiba, félrecsúszás, elakadás, nem várt fordulat, amely hátráltatja az előrehaladást, a munkát, a megbízatást.

► Takács Nándor: Rádiócsend. Napkút Kiadó, Budapest, 2024, 96 oldal, 2490 Ft

A kötetben kitüntetett szerep jut a tájnak, a természeti környezetnek. Fák, erdők, szekérutak, hegyek, vizek, patakok, csupa megérinthető mélység és magasság. Földtani, földtörténeti és lírai rétegek épülnek itt szervesen egymásra, amelyek a verseket is anyagszerűvé, tapinthatóvá teszik. Mindezekre Marno János is felhívja a figyelmet a kötet hátsó borítóján olvasható – a szokottnál személyesebb és hosszabb terjedelmű – ajánlójában, ő is e költészet hol érdes és kemény, hol lágyabb anyagáról beszél.

Hogy is kerültem én ide? Milyen út hozott idáig? Milyen délelőttök, unalmas délutánok, fojtogató esték és éjjelek tereltek? Lapozgatom régebbi feljegyzéseimet, melyeket kék, olykor zöld színű tintával róttam egy iskolai spirálfüzetbe, tétován, szorongva, de hiába, ez sem segít: a betűk elkenődtek, a szavak elporladtak a kockás („négyzetrács az, fiam, négyzetrács!”) papíron, csupa törmelék. Használhatatlan szövegtenger, ebben kapálódzom, igyekszem partot érni. Ezeket a feljegyzéseket egy olyan nyelven írtam, amelyet ma már nem beszélek, nem értek.

Nincs pénzem, mondta anyám, amikor arra kértem, vegyenek nekem is egy ilyen órát. Nincs pénzem, vágta rá rögtön, ahogy egész életemben ezt mantrázta, ezért nem volt soha olyan játékom, biciklim, ruhám, cipőm, mint a többieknek. Nincspénzemnincspénzem. Pedig volt. Apám jól keresett, öntőként kiemelt, magas fizetést kapott. Az összes pénzt anyám tette el, csak úgy dagadozott a pénztárcája az ezresektől, amelyeket apám adott neki minden hónap tizedikén. De nem csupán eltette, hanem kizárólagos joggal rendelkezett is felette, egy személyben döntött: kinek mi kell, de inkább, kinek mi jut. A családi legenda szerint, amelyet anyám szövögetett, hizlalt, görgetett maga előtt s tett kötelező étvényűvé: mi szegények vagyunk, nyomorult „kódisok” – ahogyan azt Lentihegyen hallotta a zalai ősöktől, koldusok, még akkor is, ha ezt a valóságban semmi sem igazolta. A szegény ember pedig nem költi a pénzét akármire. A gyerekének a hülyeségeire meg pláne nem.

Péter János: Szabadulás. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2023, 208 oldal, 3900 Ft

A regény központi helyszíne, amely köré András emlékei is összpontosulnak: a balatoni nyaraló. A család itt töltötte a vakációk nagyrészét. Nyomasztó, sötét, lepukkant ez a nyaraló, mindig is az volt, ahányszor megérkeztek, újra kellett mosni a dohos ágyneműket, újra kellett takarítani az épületet. András előbb a szüleivel és a nővérével, majd később Krisztivel, volt feleségével járt ide. A család és András kisiklott életének jelképe a balatoni nyaraló, amelyet a főszereplő is konstatál: „Végigrohatam közös éveinket Krisztivel, mindent megtettem – pedig kezdettől fogva reménytelen volt. Ugyanilyen reménytelen eset volt Apámék nyaralója: foltozgatták azt, amit eleve meg sem lett volna szabad venni.” Ettől a nyaralótól, ettől a múlttól kell valahogyan elköszönnie Andrásnak.

Tudom, mi jön. Apu kimegy a konyhába, ahol a nyitott ablakon át akadálytalanul dől be a 80-as évek levegője, akkurátusan megragadja az egyik széket, mindig azt, amelyik az ajtóhoz van közelebb, és elindul. Megy, halad, közlekedik a folyosó irányába, amely nincs messze a konyhától, tulajdonképpen abban a térben, az ötödik emeleten semmi sincs messze semmitől, legalábbis fizikai síkon nem. És annak a mozgásnak súlya van, jelentősége, külön ideje, időszámítása. Aztán egyszer csak megérkezik, ott áll apu a cél előtt.