► Racine: Bérénice, Comédie-Française, MITEM, Nemzeti Színház, június 12.

A veretes alexandrinusok koncepcionálisan tökéletesen illenek a MITEM szertartásrendjébe, egyébiránt az enyhén japanizáló, majd univerzálissá táguló színrevitel is, csak hát ahogyan Racine-nál konfliktusba kerül szerelem és kötelesség, úgy feszül egymásnak a budapesti Nemzeti Színház nagyszínpadán vágy és praktikum. A nagyterem ugyanis 619 férőhelyes, ez az előadás viszont a Comédie-Française kettes számú játszóhelyére, a 300 fős Vieux-Colombier színházba készült. A fotók tanúbizonysága szerint a szöveg érthetősége érdekében ott is mikroportokat használnak, de a hang akkor is másként hat a kétféle térben. Ahogyan a színészi játék is, amelyet Cassiers erősen bensőségesre vett. A Nemzeti/MITEM nem először követi el ezt a hibát (amely alól a Comédie-Française döntéshozóit sem lehet egészen felmenteni): 2017-ben a litván Eimuntas Nekrošius Kafka-adaptációja, Az éhezőművész körül lötyögött ugyanilyen emlékezetesen és fájdalmasan a színpadnyílás.

► Goldoni: Egy nyár, Katona József Színház, május 17.

Mert Ascher van olyan alapos megfigyelő és elemző, mint Goldoni, és az utóbbi pár évben mintha kifejezetten vonzódna is az eseménytelen színdarabokhoz, amivel azért ő sem a dolgok könnyebbik végét fogja meg. Szinte kínálja magát az összehasonlítás Jean-Luc Lagarce A várományosával, amit két évvel ezelőtt az Örkény Színházban vitt színre. Csak míg ott a nyelv töredékessége és/vagy jelentéstelen burjánzása igen tág teret hagyott a gesztusoknak és az ábrázolás egyéb síkjainak (értsd: valahogy jobban kellett figyelni, és megérte), itt a szépen formázott, lekerekített, simára csiszolt mondatok inkább hátradőlésre késztetnek, becsapósan csitítják a nézői éberséget

► Puskin: Anyegin, Örkény Színház, május 11.

Anyegin örök, az alak, a jelenség, ahogy azt az Örkény Színház május eleji stúdiós bemutatójának színlapja is sokféleképpen körülírja: „kényes úrifiú és szabadelvű különc, felvilágosult földbirtokos és semmittevő értelmiségi, az orosz provinciák foglya és nyughatatlan világpolgár, a társaság kedvence és flegma mizantrópja, életunt lázadó és szenvedélyes remete, gátlástalan csábító és szenvedő szerelmes”. Túlzásnak tűnhet, de Dohy Balázs rendezésében az egyszeri élmény részlegessége ellenére mindezt meg is kapjuk, bár talán igazságosabb lenne, ha az ajánló nemcsak a címszereplőről, de Tatjánáról is szót ejtene, mert ebben a feldarabolt, sétálós produkcióban ő is több arcát mutatja. Még azoknak is, akiknek a háromból csupán egy jut belőle. De azt hiszem, ez némi magyarázatra szorul.

► Thomas Köck: Fukuyama után, Trafó, március 29.; Kontos Miklós: Stég, Jurányi, április 2.

Állapotdráma. Jó kis kifejezés, nem? És kellőképpen tág is ahhoz, hogy az ernyője alá egészen különböző előadások beférjenek. Eredeti lelőhelye a Trafó honlapja, ahol az osztrák Thomas Köck 2013-as, Fukuyama után című darabjából készült előadás meghatározásaként szerepel. A darab ismertetésére több okból sem vállalkozom: egyrészt, mert a cselekményt legfeljebb címszavakban tudnám összefoglalni, másrészt, mert a produkciónak távolról sem az a legmeghatározóbb rétege. A – Jelineken edződött Halasi Zoltán fordította – szöveg végig csupán váznak, sorvezetőnek hat, de ez egyáltalán nem baj, mert vele, benne és fölötte annyi minden történik a színpadon, amit önmagában is feladat nemcsak követni, befogadni is.

► Jane Austen: Büszkeség és balítélet, Vígszínház, április 2.

És ezzel in medias res nagyjából túl is vagyunk azon, mi ezzel az adaptációval (Kovács Krisztina és Valló Péter munkája) és rendezéssel a legnagyobb baj: az, hogy bármennyire szeretné egysíkúnak láttatni a két főszereplőt, ezt egyszerűen lehetetlen elérni. Mert Elizabeth Bennet legalább annyira buta, mint amennyire okos, és Darcy pont olyan ügyesen hoz rendbe dolgokat, mint amennyire elsőre elrontja azokat. A romantika már csak ilyen. És Jane Austen nem lányregényíró.

► Ibsen: Peer Gynt, Budapest Bábszínház, március 28.

A Peer kimondottan az a színmű, amelynek szoros olvasása merő gyönyör, a szövegnek mindig új és új rétegei tárulnak fel, a párbeszéd felelget a tájnak, a szavak megelevenednek, a tettek mondatokká állnak össze… Lényeg a lényeg: Ibsen ügyesen bánt azzal az öntőkanállal, amelyet játékszerként a kis Peer kezébe ad. És ilyen darabhoz bizony hasonlóan sokoldalú forma dukál, amelyet jelen esetben meg is kap.

► Székely Csaba: Az igazság gyertyái, Budaörsi Latinovits Színház, március 10.

Mert Alföldi rendezése a színpadi művészet természetéből fakadóan leginkább hatni akar, és ehhez a végső elsötétítés előtt is jut még egy utolsó, gyönyörű, szívfacsaró kép, ahogy egy csa­lád, egy falu, egy nép, egy ország eltűnik a térképről, szertefoszlik a levegőben. És a kérdés: szabad ezt hagyni? Végignézzük, megint, kicsiben és nagyban újra és újra?

► Michael Haneke: Szerelem, Örkény Színház, március 8.

Ördög Tamás ez alkalommal a hiperrealizmus mellett érezhetően egyfajta pragmatizmusra törekedett az ábrázolásban, a színlapon az értelmező szótárból idézett definíció is erről árulkodik. Tárgy kijelölve, cél meghatározva, kulcsszavak felvázolva, csapó. A tárgy valóban a címben megjelölt szerelem, csakhogy nem az ifjúkori, heves, szívdobogós, hanem annak időskori, együtt megöregedős, szívleállós változata, amikor a napi rutinfeladatok közepette az ember már azt találgatja, vajon ő vagy a társa megy el előbb. De hogy melyik félnek van nehezebb dolga… Színészként mindenképpen Pogány Juditnak, még akkor is, ha a rendezés a technikai részleteket leleplező fényváltásokkal választja el a jeleneteket. Kamera kikapcs, következő beállás.

► Kirill Fokin: King Lear Show, Nemzeti Színház, február 15.

De ugorjunk vissza a mesés valóságba: hogy, hogy nem, Kirill krónikásnak, aki ily szövevényesen újraírta Lear történetét, van egy papája, Valerij, aki gondolta, színpadra állítja, neki meg egy szakmai jó barátja, aki felkarolta a családi kalákát, és rendelkezésre bocsátotta hozzá az ő csodálatos birodalmát, a budapesti, ó, de mit budapesti!, az összmagyarság nemzetek fölött átívelő Nemzeti Színházát, annak is a nagyszínpadát. No, cimborám, használd, megy ez föl-le, tiéd szélte-hossza, ha nem kéred az egész nézőteret, hát üsse kő, az sem baj, ácsolunk mi tenéked másfajtát, hogy úgy nézzen ki, mint egy tévéstúdió.

► Ivan Viripajev: Részegek, Budaörsi Latinovits Színház, február 7.

Viripajev sablonos tablóját Fehér Balázs Benő nem transzponálja egyértelműen a mai magyar realitásra, noha alkoholfogyasztásban mi sem a statisztikák végén kullogunk, spiritualitásban viszont jóval a nagy orosz lélek mögött maradunk, talán ezért is csengenek az úrkereső mondatok kissé hamisan. Nem a szájakból, a hiba nem a kimondásban van, hanem a kontextusban: Viripajev hiába szánja mondanivalóját egyetemes látleletnek, mégis az motoszkál bennem, hogy Dosztojevszkijen és Bergyajeven szocializálódott közönség előtt mindez jobban üthet.

► Friedrich Schiller: Stuart Mária, Stúdió K Színház, január 17.

Fej kontra szív. Hatalom kontra élet. Köz- kontra saját jog. Férfiak kontra nő. Nő kontra nő. Szőke kontra barna. Vallás kontra vallás. Ostobaság kontra bölcsesség. Hiszékenység kontra gyanakvás. Cinikus egy világ. De még milyen cinikus! És Nagy Péter István kijátszatja. Tekintetekben. Mozdulatokban. Rezzenésekben. Remekül. Kórusban. Zene Matisz Flóra Lili. Megannyi tiszta szólam. Egytől egyig. Kis társulat. Nagyszerű előadás.

► Nyílt tárgyalás, Katona József Színház, december 14.

Von Schirach, aki nagyjából tizenöt év alatt felkerült a német irodalmi sikerlistákra, eredetileg (és tudtommal ma is) praktizáló ügyvéd, le sem tagadhatná. Nem csoda hát, ha szereti a jogi csűrés-csavarást, a különféle szempontok ütköztetését, az állítások alátámasztásának vagy megcáfolásának verbális mechanizmusait. Mindez elsőre jó drámai alapanyagnak tűnhet, de kérdés, hogy mennyire tudja megállni a helyét a tárgyalóteremtől időnként talán nem is olyan távol eső színpadon. Darabjaihoz a szerző erősen megosztó témákat választ, de míg a szintén a Katonában bemutatott Terrorban (a cím önmagáért beszél) vagy az Örkényben játszott, az eutanázia dilemmáját feszegető Istenben jóval tágabb a felvetés, a dokumentumszínháznak álcázott Nyílt tárgyalásban szorosan a magánélet kerül terítékre.

► A nyúl füle, Örkény Színház, december 22.

Ám az anyag önmagában nem elég izgalmas (karakteres? vagy eredeti? vagy túl mérlegelő?), nem is feltétlenül ajánlgatnám később más társulatoknak, hacsak nem áll rendelkezésre hasonlóan (a szó minden értelmében) izmos színészgárda. És befogadó (jelen esetben művelt) közönség. Ennek a hoch intellektualitás és a vásári pajzánság között billegő, a tanító és a szórakoztató szándékot mégiscsak szégyentelenül felvállaló előadásnak ez a kettő az alfája és az ómegája: a színészek és azok, akikhez szólnak, és akiktől azt várják, hogy a kimondottakra értőn reagálnak.

► A félkegyelmű, Forte Társulat, Szkéné Színház, november 29.

Horváth Csaba rendezett már Dosztojevszkijt, kilenc éve (ó, már annyi?) a Bűn és bűnhődést saját színpadi változatban. Az adaptáció fáradságát ezúttal megspórolta, és Szakonyi Károly már kész darabját vette alapul. Ez távolról sem szemrehányás, csupán annyit tesz, hogy Horváth Csaba nem egészen a saját kiemeléseivel dolgozott, hanem egy már értelmezett kivonattal, amely meglehetősen kiegyenesíti a regény cselekményét. Színrevitel szempontjából, helyesebben a közönség oldaláról ez a kondenzáló dramaturgia inkább praktikus: az események követhetők, a szereplőket azok is könnyen azonosítják, akiknek az olvasmányélmény esetleg kimaradt.

► Itt élet, Katona József Színház, Kamra, november 18.

Máté Gábor egy-másfél generációval feljebb kutakodik, a közvetlen előzményeket feszegeti, azt a korszakot, amely a huszonéveseknek már történelem, negyvenöt fölött meg élmény. Kinek így, kinek úgy, de mindenképpen megélt reália. Mert Jánossy Lajos 2023-ban megjelent Örök hely és mindenhol idő című nagyregénye és annak félig-meddig saját kezű színpadi adaptációja korfestő-korutánzó munka. Bizonyos értelemben régimódi kortárs. A könyv és a belőle készült előadás egyaránt finoman politikus – attól eltekinteni nem lehet, bárcsak kiléphetnénk belőle! –, de fikció ide vagy oda, elsősorban személyes: család-, felnövés- és (ki)művelődéstörténet, kor-, részleges társadalom- és aprólékos környezetrajz.

► h.ml.t, Budaörsi Latinovits Színház, április 21. és november 9., Hamlet, Tatabányai Jászai Mari Színház, november 10.

A Forgách András fordítása alapján és Bíró Bence dramaturgi közreműködésével készült szöveg kortársainkként érzékelteti ezeket a fiatalokat, akik bár nem kallódnak, de mintha nehezen foglalnák el magukat. Az estéhez nekik természetszerűleg hozzátartozik a zsibbadás, edzés után bélyeget nyalnak (hétkor már szabad), és mivel Hamlet zaklatott, nála a szer komolyabb tudatmódosulást idéz elő: a takarítóba látja bele az apját. Vagyis szó nincs szellemről, ahogy egyébként testvérgyilkosságról sem. Mertz Tibor kifejezetten lágy Claudiust játszik, aki tényleg jót akar, szívesen lenne pótapa is, de persze a sorozatos elutasítást ő is megelégeli, és nem bánja, ha megszabadul békétlen mostohafiától.

► Radical Relax. Rendezte: Tarnóczi Jakab. Katona József Színház, október 13.

Pár éve még nem gondoltam volna (ha csak a katonás rendezéseit veszem, mondjuk a Bánk bánnál, de még az Isten, haza, családnál sem), hogy pont Tarnóczi Jakab lesz az, aki valamelyest megosztja majd a közönséget – elsősorban generációsan. Nem színpadi megoldásaival (azokban Székely Kriszta néha elrugaszkodottabb, sőt szélsőségesebb), sokkal inkább előadásai tematikájával, alaphangulatával és – ami szintén nem utolsó szempont – zenéjével. Pedig adott időt és lehetőséget ráhangolódni, fokozatosan engedte el a klasszikus drámaszövegeket, és helyezett egyre nagyobb és nagyobb hangsúlyt az ún. kortárs életérzésre, annak megmutatására, ami itt is most (és ez most nem a színház itt és mostja, hanem a világé) velünk zajlik, körülöttünk és bennünk. Már ahogy ő ezt (valószínűleg) megfigyeli és megéli.

► Idegen Test, PBEST, Átrium, október 16.

Az Idegen Test színlapján a szerző huszonegyedik századi történetet ígér. De hát mi mást is adhatna Pintér Béla, csak mi lényege, lényegünk – amivel távolról sem azt kívánom sugallni, hogy amit rendre megmutat, az ördögtől való lenne (bár mi tagadás, pokoli tehetséggel teszi), csupán azt, hogy velünk együtt ő is ebben a kénköves groteszkben él.

► Liliomfi, Vígszínház, szeptember 21.

Márpedig manapság már korántsem vehetjük biztosra, hogy a Szigligeti Ede színművéből 1849 óta készült számtalan színházi bemutató (és Makk Károly 1954-es, kihagyhatatlan filmje) ellenére a néző tisztában van a viszonyokkal. De könnyen lehet, hogy ehhez az előadáshoz el kell engedni minden előképet, és egyszerűen rajongva át kell adni magunkat a vizuális és akusztikus élménynek, a nyelvi sziporkáknak, hozzáadott értékeknek. Ami viszont már igencsak ízlés dolga. És talán korosztályé, de ezt csak félve mondom.

► Hal és háló, Trafó, szeptember 8.

Bár Zsótér drámában viszonylag mindenevő, ez valahogy most egy kicsit mégis más, mint amilyen szövegekhez az utóbbi években nyúlt. Kevés szereplőre bontott konkrétabb, életszagúbb, ideológiamentes, mégis társadalmi érvényű, ugyanakkor személyes anyag. Talán ezért is választott hozzá absztraktabb, kevésbé tarka, egyszerűen mondva talán letisztultabb formát, amelyből szépen előtűnnek az árnyalatok. Szerencsére, mondom, mivel a szöveg rengeteg, még ha nagyszerűen követhető is.