Mennyi mindenre van szüksége egy családnak. Úgy értem, egy ágas-bogas, sokágú családnak. Egy afféle hagyományos nagycsaládnak, hol van ónkristály, térdzokni, tengerészsapka, karimás nagykalap. Az ilyen emberi formáció kielégíthetetlen vágyakkal, akarásokkal és kívánalmakkal bír, kisgömböc. Mindenre szüksége van, ami emberi.

Kell neki rendszeres összejövetel, újra és újra elővezetett ünnep, terített asztal, egy hiányzó szék, megbillenő, majd vérfoltot hagyó borospohár, elcsattanó tányér, kellenek sebek, árulások, kellenek titkok és rejtélyek, elhallgatások, ordítások, kell pénz, nyilvános pénz, eldugott pénz, perelt, lopott, letagadott pénz, szegénység, halál, születés, közös áhítat, közös éneklés és ima, kell rendbontás, kell renitens, feketebárány. Fölemelt ököl. Megtagadás. Gyilkosság. Sebkötöző gyakorlat, türelem, türelmetlenség, elfogultság, korrektség, reális és szürreális, misztika.

Ha azt mondom, hogy a családot elképzelhetem, akkor bízok a fikció erejében, mindenek felettiségében. A fikció nem az, hogy el tudom mondani. Mert dehogyis tudom elmondani. A fikció annak a lehetőségnek a bizonyító erejű belátása és beláttatása, hogy az élet elmesélhető, miközben dehogyis. Fényképek maradtak rám, festmények. Beszámolók, más emberek fikciói.

Négyen vagyunk, én, a szorongás, a kíváncsiság és a bűntudat. Talán a szorongás a legfiatalabb testvér, de már ő sem igazán mai gyerek. Mindenesetre türelmesen kivárt, ügyesen csinálta, míg teljes pompájában föl nem léptette magát. Mintha a felnőttléttel lenne egyidős. A szorongás nagyon okos valamiség. Ravasz és agyafúrt, hogy ragyog a semmi, hogy játssza magát, ami pedig nincsen. Mintha attól fogva lenne biztos napi látogató, hogy az ember azt gondolja, amit Mészöly oly sokszor leírt, és amit magam is sokat idéztem, hogy ti. a gyerekkor elmúlt.

A gyerekkor elmúlt.

Mit jelent ez a mondat, miért olyan fontos, miért koppant akkorát szíven, lelken.

Ötvennyolc éves vagyok, hátul a kertben már zörög a kóró. Sok minden történt velem, de azt hiszem, soha nem ájultam el. Elájulni, nahát. Tudom, milyen, amikor elaltatják az embert. Elég gyors folyamat, számolsz, egy, kettő, paff. Azt hiszem, tudom, milyen a boldogság. Ismeretek a reménytelenségről. Ennyi a kis pénz. Ilyen lyuk a hiány. A díj ezt jelenti. A kedves levél így szól. A rossz levél így habzik. A szégyen így fáj. A születés ilyen kicsi, ez a nagy lesz belőle. Tudom, milyen a haldoklás. Többtonnányi szorongás tolat fel s alá az arcon. Jászberényben egyszer kivédtem egy tizenegyest – hamis igazolással. Aztán az íróválogatottban Bécsben is. Nem olyan kivételes dolgok. Semmi esetre se olyanok, amik miatt kivagyiskodni kellene, vagy magasabb homlokhordást abszolválni.

Nem csak a farmereket, a lányokat, a fodrásznők fehér köpenyét, a konyhásnéni fehér fenekét, a tanár nénik kisírt szemét, a könyvesboltok kirakatait, a könyvtárak hosszú, fantasztikus sorait, a bicikliket is figyeltem. A szocialista világot akkoriban lepték el a lehajtott kormányú szovjet versenybiciklik, de azok semmiképpen sem voltak érdekesek, még az sem keltett különösebb szenzációt, hogy sebváltójuk volt. Nem volt kóser darab. Az lett a kialakult álláspont, hogy aki ilyet használ, sznob. Ciki. Például ennek a kerékpárnak a vázán nem is lehetett lányt vinni. Akkor meg? Hanem voltak ezek az úgynevezett sportos kerékpárok, többnyire huszonhatos méretűek, szinte kiegyenesített kormánnyal, és az akkori, helyben tapasztalható esztétikai viszonyok között különlegesen szép vázformával. Na, az, egy ilyen bicikli a vágy tárgya volt nagyon. Nem tudom már a fiú nevét. Távoli ismerős volt, másik iskolába járt. A nagy, mindennapos horgászások idején egyszer valahogy összefuthattunk, és meghívhattam a szakállasi Holt-ághoz, vagy a Tengerszem nevű csodahelyhez, lepacsiztuk, oké, jött is, ahogy ígérte, ott volt reggel a nagykanyarnál, várt. Én egy rozoga Csepellel, ő egy ilyen tökéletes sportdarabbal. Nem versenyző darab, de szinte tudna versenyezni. Nem utcai darab, de az utcán is csak annyi, hogy egy előkelőbb szerkezet gurul a Moszkvics, Zastava vagy az olajban fürdő munkás kétkerekű mellett.

Egyszer le kellett vetkőzni orvosi vizsgálat miatt.

Vedd le a trikód, Imre.

Nem.

Vedd már le.

Nem.

Magától nem fogja, ez most már látszik rajta. Egyetlen görccsé vált. Lerángatják róla a már nem is fehér, mert inkább szürkére koszolt, rojtosodó pamutot, aztán egy ideig tanár és orvos nézik a hátát. Ó, hogy aza. Egy kisgyerek háta. Ott állok mögöttük. Látom én is. Hurkák. Azok a klasszikus hurkák a hát húsán, különben nem is értem, miért hurkát mondanak a felnőttek, mert inkább kolbászok.

A másik megjegyzést Háy János legújabb könyvében is olvastam. Lányt szeretett volna az édesanyja, mondta is neki, a gyerekeknek. Nekem is mondta az anyám. Kislányt szerettem volna, tudod-e. Egy másik Zsuzsikát szerettem volna. Legyek én, újra, kicsivel jobb változatban. Ezt akarják a szülők, apám se bírta a változást, hogy nem olyan lett belőle, mint amilyen ő. Nem én vagyok. Olyan legyen, mint én, minden én legyek.

Egy Zsuzsika. Az, hogy én ez vagyok, hogy ilyenné lettem, kezem, lábam, fejem, az, hogyan is mondjam csak, nem kielégítő? Nem ez a termék volt várva. Nem egy ilyen cikk? Nem vagyok jó? Elég? Csak valami, valaki helyett vagyok?

Ezek gyanútlan megjegyzések. A legolcsóbb megszólalásainkkal ejtjük a legnagyobb vágásokat. Végtére is mindenki gyanútlan. Az is, aki meglepetést okoz, az is, akin okoznak. Ne vedd föl. Nem kell mellre szívni. Tényleg nem kell.

De azért az, hogy élsz, tényleg nem evidencia. Ha az ember elveszti a fiatal feleségét, aki már két gyereket szült neki, majd valamivel később elveszti 17 éves nagyfiát is, nyilván mellre szívja. Olyan könnyű az evidencia, mint a buborék. Ssss, így fújod el, emberi élet, ssss, te maradsz árvának, aztán értekezz, mit szerettél volna.  

Index-tárcatár – búcsú
Tematikus próza-összeállítás

Dragomán György ötlete volt. Hogy az ország legnagyobb „napilapjává” lett internetes portálnak fel kell nőnie saját tekintélyéhez. Tárcarovat nélkül pedig komoly lap nem létezhet. Az Index szépirodalmi blokkja bő egy évet élt, tavaly májusban közölték az első írást, és a múlt héten, az igazi Index megszűnésekor az utolsót. A rovatot – melynek népszerűségét és súlyát az Istennek nehéz és más novellák címmel megjelentett antológia is mutatta – Haász János és Zsuppán András gondozta. A „bentragadt” prózák közlésével, Benedek Szabolcs, Darvasi László (itt most a „helyén”, a Tárcatárban, Szív Ernő néven), Kiss Tibor Noé, Nádasdy Ádám és Méhes Károly szöveginek közreadásával szolidaritásunkat is szeretnék kifejezni. Az Index a rendszerváltás egyik legfontosabb sajtótörténeti sikere volt.

A verseit, volt belőlük nikotin és idő sárgította lapokon bőven, dilettáns írta. Van egy ember, aki végigverseli az életét, apám. Adyt olvas, József Attilát, mindent, ami kezébe kerül, olvas Pinczési Juditot, Tóth Erzsébetet, a svájci Saáry Évát, hogy mondjak valami egzotikusat és távolit. Megjegyzéseket tesz a könyvekben a versek, a novellák mellé, kommentál, értelmez, bírál, ítél. A női költők nyilván erősen fölizgatják. Különben nem érti. Sehogyan sem érti ezt az egészet, mitől lesz jó valami, mitől nem az. Miért nem jó? Nem érti, hol sért, hol kínlódik, hol dadog a nyelv. Nem érti a dilettánsok legfőbb jellemvonását, a kellemetlenséget. Ugyan micsoda hiányzik ilyenkor? Az iskolázottság? Az egyetem? Füstös, a hajnal szürkéjéig nyúló éjszakák a klubban, ahol felespoharak között kering a megváltás? Élénk gondolkodású barátok mellékhatása, ez hiányzott? Egy jóravaló professzor? Egy olyan nő, társ? Remek egyetemi emberek, remek, gyilkos kritikusok írnak szomorúan bántó műveket, nem? Valahogy mégis csak arról van szó, hogy nem tanulható a szükséges mértéktartás, ami még a legvadabb, legszabadabb artikulációban is ott van, nem tanulható a tehetség, az vagy jön valahonnan, vagy nem jön, van a tehetség, és ha van, akkor azt lehet, mint egy kertet, egy beteget gondozni, nevelni, karbantartani, edzés alá venni, leckéztetni akár, de ha nincs, elfújható a világ falevele. Persze, az is igaz, hogy az irodalom, mint bármi más, egy bizonyos fokig tanulható. Eljuthatsz addig a szintig. Már-már jó. Legalábbis rendben van. Mert az már komoly erény, ha nincs képzavar, a ritmus rendjén való, ha a közhely, ami mindahány ilyen-olyan költőnek vagy írónak közvetlen lelki társa, nem zavarba ejtően illeg-billeg a kirakatban. A dilettáns eddig a szintig soha nem jut el. 

Kiválni és tehetségtelen maradni. Olyannak maradni, amit elhagytam, olyannak maradni, amit megtagadtam.”

Máig nem értem a nagykamasz szégyenét. Miért szégyelli annyira a kézben cipelt kannát, amikor olajért megy farmerben és alföldi papucsban, csak a piac zöldre festett fémasztalai között kell átvágni a Novotny kertészet melletti téesz-telepig, aztán másfél utca, és már lökheti is be a kertkaput. Miért olyan arcpirító, miért annyira megalázó olajat vinni? Mert máshol már van radiátor? Lányok? Meglátnak a lányok?

Egyszer szombat délutánra fogyott el az olaj, a kiskút bezárt, a nagykút pedig a négyes főútról leváló, Püspökibe vezető alút mellett volt, egy nagyobb benzinkút, úgynevezett töltőállomás, ellátta Püspökit, és talán a két Balát is, olyan messze van, hogy nincs is. Legalább három kilométer a házunktól a nagykút. Téli szürkeség, némán őrjöngő hideg, bezárt házak, dérrel futtatott kertek, kormot és fekete füstöt köhögő kémények. Kojtolás. Ólban a kutyák, néha csörren a lánc, onnan nem is ugat. Három kilométer. Elmentem abba a kisvárosi némaságba, embert nem láttam. Harminc liter olaj, két kanna, az egyik húszliteres. Három kilométer.

Az bizonyos, hogy nekem ez már irodalom volt, vagyis az irodalom gyakorlata, tudni, hogy nem bírok vele, mégis megkísérteni, töltse tele a kutas, nézett érdeklődés nélkül, aztán a smicisapka alatt mégis fölvonta a szemöldökét, te tudod, teletöltötte. Végül már húszméterenként álltam meg, a vállaim, karom. Viszont az, mégis, hogy egyedül vagyok. Enyém a döntés, nem? Olajnyomok utánam. Nincs vége, soha nem lesz vége, nem lehet, belehalok, csinálom, jó. Majd ilyen lesz az, hogy írni kezd az ember. Ilyesmi. Egyre ilyesmibb.

A kislánytest mindig is nagyobb préda, mint a fiúk teste. De ne nyissak vitát semmiféle statisztikában.

Bementem később, évek múlva annak az iskolának az udvarába, nem a nagy iskola volt ez, hanem a kisebb, az alsós részleg, az egész területet elfoglalta a gaz. Remegés. Remeg a száraz kóró, zene. Magasra nőtt dudvák, szárak, remegés. Mindenhol lesz végül egy Csernobil.

Nem azt mondom, hogy csalódást éreztem. Vagy hogy meglepetés ért. De megütött, rám koppintott valami nem várt, mégsem egészen ismeretlen érzés mégis, hogy ez ilyen, ez a valóság, ilyen lenne a vágy, a kíváncsiság tárgya, így néz ki, nem bizonyos magazinok női alakjai állnak és hangoskodnak a meleg gőzben, nem nyúlánk, arányos testek fehérsége világítja meg a szürke párát, nem almakerek mellek engedik alácsöpögni a habot, hanem, hanem micsodák. Elhasznált női testek voltak, gyűrt és összeereszkedő, egymásba folyó rétegek, szabálytalan és már megfáradt idomok, hatalmas, lógó mellek, tomporok, vaskos combok, visszeres lábszárak, afféle kisvárosi barokk a szocializmus ihletettségében. Száraz kiskertek, vasak árnyékában termett idős, emberi testek. A fiatal testek is idősek voltak. Forgolódott a sok hús a gőzben, boldogan elsiklott egy szappan.

Csoszogtam át az alföldi papucsban. Kiemeltem az ágyból, tartottam, míg halkan, a szemembe bámulva, rám lélegezve, halk nyögésekkel ürített. Hallottam a buggyanásokat, egy, kettő, na még egy kicsit. Kész? Kész. Egy öregasszony teste. Nem olyan, mint Nádasnál, akinek valóságos látomásaiban lelőtt emberek tetemei hevernek a Duna-parton, vagy a képzelet indul a test titkos és tiltott, fülledtebb vidékeire. Jóval diszkrétebb és természetesebb, hogy úgy mondjam, ez aztán igazán demokratikus működés volt. Nincs abban semmi különleges, kérlek, hogy egyszer csak eljön az idő, hogy nem tudsz már egyedül szarni.  A legalapvetőbb dolgait magányosan végzi az ember. Magányos evés, szerelmeskedés és ürítés közben. Orgazmus közben lehunyja a szemét.

Egy öregasszony teste. Nincs erőszak, és a kiszolgáltatottság ereje sem olyan, hogy feszülni kezd az ember hátán a bőr, vagy lobban, és az agyvelőig sistereg a lelkében a lángnyelv. Azonban a figyelem föltámad. Mert figyelek, természetesen, tizenhét évesen is, de évek óta figyelek. Nem tudom pontosan, miért, azt hiszem, ma sem tudom, de abban bizonyos vagyok, hogy figyelni kell, és a figyelem meg az emlékek élénken tartása az élet minimális záloga, csakhogy néha, mintha nem is én tenném.

A fikció nem is olyan képletes viszonyaira még majd visszatérek. Fikció nélkül tényleg bajos. Sehogyan sem olyan a világ, amilyennek akarjuk, ima, vágy, törekvés, egyre megy. Hogy apám halála után nem dobom ki nyomban az egész, kifejezetten impozáns mennyiségű krónikás hóbelevancot, érdekes dolog. Tényleg. Mit őriz, mit akar megérteni az érintett, én, amikor újra és újra fölnyúl, levesz egy füzetet és lapozgatni kezd. Olvas, silabizál, lebeg előtte a Wein János park. Mintha szar dagadna a tüdőben. Van valami visszatartási kedv, erő, kétségtelenül. Hogyan is van ez, gondolja, próbáljuk már megérteni, próbáljunk ehhez az egészhez közelebb jutni. Empátia, bazmeg. Minden hónapban egyszer beleolvasni a részeg, árva gyűlöletbe. Empátia.

Neki is volt listája, megtaláltam az egyik naplóban.

Ő így foglalta össze, Ellenségeim.

Tíz név, sorszámozva.

Első, Szív Ernő.

Második, azt hiszem, a féltestvérem, a lánya.

A harmadik a gyerekem anyja, akkori feleségem, G.

Anyám csak a negyedik helyig jutott.

Aztán a rokonok, barátok jöttek, akik pénzt kértek tőle.

Ellenségeim, az egész világ.

A gyermekkor még nem múlt el.

Emi, azt hiszem, tizenkét éves volt. Apai nagyapámat elnyelte a második világháború. Nem jött haza, a gyerekek reszketve, imádkozva várták, sütötte arcukat a petróleumlámpa fénye. Maradt nagyapám után, kit csak fényképen láttam, és aki mindig a középpontban volt, két gyerek, apám és a nővére. Nagyanyám férjhez ment újra, érkezett új ember a házhoz, egy erős gazda, a családi legendárium szerint, visszafogott és lefojtott elszólások szerint nem nagyon állhatta a gyerekeket. Óvatos elszólások szerint történt más is. Emi. Elképzelek egy tizenéves kislányt. Talán már nő. Talán még nem az. Szőke, mint a búza, vastag szálú haj. Kerek parasztarc, a vászonszoknya alá kap a forró füzesgyarmati szél, ahol ők éltek. Át tud szaladni a torzsákon mezítláb, zúg a darázs utána, tehénszarba lépni, átnyomódik a lábujjak között a puha. Füzesgyarmat fölött éppúgy habzik az ég, mint Törökszentmiklós határában. Elképzelem ezt a tizenkét éves kislányt, aki kiválasztja a kötelet, néz valami szék után, ne billegjen, keres gerendába vert kampót maga fölött, addig keresi, míg meg nem fájdul a nyaka.

Aztán egyszerre váratlan megbízást kapott, kicsit rosszulesett neki, de nem volt mit tenni, meg kellett mondani. Mondta is a fiatalnak, hogy üzenete lenne a számára. A fiatal fölhúzta a szemöldökét, nahát, neki lenne üzenete az ő számára. Mondják ki együtt. Egyszerre.

Így történt, hogy kimondták egymás nevét, a dolog idejét, helyét, és ez a mínuszos sorsüzenet mégis egynek hangzott. Picit csodálkoztak, aztán nevetni kezdtek. Úgy nevettek, mint a szél. Mert a szél nevetni is képes. Csakhogy ők ezután már nem tudták abbahagyni.

Egyszer egy könyvtárosnő egy héten át mérgezett. A balatoni írótáborban öt Ady Endre, két Szabó Dezső, három Kosztolányi, két Tormay Cécile, három Hajnóczy Péter, egy Tandori Dezső és egy Nemes Nagy Ágnes várt, aztán megjött Petri Gyuri is.

Ebben a határvárosban tizenöt hallgatóm volt, megemlítek közülük hármat. Barkóczi Zolikának ötszázezer-négy kedvelője volt a Face­bookon, és csakis a magyar gyalogátkelőhelyekről írt (zebra), többnyire mininovellákat és távirányítós verseket, ő most regénnyel jött, 253 apró betűs oldal. Vad Endréné, Pannika iskolai újságokba küldött erotikus lányverseket, Szentendrén és Pannonhalmán már közölték. Lajos néma volt, és még soha nem írt. Korábbról ismertem, bejelentkezett néhány szemináriumomra, szavát nem lehetett venni, de egyszer láttam bólintani. Akkor megkérdeztem, hogy de mégis, írt-e már, egy vers, Lajos, valami kisfutam, tudja, mintha Mándy tartaná a könyökét. Nézett rám, lehunyta a szemét, nem válaszolt, legördült az arcán a könnycsepp. Őt szerettem a legjobban.

Mármost az irónia ironikus megközelítése egészen újszerű szerkesztői gyakorlat, mégis egyszerű, mint a fűszál, és kézenfekvő is, tehát hogy például az elhivatottan ironikus szöveget ironikus eljárás után csontkemény valóságként, mit ne mondjak, rögrealitásként értékeljük, hogy nemcsak szó szerint veszünk bizonyos állításokat, hanem könnyedén és különösebb aggály nélkül kiragadhatjuk a környezetükből, amely művelet aztán nagy és igazán gazdag távlatok kinyílását eredményezi. Univerzális lehetőség. Könnyen meglehet például, de azt csak az irodalmároknak mondom óvatosan és nagy tisztelettel, talán már megint újra kell írni az irodalomtörténetet. Ó, és nem csak a magyar nyelven írottat. A világirodalom is új megközelítésbe kerülhet, és még véletlenül sem szeretném magam olyan gigászok mellé helyezni – én már Lajos mellett vagyok –, de újra kellene értékelni Csehovot vagy Kafkát, és bizony egy Nobel-díjas magyar író is megannyi csemegét és újdonságot nyújthat, hogyan is volt ő ott boldog, ahol volt.

Minden hónapban egyszer ott volt. Csak ült a látogató helységben, általában negyedórát, meghallgatta Péntek bácsit, aki beszámolt erről-arról, néha kérdezett is, hallották könyörögni is, esedezni, de az asszony nem válaszolt. Akkor sem szólt hozzá, amikor Péntek bácsi öt és fél év után szabad lett, és hazajött. Hazajöhetett. Visszaköltözött, mintha el se ment volna. Egy ágyban aludtak, ugyanabban a lavórban mosták magukat, ezt például magam láttam, amikor egyszer egy keményebb influenza miatt kiszálltam Péntek bácsihoz. Az öreg nyilván azért jött ki, hogy meghaljon, az influenza, a szíve, belei, sok baja lett volt egyszerre. Meg is halt hamar, fél év se maradt neki az új, szabad életre.

Kint voltunk a temetésen Jenei igazgatóval. Így aztán láthattuk, hogy Péntek néni egy zacskót vesz elő a szertartás végén, és mielőtt a sírásók hozzákezdtek volna, csipkebogyót szórt a gödörbe. Kopogtak a bogyók a koporsófödélen, és igazán, mintha beszéltek volna a halott emberhez.

Ha arra gondolok, hogy kötelességem megírni, mert tanú vagyok, mert talán én tudom a legjobban, kivételes tudás birtokában, ugye, vagy, és ez sem elhanyagolható, alig tudok róla, a témámról valami igazán lényegit, relevánsat, fontosat, és akkor ez a nem tudás, ez a kirekesztettség lenne éppenséggel az én aduászom. Butaságom története. Hibáim története. Balfogásaim példatára.

És nem csak az, hogy megírtad. Nem csak az, hogy el tudtad mondani. Mert például nem. Mi az, hogy nem tudod megírni, valamiért nem megy, mert van ilyen is, nekirugaszkodsz, abbahagyod, újrakezded, nem megy. Megfullad a mondat. Eltörik, mint egy kis faág, amire túl nagy díszt akasztottál. Ott van szeretet? Amikor sötét titkokat, fájdalmas emlékeket fogalmazunk meg, abban van szeretet? Biztosan van valami, mert ugye, Misikém, a szeretet...

Kötődés, mondja.