A kávézóban rajtam kívül még egy pár van, húsz év körüliek. A lánynak hosszú, keseszőke, egyenes szálú a haja, tetőtől talpig farmerban, fekete Adidas sportcipőben, a fiúnak divatos a frizurája, végig felnyírva, középen, a feje tetején hosszabbra hagyva.

Egy kávéra álltam meg útközben, a Balatonnál, apám felé. Bele­kortyolok a kapucsínóba, pocsék. Teát kellett volna kérnem. Körül­nézek a helyen, ahol keveredik a gagyi antik francia vintage hatás a vidéki magyar valósággal. Egy kicsit minden romos és koszos, olyan ragadósan. A pult előtt egy ormótlan hűtő, tele jégkrémmel, pedig a szezonnak már vége, egy szalmabálakupacon le­ven­dulás szalvéta, levendulás bögre, levendulás szörp, levendulás nya­lóka, egy ikeás tálalószekrényben különféle borok. A berendezés néhány asztal, tonettszékek és egy sarokkanapé. A fiatal lány túrós rétest kér, és forró csokit mandulatejjel.

Reggel ránézek a naptárra, leadási határidők, fogorvos, hétvégén családi ebéd. Az íróasztalhoz ülök, megnyitom a Wordöt. Bámulom egy darabig a fehér képernyőt, sóhajtozom, az arcomat dörzsölöm, elindítok Spotifyon egy olasz slágert, belépek a Facebookra, pár percig lefelé tekerem a hírfolyamot, kilépek, jöhet az Instagram, elküldök néhány Reelst főzőcskéző macskákról Gizus barátnőmnek, közben Messenger-üzenetekre válaszolgatok, és elolvasok egy olvasói e-mailt, amiben arról érdeklődnek, mikorra várható a következő regényem.

Vajon mit gondolhatnak az emberek az írókról? Mit gondolhatnak rólam? Elképzelik, ahogy átszellemült mosollyal az arcomon ülök egy tiszta, csendes szobában, ihletett állapotban, pénzt nem keresek, nem is kérek a munkámért, sőt a pénzre még csak nem is gondolok, semmilyen földi hívság nem jut az eszembe, hisz az írás nem munka, az alkotás szent

Ismerek egy írót, aki egyszer azt mondta nekem, nem az a nagy dolog, hogy könyved jelenik meg, hanem az, hogy írsz. Azt is ő mondta, hogy egyszer mindenki megbukik. Általában a második regénnyel. Lehet, én már a második tárcánál elvérzek. A bukás főleg akkor garantált, ha az elsőnek nagy sikere volt. Zajos, ez a jelző már rosszat sejtet. Öröm az ürömben, hogy a bukásért számtalan embert hibáztathatunk. A szerkesztőt, a tördelőt, a nyomdát, a kiadó marketingesét, az olvasókat, de végső soron a sikertelenségünk fő okozója lehet az apánk, az anyánk, a terapeutánk, a férjünk/feleségünk is. Szerintem a legjobb megoldás, ha a bukásunkat az életközepi válságra fogjuk.

Az íróasztalhoz ülök. Azon gondolkodom, mi legyen az első tárcám témája, nem jut eszembe semmi, felhívom a barátnőmet, Gizust, ő is író. Gizus azt mondja, a tárca nem novella. A tárca, mondja elnyújtva az a betűt, Sanyika, ne üvölts, Jézuskrisztus, Sanyika, háttérben visító gyerekhang, mintha macskát nyúznának. Szóval a tárcánál fontos a jelen idejűség, például nem játszódhat a középkorban, és valahogy a nyelvvel is összefügg, jaj, már, nem tudok így gondolkozni, üvölt a gyerek. Nekem már nincs kisgyerekem. Néha hiányzik egy üvöltő hároméves. És te mit csinálsz, kérdezem érdeklődést színlelve, ne rólam szóljon az egész beszélgetés. Szöveget javítok, mondja Gizus, az Állok az esőben regény szlovák fordítását ellenőrzöm, nem működik a deepl, google translate-t használok, jól szórakozom, ezt hallgasd meg, ilyeneket találok benne: „Ha rossz döntést hozok, vállalom a következményeit, csak fel kell állnom, és azt mondanom: Fing, most elmegyek.”

Rájössz, hogy ez a fázis kimaradt, ez a szerep betöltetlen maradt, ez a szakasz üres, pótlék van a helyén, helyettesítő tanár, akinek gőze nincs arról, melyik osztályba küldték be, milyen órát kell tartania, ezért csak annyit mond, szabad foglalkozás, nézel ki a fejedből, nem figyelsz az órákon, semmire nem figyelsz, mást sem csinálsz, csak vágyakozol, fantáziálsz, valakiről, valakiről, akibe szerelmes vagy, egy napja, egy hete, hat hónapja, de nem több, mint másfél éve, próbálod betömködni a hiányt, szétfeszíted a bordáid, nyitva a mellkasod, tenyered felfelé, várod, hogy a közepébe szálljon egy pillangó, a levegőbe markolsz, összeszorítod az öklöd, hátha beletuszkolhatsz a szíved közepébe egy pillangót, egy katicabogarat, valamit, aminek szárnya van és repül, valamit a szerelem érzéséből, valakit, hátha bezárhatod, hogy ott maradjon örökre, hogy ne legyél magányos, ne érezd magad magányosnak, mert születésed óta az vagy, kibaszottul magányos, de csak az üres levegőt markolod, a másfél év hamar elszáll, és te nem Csingiling vagy, és a többiek, a beteljesületlen és a beteljesült szerelmek nem Pán Péterek, fekszel a padlón, mint egy hernyó lárvája, begubózva, tátogsz a levegő után, nem látsz, csak nézel, nem hallasz, nem érzékelsz, a tenyered felfelé tartod, matatsz magad körül, beleakad a kezed egy szék lábába, erőt gyűjtesz a semmiből, lentről, a mélyről, lassan feltápászkodsz, összeszeded az emberséged utolsó morzsáit, centiről centire húzod fel magad, hogy felülhess arra a kurva kanapéra, mintha vallatnának, ülsz, meztelen vagy és csontsovány, görnyedt a hátad, lógnak a végtagjaid, a fejedet sem bírod tartani, nemhogy felnézz, várod a pofont, a vallatótiszttől, bárkitől, aki arra jár, várod, hogy valaki beléd rúgjon, hogy egy ujjal hozzád érjen, hogy eldőlj és újra a padlón feküdj, ahol otthon érzed magad, ahol nincs senki veled, ahol nem érzel semmit. Megéri szerelmesnek lenni, megérte egy hétig, hat hónapig, másfél évig, megérte?