Csontszínű luxusterepjáró fészkelődik az Aldi parkolójában, Range Rover Vogue, oldalán a jellegzetes rájakopoltyúk, nem fér, mintha egy kombájnnal akarna valaki beállni, zöld helyett törtfehérre dukkózott John Deere, mint amikor a géptelepen „csalja a távolságot” a kombájnos, de sehogy se fér be a kultivátor meg a répaszedő adapter közé. Mérete, kívülről, akár egy formatervezett gabonasiló, belülről meg a vecsési káposztafesztivál rendezvénysátra. Alatta, benne, összes termében egy lakodalmat lehetne lebonyolítani. Nem is autó ez, hanem erőmű, 12 vagy több henger, a fene se tudja, 10 ezer köbcenti, köbméter, mach 3, egymillió gigabájt, meg ilyenek.

„Kornélnak amúgy már régen „vége volt”, elég volt meglátnia a Paulinát a kantinban, még a feje bőre is belezsibbadt. A lány takarítóként kezdte, aztán az excenterprésekhez került betanított munkásnak, de képezte magát tovább is, így most már a portán volt egy őrző-védő cég alkalmazásában. Nyúlánk, cigányképű, gyönyörű lány volt, haja vállára omló, mint a bibliai nőké, vagy csak hasonlítsuk inkább egy Glisskur, meg Syoss reklámhoz, tartása meg mint minden igazi nőé: ha kérték, vagy hívták, még csak annyit sem mondott, hogy nem!” 

Jakab Máté egész délelőtt úgy rohangált a lakásban, föl s alá felezve, mint a kutya a kerítés mögött: közben próbált mindenkibe belekötni. Családja tagjai óvatosak voltak, jól ismerték már ezt a fajta lelkiállapotát, ezért kevés türelemmel ugyan, de sok gyakorlatiassággal próbáltak kitérni, átvészelni, túlélni…

A tévé folyamatosan ment, az állami csatornára volt hangolva és Máté hol megállva, de inkább csak futtában, a szeme sarkából a választások közvetítését figyelte.

Ebédnél aztán kiadta az ukázt:

– Most a kormányra szavazunk! Én most már győzni akarok!

Otthon már állt a bál a két gyerek között, mire apa hazaért. A nagykamasz Annamari zokogott, öccse, a tizenkét éves Apor kijelentette, neki erre most nincs ideje, zenekari próbája lesz, barátaival egy hagyományőrző acid rave banda alapításával voltak elfoglalva, még azt sem tudták eldönteni, hogyan fogják hívni magukat, Nagynéni, Hohen-zollern, esetleg Hóhen-zeller.         

– Egyébként is, mi a fenének hagytad nyitva a kaput! – mondta leszorított állal a fiú. Magabiztos volt, de az anyja azért észrevette a szeme sarkában a könnycseppet.

– Hogy lehetsz ennyire érzéketlen – ripakodott öccsére a lány, és egy pillanatra dacosan abbahagyta a sírást. – Te nem is sajnálod!

– Na, mi van? – szólt vidáman apa, amikor belépett az ajtón, és lerúgta a cipőjét.

– Elszökött az Emil! – buggyant ki a sírás újra Annamariból.

Mivel a lány meg a kutya állandóan egymás érintését keresték, Annamari most görcsösen kapaszkodott a kanapé szélébe.

– Hmm.