Egy kemény táblás kötettel a kezedben magyarázol, már csak a kislámpa ég, pizsamában csokit nassolok. A tévé hangtalanul villog a háttérben, a távirányító után nyúlok, kikapcsolom. – Kilenckor indulunk – szólsz utánam –, az ebédet fizetem, vacsorára itthon vagyunk. Ébresztőt állítok, ha elalszom, szétszórt leszek és ingerült.

A nagyanyámmal álmodom, a régi ház udvarán hófehér lepedőt tereget. Ráncos kezében tompa végű facsipesz, fején virágmintás kendő, teste csak árnyék a lágyan lengedező szövet mögött. A lavórt félreteszi, vizet húz a kútból, görnyedve cipeli.  A vödröt az ajtó előtt hagyja, mellé guggolok, a víz remegő redői közt arcom töredezett részletei.

Anyának jól állt a sok virág, fiatalságot csempészett középkorú vonásai közé: néhol már őszült, az ezüst foltokat eltakarták az illatos virágfejek. Ilyenkor volt a legszebb, mégis sajnáltam a leszakított virágokat, melyek a koszorú fonatai közt már néhány óra után fakulni kezdtek. Ahogy hervadtak, anyám is velük öregedett, több lett a homlokán, a koszorú alatt a ránc. Utáltam a húgom koszorúit, s hogy nem tudom megállítani az idő múlását.

Mindig anyát keresi, bennem is őt kutatja. Időnként azt gondolja, ő főzi a vacsorát a konyhában, pedig csak én szeletelem a zöldségeket a leveshez vagy mosok el egy poharat. Hátulról olyan vagy, mint ő, mentegeti magát, de mindketten tudjuk, nem ez az oka, hogy nem ismer fel. A délután közepén, ha a munkából térek haza, sem mindig tudja, ki vagyok. Megkérdezi, honnan van kulcsom a lakásához, és csak hosszas győzködés árán engedi meg, hogy maradjak. Hoztam lazacot, mondom, és ez mintha visszarántaná a jelenbe. A lazac a varázsszó. Szereti a halat, anya is lazacot készített neki, ha kedveskedni akart. Spárgával, újhagymával párolva. Télen brokkolival.