Nagy levegő
Az ÉS könyve novemberben – Nádas Péter: Arbor mundi. Válogatott esszék, II. kötet, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 484 oldal, 4499 Ft
Nádas egy fontos megszorítást tesz, amely egyaránt érvényes lehet a regényre és az esszére: „A magam tudása nem abban rejlik, hogy érteném a dolgok, a jelenségek és események jelentőségét akár csak a saját életemben is, hanem éppen mások sorsából és végzetéből kell megértenem, amit önmagamat illetően sem tudok.” Ha az esszé ebben az értelemben a szabad és nyilvános gondolkodás műve, az esszégyűjtemény, amit most a kezünkben tartunk, egy gondolkodás regénye. Nádas két kötetes esszéválogatásának második kötete, az Arbor mundi irodalomról, fényképészetről, festészetről és színházról szóló esszéket gyűjt össze, alapos figyelemmel a művészetek pszichológiai, történelmi, szociológiai, politikai összefüggéseire. Nádas tehát ebben a kötetében a magyar esszéirodalom hagyományos tárgykörében mozog. A legkorábbi írás 1977-ből származik, a legkésőbbi 2018-ban keletkezett. Az összeállítás nem az időrendet követi. Az egymásmellettiségek, a közelségek és a távolságok inkább olyan kapcsolatokat, ellentmondásokat és íveket tárnak fel, amelyek Nádas gondolkodásának hosszú távú törvényszerűségeiről, a bejárt utak mineműségéről vallanak.
Hal(l)hatatlan fanfárok
Márton Lászlónak tehát magát a szerzőt kellett újra kitalálnia, de nem a német, hanem a mai magyar kulturális kontextusban. A fordító a mának dolgozik, címzettje a saját kulturális környezete. A sok száz éves művek fordítása csakis modernné olvasásukat jelenheti. A fordítónak olyan olvasókra kell számítania, akik a korai olvasóktól gyökeresen eltérő kulturális érzékenységgel, tudással (nemtudással) rendelkeznek, és kívül vannak azon a nemzeti kultúrán, amelyben a textológiai támpontokkal szolgáló munkák keletkeztek. Ide tartoznak a szorosabban vett formakérdések, hiszen ezek szorosan összefüggenek az olvashatósággal. Márton László nem csak lírai költemények esetében szavaz a formahűségre, ahol ez úgyszólván magától értetődő, hanem epikus alkotások fordításakor is, amilyen Gottfried von Strassburg Tristanja vagy a Nibelung-ének. Jól látható, hogy ma a fordítók között nincs egyetértés abban, mindenféle érvet figyelembe véve melyik a helyes(ebb) megoldás. Nádasdy Ádám például tercinák helyett blankversekben fordította az Isteni színjátékot, Milton Visszanyert paradicsomát pedig Péti Miklós prózában ültette át magyarra. Nincs hely itt a formahűség kérdésének bővebb kifejtésére, mégis hadd jelezzem, hogy a formagondolat egysége miatt én Márton formahűségét tartom helyes döntésnek, és kifejezetten nem helyeslem, ha a fordító egy formát egy másik, kulturálisan távolira cserél le.
Egy kritikusi eszmény eltűnése
Lengyel Balázs kritikusi beszédmódja mára kiveszett a magyar irodalomból. Mi jellemezte ezt a beszédmódot? Mindenekelőtt egyfajta rácsodálkozás, az emberi egzisztencia mélyéig ható megragadottság, amit benne elsősorban a költészet váratlan nagysága ébresztett. „Mit tudnak ők, mit költő barátaink jobbjai, akik olyanok, mint mi, étel-ital, esetleg az ágy örömeivel telten, vágyaktól és fájdalmaktól vagy kicsinyességektől mozgatva, mégis elérnek egy másik emberi minőség határmezsgyéjére, olykor messze túl is jutnak rajta. Mi teszi azt, hogy bennük a szó fennmaradó vers lesz, nem csak egyszerű szócsengés”? Ehhez a megrendültséghez nagyszerű ízlés társult, érzék a hangnemekhez, a stílusokhoz, amit kritikával működtetett olyankor is, amikor a szépség, a nagyság megragadottjaként beszélt. „A metafora a parasztruhás szélről hajszállal stilizáltabb a kelleténél”, jegyzi meg Gelléri Andor Endre Hűvösvölgyi nászutasok című novellájának kezdőmondatáról, miközben magát a novellát briliáns remekműként méltatja. Lengyel Balázst elsősorban a költői, írói alkat érdekelte. Alkaton nem pszichológiai adottságokat értett, hanem azt a komplexitást, ahogyan egy költő, egy író a tárgyakat, az élményeket szemléli és alakítja a nyelvben.
A Kosztolányi-olvasás öröksége
Ketten egy új könyvről - Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 296 oldal, 2990 Ft
Nem meglepő, hogy Szilágyi Zsófia szellemesen, könnyed nyelvi eleganciával ír, ami rendkívüli erény a mai irodalomtörténeti mezőnyben. A kötet szerepe nem vitás a pályáján: visszatér a korábbi Móricz-könyv részleteihez, összefoglalja a Kosztolányi kritikai kiadás közben szerzett tanulságokat, és egyfajta katalógusát adja a későbbi évek lehetséges kutatásainak. Ezekben szerencsésen van jelen Szilágyi Zsófia irodalomszociológiai érdeklődése. A lezárás és az újrakezdés fázisának egy olyan tanulmánykötet felel meg, amelyben ott van ugyan a monográfiákra jellemző feldolgozásmód lehetősége, de a könyv ennél nyitottabb kontextusokkal dolgozik, és ezért lazább, füzérszerű szerkezetet épít fel.
