Mostanában sokat tűnődik azon, vajon milyen isteni szerencse kell ahhoz, hogy egyes évszámoknak mindörökre közük legyen egymáshoz. És hogy mennyi minden múlik az iskolán, amely nem győzi dicsérni a nebulót, ha az tudja, mikor volt a mohácsi vész vagy a harmincéves háború. Ezt már a polgáriban se értette. Van-e értelme egyáltalán az örökös számolgatásnak. Harminckilenctől negyvenig, negyventől negyvenegyig, negyvenegytől negyvenkettőig, akkor hívták be apukát, na, elég, parancsol magára, és kifésül egy tincset a homlokából.
Ahogy fölkapja a koffert, kopácsolásra lesz figyelmes. Fülel. Apuka kádármester, de nem odabentről jön a hang. Az utcában egy lelket sem látni. Hátrafordul. Elmosolyodik. Megvan a tettes. A Weiszék háza előtti öreg akácot barkácsolja valaki. Apró, erős ütéseket mér a fára. Fiatal lehet, csinos példány. Mintaszerűen fekete és fehér, de ha jól látja, a farok alatti tollazat túlságosan is vörhenyes, mintha megsebesült volna. Szemüveg kellene, mert amióta gyakorlatilag egy kollégiumi szobában, könyvek között tölti az életét, sokat romlott a látása. Amikor előrelép, hogy közelebbről szemügyre vegye, a madár indulatos gyorsasággal elröppen. Mérget venne rá, hogy látják még egymást. Lesz ideje meglesni, hiszen hosszú hétvégére tért haza. Valami azonban továbbra sem hagyja nyugodni.

Pistiék rendszeresen kijártak őzet nézni. Vasárnap, miután végeztek az ebéddel, Pisti anyja elmosogatott, autóba ültek, és elindultak kifelé a városból.

A folyón túl volt az erdő. Őzeket az erdő körüli szántóföldeken lehetett látni. Kisebb-nagyobb csapatokba verődtek, s mint minden állat, táplálék után kutattak, vagy csak heverésztek a tarlón, és a fülükkel legyezgették magukat. Némelyik különhúzódott a többitől és fekete orrával sűrűn a levegőbe szaglászott. Ha veszélyt szimatolt, fölkászálódtak, és odébb vonultak, vagy meglódulva vad vágtába kezdtek. Ilyenkor szempillantás alatt elérték a szántóföld szélét. Egy ugrás, és elnyelte őket az erdő.

Pisti apja mezőgazdász volt, jól ismerte a környéket.

Ahogy Terike kikanyarodik a Malom utcából, kisebb csődületre lesz figyelmes az Iparoskörnél. Mintha egy egész regiment egyszerre szívná a cigarettáját. De kevesen dohányoznak, a korán jött szürkületben csak itt-ott piroslik fel a parázs. Egy nyúlszájú közlegény a falnak dőlve, csajkából kanalazza a vacsoráját. Lapos pillantásokat vet az Iparoskör előtti pad felé. Az arra járók lesütött szemmel sietnek el a pad mellett, vagy nagy ívben kikerülik. Van, aki lelassít, rövid ideig figyeli a jelenetet, majd fejcsóválva gyorsít a léptein. Többen azonban odagyűlnek, kurjongatnak. Mind katonák.

A város, amelyben történetünk játszódik – hol volt, hol nem volt –, az ország délkeleti szegletében fekszik. Közepes nagyságú – Sztálingrádhoz vagy Drezdához képest persze kisváros –, és történelmi okokból több részre tagolható: leginkább magyarok lakta részre, leginkább románok lakta részre és leginkább svábok lakta részre. Különlegessége azonban, hogy ez idő tájt akármerre járunk benne, a magyar szót mindenütt ugyanolyan jól értik. Ez idő tájt. De hát milyen idő ez? Olyan, hogy az oroszok éppen feltűnnek Kelet-Európa valamennyi tartományában, s jelenlétük a város svábok lakta részében különösen szembetűnő.

Egy este, amikor mind a nappaliban ültünk, és a Vissza a jövőbe ment a tévében, elárultam nekik, mennyire irigylem a főszereplőt. Vajon mi lenne, ha én is visszautazhatnék a szüleim fiatalkorába? Meglesni aput, ahogy anyunak udvarol, táncolnak, majd hazakíséri. Kopognak a léptek a sötét kisvárosi utcákon. Boldizsár együttérzőn fölemelte a fejét, aztán visszatemetkezett a könyvébe. Cece vigyorogva megveregette a vállam, hogy az időutazás hülyeség, különben se lehetséges, viszont bármikor jól beszívhat az ember, ha akar. Értetlenkedésem látva legyintett, hogy ugyan, a fű nem kábítószer, és hogy tudom-e, mi különbözteti meg a Kalmopyrintől. Nem tudtam. Semmi, mondta.

„Hisz te is itt éltél a közelben, Gyulán”, írja családtörténeti montázsában Kiss Ottó. A „(Nem mindig) szerelmes földrajz” sorozatunkban viharsarki alkotók írásaiból válogattunk.

Feca akkor már több mint három éve várta, hogy elveszítse a szüzességét. Nyolcadikosként minden hétvégén nézte a szexfilmeket a SAT1-on, de hiába dicsekedett lebírhatatlan kangörccsel a suliban, körberöhögték a csajok. Az állítólagos pénisztréner Laura egyenesen odáig ment, hogy előbb megjátszott ijedtséggel a szájához kapta a kezét, majd fejhangon, mint akinek Simsonnal hajtanak át a tengerimalacán, nyafogni kezdett, hogy ha ő levenné a pólóját, Feca hazáig rohanna rémületében. Pedig Feca azonkívül, hogy Laura levegye a pólóját, talán csak azt várta jobban, hogy ne a kezét kapja a szájához. De ezt kizárólag a srácoknak említette, ha motoros kártyáztak.

Nagyszerűen sikerült a bemutató, és éjfél előtt, mint afféle félhivatalos vendéglátó, szállására kísértem az írónőt. A rendezvénynek ugyanis csupán ötletadója voltam, a szervezés bonyolult feladatát az egyesület látta el, mely időről időre számolt a munkámmal. Nem érhette szó a ház elejét, rendesen fizettek, és a honorárium mellé vacsora is dukált, még ha nem is a város legkitűnőbb vendéglőjében. Egy jó pizza mindenütt egy jó pizza. A különösen vékony tésztával aládúcolt rákos-gombás feltét vendégünknek is ínyére volt, moderátori teljesítményem mellett nem győzte dicsérni a konyhát és a jóféle borokat, melyekkel a zajosnak mondható sikert is leöblítettük. El vagyok kényeztetve, hangoztatta többször is, csillogó szemmel. A város vendégházában foglaltunk neki szobát, amit kedvesen megköszönt, és mielőtt megöleltem volna, hogy a reggeli viszontlátásig elbúcsúzzam tőle, ahogy íróvendégeinktől szokás, kezemet az öléhez vonta.

Lehetett tudni, hogy jönnek. Nem volt előzetes figyelmeztetés, nem tűntek fel a városban plakátok, mint eboltás idején, nem cirkált hangosbemondós kocsi az utcákon, nem szórtak röpcédulákat permetező repülőgépről a közterekre – csupán egyszerűen, de annál rettenetesebben benne volt a levegőben, hogy úton vannak, hogy felénk tartanak, és előbb vagy utóbb halálbiztosan megérkeznek hozzánk.

Az első példány, jó anyám állítása szerint, aki a minap fülig érő szájjal, már-már lelkendezve fogadott, Zsoltiék felől érkezett. Átvetette magát kerítésünkön, köszönés nélkül végignyargalt az előkerten, majd fölszaladt Klára néni diófájára. Jó anyám hiába szólongatta, válaszra nem méltatta, viszont kíváncsiskodva, a rémület legkisebb jele nélkül vizslatta őt. Barátságos volt, fekete, a farka pedig nagy és szőrös.

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
A tárcatár rovatba - állandó szerzőnk, Szív Ernő mellé - minden évben három írót kérünk föl, hogy havi rendszerességgel újítsák meg velünk, nálunk a tárcaírás hagyományát. Idén Keresztury Tibor, Kiss László és Szvoren Edina köszöni a figyelmüket. Felkészül: Csabai László, Térey János és Tompa Andrea.