► A Telling Stories című kiállítás a Deák Erika Galériában.

„A kiállítás az acb, az Einspach és Czapolai, a Molnár Ani és a VILTIN galériák közreműködésével jött létre!” Ez a felkiáltó mondat áll a Deák Erika Galériában rendezett Telling Stories című csoportos tárlat leírásának végén. A felkiáltójel ebben az esetben nyilván a meglepetést hivatott kifejezni, hiszen a műkereskedő definíció szerint elsősorban a versenyben érdekelt, nem pedig az együttműködésben. Persze mindig lehetnek ettől eltérő érdekek, és így a meglepetés sem annyira nagy. Különösen úgy nem, hogy például az acb Galériában nemrég szintén egy csoportos kiállítás ért véget, amely különböző generációkhoz tartozó női alkotók munkáit mutatta be, Rendez/etlen címmel. (Ezzel megint csak egyszerre az acb „csatolmány” térrészében volt látható Vida Judit rendkívüli erejű installációja, amely bármilyen kortárs művészeti múzeumban helyet kaphatna.)

► A Fantomszál című kiállítássorozat Vajda Júliáról szóló első része március 30-ig látható a szentendrei Ferenczy Múzeumban.

Tavaly novemberben kezdődött, és a tervek szerint 2027-ig tart a szentendrei Ferenczy Múzeum állandó – és egyben bizonyos részeiben változó – kiállításához kapcsolódó hatrészes kamaratárlat-sorozat, amelynek címe Fantomszál – Művészfeleségek nyomában. Különös cím, nemcsak az első tagja miatt, amely egy nyolc évvel ezelőtt készült amerikai filmre utal, hanem mert a mostani sorozat Vajda Júliával kezdődik, akiről az elmúlt években, évtizedekben – többek között egy hat évvel ezelőtti szentendrei kiállításból vagy az Európai Iskola tavalyi összefoglaló tárlatából – legalább egy kicsit szélesebb közönségréteg számára nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy korántsem csupán művészfeleség volt. Vajda Júlia 1913-ban Richter Júliaként született, a háború előtt rövid ideig Vajda Lajos, a háború után pedig Jakovits József felesége volt, de gyakori megtorpanásokkal és újraindulásokkal is jellemezhető életműve az életrajzi adatok és a férjek művészetének összefüggései nélkül is a huszadik századi magyar művészettörténet fontos része.

► Pesti Gettó-emlékhely, Klauzál tér és környéke, 2021–2024

A 2019-es választások után felálló új – és a kormányzathoz képest ellenzékivé vált – fővárosi és kerületi önkormányzatok előtt megnyílt a köztér alakításának és ezzel új emlékművek állításának lehetősége. Budapesten szélesre nyílt ez a tér, mert főleg a Belvárosban elszaporodott zsánerszobrok, illetve a turulok és az unalmasan letudott trianoni emlékművek után a régi beidegződések ellenpontozásával egy másfajta profil kialakítására nyílhatott alkalom. Nehezítette viszont a helyzetet, hogy a kerületek már a „lex Turul” után magukra maradtak, a korábbi intézményrendszer szinte teljesen szétesett, ráadásul azok az „intézők” is jórészt eltűntek a közigazgatásból, akik akár egy egyszerűbb szoborprojektet zökkenőmentesen le tudnának bonyolítani.

► Halász András Angyalföld is my Los Angeles című kiállítása december 5-ig látható az Újlipótvárosi Klub-Galériában.

Azt írja Halász András a kiállítását bevezető szövegben, hogy a helyszín, az Újlipótvárosi Klub-Galéria a hetvenes évekre emlékezteti, amikor a Főiskola után csak kultúrházakban és klubokban mutathatta be munkáit. Intézményesen igencsak hasonló a helyzet, és a mából visszatekintve már valóban szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Halász műveit a kilencvenes években – miután visszatért Amerikából – az Ernst Múzeumban állíthatta ki. A valóság viszont most az, hogy a Tátra utcában az évtizedekkel ezelőtt megdermedt időt kisugárzó helyiségekben sokkal jobban mutatnak a kisebb és nagyobb méretű, főleg az elmúlt néhány évben készült Halász-festmények, mint egy elképzelt állami white cube-ban. Első látásra nehéz megmondani, hogy miért.

Október közepén sűrű hétvégéje volt az új magyar képzőművészeti intézményrendszernek. Nemcsak az Art Market zajlott ekkor, hanem szinte az egész világ tele volt magyar kiállításokkal. Október 19-én nyílt a New York-i Fridman Galleryben az Absztrakt narratívák című tárlat a Magyar Nemzeti Bank Ingatlan Kft. gyűjteményéből; kurátora Petrányi Zsolt, a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetője. Érdekes, hogy az ingatlanos összefüggést kihagyva a tárlat amerikai reklámjában csak az MNB szerepel, míg a magyar hirdetményekben a „Magyar Nemzeti Bank által életre hívott kortárs gyűjteményről” esik szó, amelyet az MNB Arts and Culture gondoz.

► Bagi Attila The Seeable Joy of Ashes című kiállítása október 20-ig látható a Longtermhandstand Galériában.

A két éve alakult Longtermhandstand Galéria földszinti tere olyan kertre nyílik, amilyen csak Buda közepén lehetséges. A kertben kis asztal áll, rajta üres üveg; az asztal körül székek és Club Mate-rekeszek szintén mint ülőalkalmatosságok – sok üdítő fogyhatott. A kerthez legközelebbi kiállítótérben egy festményen is megjelenik a Club Maté-s üveg motívuma, benne hervadó virágokkal, mellette az erezett márványasztalon fekvő banánhéjban elnyomott csikk. Mindehhez a háttérben tűzijáték; mintha a könnyű élet allegóriáját látnánk. Közben persze mégsem, hiszen a kép egyértelműen memento mori: minden pontja az elmúlásra utal.

► A Hustera című kiállítás október 3­ig látható a Liget Galériában.

A Liget Galéria kirakatában egy lapos akváriumot lát a trolira váró vagy éppen csak az utcán elhaladó néző; a vízben piros pöttyöket vehet észre, amelyek egymás mellett szabályos rendben helyezkednek el. Ha látogatóvá válik az addig csak kintről kukucskáló, akkor az akváriumhoz tartozó szövegből már arról értesülhet, hogy Agrina Vllasaliu VirginCare 2.0 című munkáját látja, egy hőmérővel is ellátott laboratóriumi installációt, amelyben mesterséges szűzhártyák lebegnek. A mű – akármilyen meglepő is a leírása – korántsem áll távol a valóságtól: tényleg létezik egy ezzel majdnem megegyező nevű termék a piacon; hirdetéséből kiderül, hogy ennek segítségével a felhasználó vérnyomokkal bizonyíthatja szüzességét. A használati utasítás szerint az eszközt szárazon kell tartani, itt viszont az egyes darabok testhőmérsékleten áznak, és a leírás szerint egy hét alatt fel is oldódnak.

► Kudász Gábor Arion Tropical Depres­sion című kiállítása október 13-ig látható Szentendrén, a Vajda Múzeumban.

Magyarországról nézve Vietnám a világ másik vége, ahol semmi sem ugyanolyan, mint itt. Persze generációnként mindenkinek mást jelent Vietnám – nincs is talán olyan ország a Földön, amelyet innen nézve, az életkorunktól függően ennyire másként képzelnénk el. Az idősebbeknek létezik a pol-beat Vietnám, később születetteknek a TV Híradó, majd az amerikai háborús filmek Vietnámja – a Jó reggelt, Vietnám –, egy fiatalabb korosztálynak már csak az egzotikus úti cél elképzelt arculata dominál, illetve sokak számára a Magyarországra bevándorolt vietnámiakról tükröződő kép.

► A Cigánybűnözők kiállítás július 15-ig látható a Bura Károly Galériában.

Volt egyszer két művész, mindkettő nagyon radikális, bevállalós. Egy művésztelepen találkoztak először, és összedugták a fejüket, milyen művet is csinálhatnának ketten. Arra jutottak, hogy olyan munka lenne a legjobb, amit egyikük sem merne elkészíteni. El is készítették ketten, nagy botrány lett belőle; a létrejött művet nem hiszem, hogy még egyszer valaki bemutatja. A Bura Galériában most két teljesen más művész szövetkezett össze; radikálisak és bevállalósak, és el is nevezték magukat Cigánybűnözők Művészcsoportnak. A kiállításukon nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valahogy ők is összebeszélhettek előtte: csak olyan művet hoznak létre, amit senki más nem merne bemutatni sehol másutt. Nem lett botrány belőle.

Chilf Mária műveiben tíz évvel ezelőtt tűnt fel talán először az általa fotórajznak nevezett technika, amelyet azóta folyamatosan és egyre sűrűbben alkalmaz. Az akvarell és a fotó kombinációjáról van szó, ami különös módon jeleníti meg az időt: a festett felület vagy jel és a sokszor a családi archívumból származó, kivágott fénykép segítségével a múlt és a jelen rétegei kerülnek egymásra vagy egymás mellé, így indítják el az emlékezés folyamát. A fotórajzokban mindig is volt valami melankolikus.
​​​​​​

Nem egyszerű megtalálni a nézői fókuszt Csonka Veronika kiállításán, pedig minden egyes mű és minden jel koncentrált munka eredménye. Adott egyrészt az organikus forma, amely valamennyi alkotás középpontjában áll, a legváltozatosabb alakokban. Körülötte ott a geometrikus rajzos keret, vagy az objektek esetében a csillogó fém tartószerkezet. Egy további külső héjon pedig a tudományos ismeretterjesztő intézmények jelrendszeréből építkező piktogramok, illetve egyéb képszéli számok és betűk.
 

Columbo és a pocakos rendőr figurájához nemcsak az egyre homályosabb múlt, de az állandóan táguló jelen érzete is hozzátartozik. A mai huszonévesek többségét (nem is beszélve a náluk fiatalabbakról) nem igazán érdekli, hogy a két rendőrfigurát évtizedek vagy évszázadok választják-e el egymástól, hogy kitalált alakokról van-e szó, vagy esetleg összefügghetnek-e valós történelmi helyzetekkel. A zsánerszobrok ezt a múlt, jövő és valóság nélküli világunkat tükrözik, pontosabban mi tükröztetjük magunkat bennük. Ebbe a sorba illeszkedik most majd Gábor Zsazsa figurája is.

A nagykövetség 2023-ra vonatkozó terveiben 25 temetkezési hely restaurálása szerepelt, s ebből – ha jól számoltam a Twitter-oldalukon – tizenegyet ünnepélyesen fel is avattak; legutóbb a XVIII. kerületben, előtte Sárszentmihályon, Sárbogárdon, illetve Nagybajomban. A probléma nem az egykor itt elesett katonák emlékezetének megőrzésével függ össze, sokkal inkább a jelenlegi politikai-történelmi helyzettel (az Oroszország által indított háborúval), illetve a felújítás és a megújítás fogalmainak kétértelműségével.

(A Kereső című kiállítás január 7-ig látható a Trafó Galériában.)

Nem véletlen, hogy az alkotók a kiállítás címében sem többes számot használnak. Hogy A Kereső is kétnézetű, az elsősorban az angol fordításból derül ki, amelyben a Seeker (a searcherrel szemben) magában foglalja a törekvést, a vágyat is. A Kereső valójában nem is egyetlen személy, hanem inkább egy típus vagy egy fogalom; ehhez kulcsot a harmadik videó ad, amelyben egy lomtalanításon kereső-kutató alak jelenik meg, egy katonai ruhák darabjaiból összevarrt hatalmas kabátban.

(A Jakovits József New York-i képeit bemutató Teremtés című kiállítás november 12-ig látható a Műcsarnokban.)

A „zsidó érzékenység” következetes kutatással, gyakorlással, elmélyüléssel párosult; Jakovits munkáiban három héber betűt és három színt emelt ki, közülük is mindenekelőtt a héber ábécé első betűjét, az Alefet, a Kezdet szimbólumát, a lét és a lélek jelét. Ebből kiindulva építette fel új képi világát, amit a Kabbala tanulmányozásával támasztott alá. A misztikus tartalommal felruházott betűkből és a látszólag poposan plakatív színes felületekből összetett formák, stilizált, ősi arcok rajzolódnak ki, több helyen megjelenik a bikaszarv szimbóluma, s úgy tűnik, mintha mindezeket nem gondos munkával szerkesztette volna össze a magát „álkabbalistának” nevező művész, hanem az egyik a másikból nőne ki.

(Igor és Ivan Buharov Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták című kiállítása október 29-ig látható a Kassák Múzeumban.)