Mária országa mostantól kezdve négy alappillérre épül, úgymint 1) tisz­tes­sé­ges munkabér és 2) megélhetést jelentő nyugdíj, Magyar Péter kötcsei jövőképéből ennyi értelmezhető konkrétumot sikerült kihámoznunk, legalábbis első blikkre, a harmadik és negyedik alappillér mibenléte bizonytalan. A Telexen olvasható tartalmi összefoglaló leginkább a Télapó zsákjára emlékeztet, akad benne minden jó, arany dió, mogyoró, minden, ami szem-szájnak ingere. Magyar Péter kormánya emellett aktív és hiteles tagja lesz az EU-nak és a NATO-nak, nem fogad „diktátorokat és háborús bűnösöket”; politikamentessé teszi az igazságszolgáltatást és a rendfenntartást, létrehozza a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatalt, a köztévé pedig független lesz, és remélhetőleg éppoly színvonalas és szórakoztató, amilyen mostanság.

Miniszterelnökünk hatvanpusztai zebrái mindent visznek, a sajtó nem tud betelni velük, és persze rögtön nemzetközi párhuzamokat keres. Ilyenek csakugyan vannak, és nem kizárólag őrült diktátorokról szóló kalandfilmekben, amelyeket a valóság már rég kifakított, hanem a politikai életben is. Ivanisvili, Janukovics, Kadirov, ők valamennyien miniszterelnökünk lelki rokonai, de mondanunk se kell, hogy Orbán még közülük is kiragyog, mint briliáns a vásári bóvli közül, már ha ez utóbbiak között igazi drágakő felbukkanhatna valaha is.

Igaz ugyan, hogy Ivanisvilinek cápája van, de csupán másfél méteres, a többletet nyilván levágatta. Szerénység. Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység, ahogy ezt Bástya elvtárstól hallottuk egykoron, mármost a mi kormányzó urunk közép-ázsiai barátai szerénység dolgában Bástya elvtársat is lekörözik, nem is szólva az Ukrajnából bő tíz éve elkergetett Janukovicsról, aki az otthonában kengurukat, medvéket, pávákat és struccokat is tartott, nyilván állatbaráti érzülettől vezéreltetve, vagy csupán azért, hogy egyszerű hajléka valamelyest lakályosabb legyen.

Pintér Sándortól kért segítséget a szolnoki polgármester a város rossz közbiztonsága miatt, hogy aztán kap-e, az nem tudható. A polgármester azért van, hogy városa fölé őrangyalként terjessze ki védőszárnyait, Pintér Sándor pedig azért, hogy amikor kamerával felszerelt személyt lát közeledni, akkor a szokásosnál is vadabbul nézzen maga elé, vagy inkább egyenest bele a kamerába, attól ugyanis a potenciális elkövető visszaretten, sőt elborzad, a közbiztonság pedig soha nem látott mértékben erősödik.

Rá is fér, minthogy Györfi Mihály szolnoki polgármester szerint Szolnok közbiztonsága az utóbbi hetekben számottevő mértékben romlott, az erőszakos cselekmények és a droghasználathoz köthető bűnesetek mindegyre szaporodnak, e tárgyban kéne Pintér Sándornak az eddiginél jóval vadabbul néznie. Ő láthatólag igyekszik is, egyebek közt nyilván azért, mert a szolnoki polgármester nagyon szekálja őt emiatt, de hát mindhiába. Szerinte, mármint a szolnoki polgármester szerint, Szolnokon semmi nyoma az Orbán Viktor által meghirdetett programnak, miszerint háromszoros erővel fognak fellépni a drogokkal kapcsolatos bűncselekmények ellen, és megvédik a gyerekeket.

Kakas is úr a maga szemétdombján, szoktuk volt gondolni az utóbbi évtizedek belpolitikájának legdominánsabb szereplőjéről, napjainkban viszont ilyesmit már nemigen gondolunk. Tovább megyek, Kakas urat a nyilvánosság leírta, de oly rapid módon, hogy az még mifelénk is ritkaság. Volt, nincs, fene bánja, volt, nincs, vigye kánya, így megy ez manapság, miközben a leírt személy még a hivatalában pöffeszkedik, és a legkevésbé se érti, mi van.

Az van, hogy mennek a lózungok, a kezünk viszont belelóg a bilibe, nemcsak a mienk, hanem az övé is, a különbség csupán annyi, hogy ő ezt még csak észre se veszi. Közben a kormány több mint ezerötszázmilliárd forintot herdált el a mindenki által jól láthatóan befuccsolt akkumulátorbiznisz támogatására, csak a Samsung gödi gyárához kapcsolódó víz- és közműfejlesztésre harmincnégy és fél milliárd forintot különítettek el állami megrendelésként, ennek nyilvánvaló módon az utolsó fillére is kidobott pénz.

„Az egyik oldalon mi, a magyar hazafiak, nem becsülném alá magunkat, sok millió ember, a másik oldalon pedig Brüsszel. És azok a magyarok, akik Brüsszelt támogatják a saját nemzeti kormányukkal szemben. (…) Mert a velünk szemben álló erőknek mindegy, mi a nevük, DK-nak hívják, vagy Tiszának, Gyurcsány Ferencnek vagy Magyar Péternek, ez teljesen mindegy, mert a szemben álló erők változatlanok. Lehet új csapatot hirdetni, kicserélni a csapatzászlót, de az igazi erőforrás mögöttük az ugyanaz.”

A föntebbi szöveget a 24.hu oldalról másoltam ide, forrását pedig nyilván fölösleges volna megemlítenem, úgyis mindenki felismeri. Őrá gondolván többnyire a sárkányölő Szent György délceg alakja jelenik meg a lelki szemeink előtt életének abban a pillanatában, amikor dárdájával a Brüsszelt jelképező sárkányt ledöfi.

Kereszténydemokrata, szociáldemokrata, liberális és zöld európai parlamenti képviselők közös levélben szólították fel az Európai Bizottságot, hogy kormányzó urunkat és klientúráját az uniós forrásoktól most már csakugyan zárja el. Indoklásuk szerint errefelé heti gyakorisággal indulnak támadások a civil társadalom, a független média, a szabad véleménynyilvánítás, az igazságszolgáltatás és általában az európai értékek ellen. Hozzátehették volna azt is, hogy ennek a bűnbandának a még kerekebbre hizlalásához Európának semmi érdeke nem fűződik, más kérdés, hogy az ide beérkező támogatások hatékony felhasználását illetően kételynek, bizonytalanságnak helye nincs.

Mind az utolsó euróig garantáltan el lesznek lopva.

Vacsorára kelkáposzta-főzeléket rittyentek, egyszerű és hálás feladat már csak azért is, mert a készítendő produktum elvileg elronthatatlan, noha a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon is elrontható. Akinek volt szerencséje megkóstolni a létező szocializmus üzemi konyháinak e tárgyban előadott produktumait, a néhai Magyar Néphadsereg hasonló termékeiről már nem is beszélve, az tudja, miről beszélek, akinek pedig ez az élmény kimaradt az életéből, az sohase fog ráébredni, mitől fosztotta meg őt a sors. Ha megpróbáltam volna felvilágosítani arról, hogy az általa megvetőleg a tányéron hagyott, gyanús állagú és illatú akármicsoda egyebek között az európai kulinária szent földjéhez, Franciaországhoz köthető, akkor tányérjának tartalma minden bizonnyal a fejemre borítva végzi, én pedig valójában meg se orrolhattam volna rá emiatt.

„Vészharang kondul: elképesztő számok mutatják a magyar gazdaság mélyrepülését”, olvassuk a Portfolión, és emiatt némiképp tanácstalanok vagyunk. Az értelmező szótár szerint a mélyrepülés „alacsony támadást végrehajtó vadászgépeknek 100 méter magasságon aluli repülése”, mármost a magyar gazdaság, ahogy ez a napjainkban olvasható elemzésekből kiderül, nem a légben szárnyal, hanem a porban vánszorog. Ahogy a Portfolio írja, „rosszabb a 2025-ös gazdasági teljesítmény, emiatt elcsúsznak a bázisfolyamatok, kedvezőtlenebbek a 2026-os növekedési kilátások, rendkívül alacsony az általános tartalék”, repülésről tehát szó sincs, gazdaságunk jelen állapotát illetően talán inkább a latrinában való fuldoklásról kéne szólanunk.

Ellenségekkel vagyunk körülvéve, immár csak a magunk erejében bízhatunk. Valójában persze korábban se volt ez másképp, sőt tudtuk is, hogy így van, csak a velünk született turáni derűlátás diktálta, hogy mindig a dolgok pozitív oldalát vizsgálgassuk.

Ilyen a magyar ember, erre van ő predesztinálva, és ez a jövőben is így marad.

Annak ellenére is, hogy Európa – ezt immár tisztán kell látnunk – halálos ellenségünk, nem adja ide a pénzünket, azt a fejenként nyolcszázezer forintot, ami nekünk jár. Hogy mért jár, az nem kérdés, csak, nem ezen kell morfondírozni, hanem tessék szépen kipakolni azt a suskát ide az asztalra, hogy legjobbjaink gondosan átszámolván megosztozzanak rajta és hazavigyék. Náluk jó helye lesz, ők tudnak bánni vele, már csak azért is, mert másfél évtizede egyhuzamban gyakorolják. Ha a pénz fideszes zsebet lát közeledni, kapja magát és beleugrik, oda van szokva, azokhoz a zsebekhez meg a bennük levő zsebpiszokhoz, ott pompásan érzi magát, és megállíthatatlanul szaporodik.

Nem elég a magyar nyugdíj, csupán a megkérdezett idősek egyötöde állítja, hogy könnyen megél a havonta kapott összegből, írja a Népszava a Publicus kutatásaira támaszkodva, csakhogy a valódi nyugdíjasok, akiknek a baráti-ismerősi köre is nyugdíjasokból áll, senki olyan, velük nagyjából egykorú embert nem ismernek, aki önmagát ehhez a bizonyos egyötödhöz tartozónak vallaná. A nyugdíjasok derűs pillantású, táncos léptű, könnyen megélő egyötöde vélhetőleg nem is létezik, vannak viszont olyanok, akik sanyarú körülményeiket személyes kudarcként fogják fel, és ennek megfelelően gyerekeik előtt, sőt önmaguk előtt is letagadják.