► Jonathan Culler: Irodalomelmélet – Nagyon rövid bevezetés. For­dí­­totta Füzi Péter és Pikó András Gás­­­pár. Balatonfüred Városért Kö­z­ala­­pítvány (Tempevölgy), Ba­la­tonfüred, 2022, 201 oldal, ármegjelölés nélkül

Az elmélet Culler számára olyan tevékenység, mely mintegy összevegyítése mindazon területeknek, amelyek az irodalom, a kultúra, a világ, a személyiség együttes vizsgálatának dilemmáiból, jelentéseiből de-konstruálhatók, újra értelmezhetők és felépíthetők. Ahogyan egyetértőleg idézi Rortytól: „Goethe és Macaulay és Carlyle és Emerson napjaiban újfajta írásmód alakult ki, ami nem irodalmi művek különböző értékeinek taglalása, sem szellemtörténet, sem morálfilozófia, sem társadalmi jövendölés, hanem mindezek összevegyítve egy műfajban.” 

Sztehlo Gábor: Háromszáz-hatvanöt nap – Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben. Tények és tanúk sorozat, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 578 oldal, 5999 Ft

Szhehlo könyvének, mely már a hatvanas évek Svájcában született, megvan a maga sorsa. Hogy is lehetne másképpen. A hetvenes években Bozóki Éva készít elő kiadásra egy változatot, természetesen figyelembe véve az akkori világot: magyarán meghúzva a memoárt. Mondjuk az ilyen mondatok miatt: „A fiatalabb orosz generáció nem tudott Hitler zsidóirtásáról. De bármennyire is tudták miről van szó, az egyáltalán nem akadályozta meg őket abban, hogy el ne kérjék az órát, vagy el ne vegyenek valamit, vagy össze ne kavarják az élelmiszert, és ha nem láttuk és nem néztünk oda, szinte gyermekes örömmel rondították össze a lakást.” Jelen kötet a memoár első teljes magyar nyelvű kiadása.

„A megértés és a megértettek helyes értelmezésének
 a jelensége nemcsak a társadalomtudományi
módszertan speciális problémája.”

(Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer)

És én valóban nem voltam normális, péntek délután felhívtam Gadamert. Tekintve, hogy nem beszéltem németül, angolul kértem a filozófust a telefonhoz. Átvette a feleségétől a kagylót, felfogta, hogy angolul fogunk beszélni, és megkérdezte, hogy mit akarok tőle. Mondom, holnap meg akarom látogatni, interjú ügyben. De hát holnap szombat, felelte Gadamer. Igen, de én vasárnap elutazom, mondtam, de ez sem hatotta meg. Maga ugye nem angol, kérdezte elég blazírtan Gadamer, csak hogy mondjon is valamit. Nem, mondom, magyar vagyok, a vasfüggöny mögül, azért jöttem Heidelbergbe, hogy a professzor urat láthassam-hallhassam, különben is Lukács György magyar volt, és ugye a diktatúra, ami nálunk tombol. A diktatúra és Lukács neve hatott. Szombat délután négyre várom Önt, adta meg magát Gadamer, és letette a telefont.

Perecz László: Reneszánsz – kezdet és vég. Osiris Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 240 oldal, 2980 Ft

Hogy mennyire fontos a filozófia, a magyar filozófia, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mindenkori diktatúrák kedvenc foglalatossága nekirontani a filozófusok némely „veszélyesnek vélt” csoportjának. És ez pont nem azért van, mert a filozófia idegen test a magyar kultúrában, hanem  ellenkezőleg: a mindenkori diktatúra fél a gondolkodás autonómiájától, fél a szabadság filozófiájától, fél attól, hogy a filozófiában több kritikai potenciál van, mint bármely más szellemi szférában. Persze igaz, hogy azt többen észreveszik, ha egy írót csuknak le, de itt pont arról van szó, hogy az irodalomnak frontálisan nem lehet nekimenni, a filozófiának annál inkább. A filozófia veszélyes tud lenni a hatalomra, az irodalom általában „csak” kellemetlen. Tessék végignézni Lukács György sorsát. Minden korszakában veszélyes, sőt, mennél marxistább, annál inkább le akarják csukni. Nem egyszer, nem kétszer. Aztán itt van a tanítványai elleni 73-as „filozófusper”, aminek a végén Hellerék emigrálni kényszerülnek. Majd itt van, hogy messzebb ne menjünk a pont tíz éves újabb rendőrségi üggyé stilizált exkommunikáció a liberális filozófusok ellen.

A kritika kritikája a XIX. században. Szerkesztette Blandl Borbála, Boros Bianka, Czétány György, Grósz Eszter, Kővári Sarolta. Áron Kiadó, Budapest, 2021, 271 oldal, 2300 Ft

A kötet legtöbbet citált szerzője természetesen Kant, de bőven kapunk elemzést Hegel Kant-kritikájáról, Marx Hegel-kritikájáról, de Fichtéről, a Schlegelekről, Kierkegaardról, Nietzschéről is szólnak tanulmányok, nem is beszélve Hegel és Schelling közös folyóiratáról, melynek kritikafogalmát több szerző is idézi: „a kritika megkövetel valamilyen mértéket, amely egyformán független az ítélőtől és a megítélt dologtól, s ez a mérték nem az egyedi jelenségből, nem is szubjektum különösségéből, hanem a dolog örökkévaló és nem változó ősképéből fakad.” írja a Kritisches Journal der Philosophie-ban Hegel és Schelling.

Jelen sorok írója arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a bolsevizmusnak etikája, tagadó választ adna. Lukács György életútja azonban azt tanúsítja, hogy az etika nem csupán mint diszciplína jelentkezik az életben, mert mint ilyen a marxizmuson belül nem valósítható meg, és erre ismételten a lukácsi életpálya a legjobb példa: egész életében egy etika kidolgozása lebegett a szeme előtt, és, nem véletlenül, csakis töredékek és előmunkálatok készültek el belőle. Ám: ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy lehetséges-e akár kommunistaként törekedni a tisztességes magatartás maximájának betartására, nos, akkor az a válaszom, hogy igen, lehetséges. „Az etika iránti érdeklődésem vezetett el a forradalomhoz” – mondja Lukács élete végén. Az alábbiakban Lukács György életútjának néhány példáján azt kívánom demonstrálni, hogy Lukács kanyargós filozófusi és ideológusi, sőt némelykor politikusi pályáján nagyon nehéz, sőt életveszélyes helyzetekben is a tisztesség maximája szerint viselkedett, de legalábbis törekedett erre.

Szüts Miklós: „A Földön élni ünnepély”. Tények és tanúk, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 362 oldal, 4999 Ft

Történt, hogy a Pozsonyi úti lakásban ’51-ben megjelenik az ÁVO, mint utóbb kiderül, egy recski szökevényt keresnek. Ennek jegyében a lakást többet nem lehet elhagyni, sőt, akik ilyen-olyan okokból kifolyólag e napokban idevetődnek, azoknak is ott kell maradniuk. Két „avignoni fogságot” él át a család, és a festő édesanyja utólag kamerába elmeséli a fiának, hogy később ráköszönt valaki a Pozsonyi úton, melegen érdeklődött a családtagok hogyléte felől, és a mama csak később jött rá, hogy az egyik ávóssal hozta össze a sors.

Angyalosi Gergely: Az állandó és a változó. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2020, 327 oldal, 3490 Ft

Angyalosi mostani tanulmánykötete nagyszerű lenyomata a szerző sokágú tehetségének. Ez nem közhely akarna lenni, hanem annak a ritka plurális erénynek a leszögezése, mely szerint Angyalosi Gergely egyszerre rendelkezik kivételes minőségérzékkel, a művészeti érték iránti fogékonysággal, és ugyanakkor az elmélet, az esztétika, sőt a filozófia iránti nagyfokú érzékenységgel. Ez persze, mondhatná a nyájas olvasó, pont ugyanolyan binaritás, mint amit az előbb a kötetet meghatározó „formaelvként” interpretáltam. Igen, van összefüggés: ugyanis a művészet és a filozófia iránti együttes fogékonyság és tehetség nyilvánul meg Angyalosi elemzések előtti előfeltevéseiben is, ugyanis abban, hogy egyszerre teszi az elemzés tárgyává a műalkotás értékvilágát, és a benne felsejlő filozofémát.

Benkő Attila: Ma este. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 150 oldal, 2500 Ft

Maga Benkő, a költő, a kószáló egyfelől folyamatosan reflektál arra, hogy mi hajtja, mi alakítja a verset: „a kíváncsiság és az emlékezés.” (Vendégek). Itt nem arról van szó csupán, hogy a költő is idősebb lesz, hanem arról, amit Lator László nagyon pontosan fogalmaz meg Benkő Attiláról: „Nem érzelmeket és gondolatokat közöl, hanem egy-egy helyzetet ábrázol, történetet mond el. De a történet alig-alig folyamatos, vágások, kihagyások tördelik.” Azt is mondanám, hogy Benkő lírája a töredezett próza lírába emelése. Ezért van nagy érdeklődése a „romok és a kavicsok” iránt: „aztán az új még magasabb romok / a régi utcák végén, / ott épülnek a holnapi romok / a tegnapi romokból.” (Régi és új romok). És ha ezt együttolvassuk a következő sorral: „A meséktől a kavicsokig” (Címek), akkor vázlatosan előttünk áll egy nagyon önreflexív, ironikus kószáló archeológus lírai világképe és magatartása: „Kulcs és kilincs, / de ajtó nincs. / Túl későn érkeztél.”

Weiss János: Lukács György és tanítványai. Áron Kiadó, Budapest, 2018, 268 oldal, 2840 Ft

Weiss János fontos lépést tett tanulmánykötetével, amikor megkísérli Lukács György mára oly sokszor elátkozott alakját megidézni, méghozzá oly módon, hogy a Lukács tanulmányok mellé a tanítványok (elsősorban a Budapesti Iskola) életműveivel is számot vet, megemlítve azokat a tanítványokat is, akik nem tartoztak a szorosan vett Iskola legbelső köréhez. (Itt egyetlen problémára rá kell világítani. A Budapesti Iskola négy tagjának külön tanulmányt szentel Weiss, és még egyet a náluk fiatalabb Kis Jánosnak is. Ez helyes is, de nekem hiányzik innen Bence György, Radnóti Sándor, Ludassy Mária műveinek értelmezése. Noha Weiss nem monográfiát írt, de tanulmánykötetéből mégis hiányoznak ezek a nevek, akik kisebb nagyobb mértékben, de a Lukács Iskola környékéről indultak el.) Weiss János tanulmányai éppen arra adnak lehetőséget, hogy egyszerre értsük meg Lukácsot mint kísértetet, továbbá tanítványait is, akiknek, más módon természetesen mint a Mesternek, de szintén van közük a „filozófus mint kísértet” szerephez.

Lev Sesztov: A prófétálás ado­­­mánya. Válogatott esszék. Vá­lo­gatta és fordította Patkós Éva. Ty­po­tex Kiadó, Budapest, 2019, 258 oldal, 2900 Ft

A fordító és az esszéket válogató Patkós Éva, ki nem mellesleg remek utószavával is bizonyítja, hogy talán a legjobb szakértője nálunk Sesztov életművének, és aki már több alapművet adott ki magyarul Sesztovtól, nos most olyan esszéket válogatott össze, melyek megmutatják Sesztov általunk eddig kevéssé ismert, ám nagyon jelentős vonásait filozófiájának. A három részre tagolt könyv első esszéje a publicista Dosztojevszkijről szól, s bár ez a kötet legkevésbé faszcináló szövege, közlése helyes volt: Sesztov életművének egyik középponti alakja éppen Dosztojevszkij. (Róla és Nietzschéről szóló nagy könyve olvasható magyarul, továbbá alapvető tanulmánya is egy másik kötetében), vagyis helyes döntés volt a „prófétálás adományát” vizsgáló, a publicista Dosztojevszkijt bemutató írását felvenni a kötetbe.

Angyalosi Gergely: Dekonstrukció és esztétika
György Péter: Faustus Afrikában
Hévizi Ottó: A Liget, a Sétány, a Csarnok és a Kert
Vajda Mihály: Emlékezet. Idegenség

Dragomán György: Rendszerújra. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 257 oldal, 3699 Ft

Ha egy író műveinek a világlátása ennyire meghatározó, hogy ellenfelei is kénytelenek, bár sajnálkozva, ezt elismerni, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az valóban jelentős művet alkotott. A „jelentős” szót azért emeltem ki már az elején, mert előre kell bocsátanom: noha már A fehér királyt is nagyszerűnek tartottam (erről később), de Dragomán új novelláskötete is jelentős, sőt kiemelkedő kötet. Az értékítélet előrebocsátása azért is szükséges, mert a kritikus minden további megjegyzését annak az ismeretében kell érteni, hogy véleménye szerint nagy mű született, és a 15 év novelláiból válogatott szövegek együttesen nem pusztán novellák gyűjteményét adják, hanem organikus egészet alkotnak. S ez bizony novelláskötet esetében nagyon magas érték.

Miközben a közvélemény-kutatások az „ellenzék” számára egyre katasztrofálisabb eredményt mutatnak – hiszen közeledve a „választásokhoz” jottányit sem emelkedik az „ellenzéki pártok” esélye, hogy akár csak valamit is lefaragjanak abból a távolságból, melyből csak nézik a Fidesz győzedelmes menetélését –, mégis mielőtt a „taktika és etika” kérdésében állást foglalnánk, netán javaslatokat is tennénk a balliberális „ellenzék” számára, ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet, meg kell magyarázni az idézőjel használatát. Miért beszélek idézőjelben az „ellenzékről”, és minek kell történnie ahhoz, hogy immár az idézőjel elhagyásával lehessen valóságos ellenzékről beszélni?