(Éjjeli őrjárat. Magyar–román film. Forgatókönyvíró-operatőr-rendező: Demian József)

Többször kéne ezt emlegetnünk, elvégre, ha létezik nem szűken vett nemzeti művészet, a mozgókép az. Most épp Demian Józsefnek köszönhetjük, hogy ezt ismét elmondhatjuk. Ünnepelnünk kéne őt, ám az ajándékot maga hozta. Egy remek román–magyar filmet, az Éjjeli őrjáratot. Veterán mesterként megtehette volna, hogy hátradől, s profi fiatalok csapatával levezényli a jutalomjátékot, ezzel szemben pompás őszikéjét maga írta, rendezte és fényképezte.

(Külön falka. Magyar–szlovák film. Rendező: Kis Hajni.)                   

Kis Hajni kivételes érzékenységgel építi fel lépésről lépésre az apa-lány kapcsolat formálódását, a két elveszett, magányos lélek között lassan kibontakozó szolidaritást és szeretetet. Míg a sztori ismert filmsémát idéz – láttunk már hasonlót amerikai és francia változatban –, a mellékfigurák és a helyzetek jellegzetesen ká-európaiak. Kis Hajni filmje nem csak egy szeretetre vágyó kislány és édesapja története, hanem látlelet a világról, amelyben élünk, amelyben a hősök egymásba kapaszkodnak, mert másba nem tudnak.

(Cinefest, Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, szeptember 10–18.)

A miskolci zsűri, ellentétben a berlinivel, Jude remekművét díj nélkül hagyta, míg a hagyományosabb, szelídebb japán munkának adta a nagydíjat. Talán a fentiekből is nyilvánvaló, hogy magunk a berlini zsűrorokkal értünk egyet.

2004-ben felhívott a Főnix Televízió két szerkesztője, Sebeő Ágnes és Blastik Ferenc, hogy készítenék-e beszélgetéssorozatot magyar filmrendezőkkel. Már épp kimondtam volna a határozott nemet, amikor jó ütemérzékkel hozzátették, hogy egy fillért sem tudnak érte fizetni. Azonnal elvállaltam. Elkészült jó tucatnyi félórás beszélgetés, az első Illés Györggyel, a második Jancsóval, aztán Bacsóval, Koltai Lajossal, Almási Tamással, Gazdag Gyulával, Szomjas Györggyel, Kardos Sándorral, Gárdos Péterrel, Macskássy Katival, Mundruczó Kornéllal és másokkal. Jancsóval megegyeztünk, hogy nem szabályos interjúra ülünk le, hanem laza, kötetlen csevegésre, mintha nem lenne ott a kamera. Az alant olvasható, most először megjelenő szövegben meghagytam az élőbeszéd nyelvi fordulatait. Jancsó ugyanis nem nyomdakészen, hanem „beszédkészen” fogalmaz, szünetekkel, kihagyásokkal, utalásokkal, ugrásokkal, a metakommunikáció összes eszközével élve – hasonló dramaturgia szerint építve fel a mondandóját, mint a filmjeit. Válaszai nemcsak a nyolcvanhárom éves Mester eredeti gondolkodásmódjáról adnak képet, hanem fanyar, bölcs humoráról is.

(Természetes fény. Magyar–lett–német film. Rendező-forgatókönyvíró – Závada Pál regényéből –: Nagy Dénes. Operatőr: Dobos Tamás.)

A tett, amelyről hallgatnak, egy falu ártatlan lakosainak élve elégetése. A másról folyó beszélgetés közben az őrnagy tűzzel kínálja a szakaszvezetőt, majd a képmező közepébe a benzines öngyújtó élénk lángcsóvája kerül. A film bővelkedik az ilyen sokatmondó pillanatokban. A háborút nem elmeséli, hanem átélhetővé teszi, vagyis megközelítésmódja inkább érzéki, mint intellektuális, inkább képi, mint dramaturgiai.

(XV. Kecskeméti Animációs Film Fesztivál, augusztus 10–15.)              

Volt hát mire emlékezni, a múltat fürkészve eltűnődni a hazai animáció jelenéről és jövőjéről, amelynek a KAFF mindig hű lenyomata. Míg a főszerepet az idén a múlt játszotta – árnyékában a jövő csak halványan körvonalazódott, a jelenről pedig nincs mit mondani: fekete lyuk, elhúzódó szünetjel. A középgeneráció alig volt jelen. A rövidfilmes versenyt, amely mindig az igazi innovációt és izgalmat rejti, eluralták a diákfilmek.

(Rabmadár. Magyar némafilm. Rendező: Sugár Pál és Lázár Lajos. A Nemzeti Filmarchívum bemutatója a Művészetek Völgyében, a kapolcsi Pajta Mozgóban.)

A Pandora szelencéje című Pabst-klasszikuson kívül nem ismerek a korból – de tán az egész mozitörténetből sem – filmet, amely ennyire érzékien jelenítené meg a fojtott, fülledt erotikát. Négy nő és egy férfi története a Rabmadár. A férfi ellenállhatatlan csábító, kisstílű bűnöző – a híres német színész, a később nácivá lett Hans Adalbert Schlettow erős alakításában –, aki kihasználja a varázsától elbódult négy asszonyt. Az ismert német színésznők mellett a megejtett naiv kislány szerepében feltűnik Turay Ida, az idősödő élveteg főnöknőt H. Balla Mariska, a börtönigazgatót a legendás Rákosi Szidi játssza, utóbbinak ez az egyetlen filmszerepe.

(Minari – A családom története. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Lee Isaac Chung.)

Ritka az olyan mozgókép, amely ennyire következetes, egy pillanatig nem inog meg – jó, a vége felé egy pillanatra talán –, két órán át tartja ugyanazt a hűvös, tárgyilagos stílust, amellyel ellenpontozza az érzelmeket. Nem nagy mű, de – ami legalább ilyen ritka – jószerivel hibátlan. Megérdemelten nyert vagy száz díjat, kapta meg a Golden Globe-ot, a Sundance fődíját, jelölték hat Oscarra.

(Sweat. Lengyel–svéd film. Rendező-forgatókönyvíró: Magnus von Horn)

Amíg a rendező, aki a forgatókönyv írója is egyben, nem akart semmit sem mondani, elnéztük az agyzsibbasztóan üres képeket, ám amikor ráfordult a nagybetűs Üzenetre, műve kínos giccsé sziruposodott. Látszatra az influenszerkultúra kritikáját nyújtja, de igazából csöppet sem mélyebb vagy igazabb annál, amit bírál, sőt...

(Űrpiknik. Magyar film. Rendező: Badits Ákos)

Nincs az a pitch-fórum, amelyen ezt a filmtervet ne fogadná vastaps, rendben van így. Különösen, ha az író a laza blogger, az elragadó Rumbarumbamm szerzője, Benedek Ágota, a rendező pedig Badits Ákos, aki eddigi munkáiban bizonyította azt a fajta vizionárius tehetséget, amely egy ilyesfajta történethez szükségeltetik.

(Fellini – A lélek festője. Olasz–francia–belga dokumentumfilm. Rendező: Anselma Dell’Olio)

Fellini és a szellemvilág meghatározó, termékeny kapcsolatát ragadja meg Anselma Dell’Olio dokumentumfilmje, a Fellini – A lélek festője, amelyet a rendező századik születésnapja alkalmából a tavalyi Cannes Classics programjában mutattak be, s amely most a magyar mozikba is eljutott. A fellengzős magyar cím helyett jobb lett volna meghagyni az eredetit – Fellini degli spiriti, azaz Fellini és a szellemek –, amely egyértelmű utalás a Júlia és a szellemekre. Az archív interjúkat, kortársak visszaemlékezéseit, filmrészleteket és animációs betéteket tartalmazó dokumentumfilm három ponton ragadja meg a művész kivételes kapcsolatát a természetfölöttivel, a transzcendenssel.

(A kivégzőosztag. Amerikai dokumentumfilm. Rendező: Ryan White. Forgalmazó: magyarhangya)

A kivégzőosztag azokban a napokban került a mozikba, amikor a belarusz diktátor nemzetközi légijáratot kényszerített a földre, hogy elfogja népszerű ellenfelét. Előtte Putyin hasonlóan népszerű kihívóját novicsokkal mérgezték meg, később maga az áldozat derítette ki, kik és kinek az utasítására. Korunkban a legveszélyesebb nemzetközi terroristák a diktátorok: Carlos vagy a RAF suta kezdők hozzájuk képest. Az orosz, majd a belarusz eset, amely egyszerű volt és durva, akár a faék, a közelébe sem ért az ördögien szofisztikált észak-koreai mestertervnek. Ha Hollywoodban egyszer játékfilm készül róla – ami felől aligha lehet kétségünk –, az ötletdíj minden bizonnyal Kim Dzsongunt illeti.

(Spirál. Magyar–román film. Rendező-forgatókönyvíró: Felméri Cecília)

Magyar film, első film, remek film. A fiatal kolozsvári rendezőről a legkevésbé azt a kínálkozó közhelyet írnánk le, hogy ígéretes tehetség, reményteli pályakezdő. Nemcsak azért, mert ezeket már besöpörte korábban, amikor figyelemre méltó rövidfilmjeiért előbb „A jövő reménysége”, majd a „Legígéretesebb fiatal tehetség” díjjal ismerték el. A jövőbe láttak, amúgy nem volt nehéz. Azért fölösleges ezeket most megismételni, mert a Spirál beteljesült ígéret: okos, elegáns, érett munka.

(A legvidámabb barakk. Magyar rövidfilm. Rendező-forgatókönyvíró: Varga Noémi. Operatőr: Nagy Marcell. Vimeo Staff Pick)

Az elbeszélt családi saga önmagában is példázatos, ám nem ez adja a mű kivételes erejét, hanem a forma. Egy-két rejtett, diszkrét vágást leszámítva egyetlen bravúros hosszú kameramozgást látunk. Amikor elkezdődnek a vallomások, a bérház kanyargós, szűk lépcsőjén megy föl a kamera, majd belép a lakásba. Innentől a helyszín többet mond el ezeknek az éveknek a lélekőrlő természetéről, mint a drámai monológok.

(A gyerekkor földje. Francia–belga film. Rendező: Eric Gautier. Az éjszakai meséi. Francia–kanadai–elefántcsontparti film. Rendező: Philippe Lacôte. Frankofón Filmnapok, ápr. 22.–máj. 2.)

Eric Gautier filmje összetéveszthetetlenül, letagadhatatlanul euro-amerikai, Philippe Lacôte-é mélyen és nyersen afrikai. Kétféle megközelítés, kétféle stílus: kívülről és belülről. Innen nézvést az utóbbi az izgalmasabb.       

(A chicagói 7-ek tárgyalása. Amerikai–angol–indiai film. Forgatókönyvíró-rendező: Aaron Sorkin. Forgalmazza a Netflix.) 

A chicagói hetek (vagy nyolcak) peréről több mozgókép született, most Aaron Sorkin készítette el a legújabb verziót, amelyet hat Oscar-díjra jelöltek. Ennél több nominációt csak az Orson Welles elleni vádakat felmelegítő pletykafilm, a Mank kapott (ÉS, 2020/50., dec. 17.), aminél A chicagói 7-ek tárgyalása fényévekkel jobb. Nem pusztán azért, mert nem beszél hülyeségeket – ennyi egy Oscar-várományostól okkal elvárható –, hanem mert tisztes iparosmunka, ami ebben a mezőnyben nem kevés. Visszakanyarodás a jó öreg hollywoodi mozihoz, s annak kedvelt szubzsáneréhez, a tárgyalótermi történethez.

(Sarlatán. Cseh–ír–szlovák–lengyel film. Rendező: Agnieszka Holland.)                              

Öreg autók, bőrkabátok, egyenruhák, fenyegetően fellépő, erőszakos nácik és kommunista titkosrendőrök – Holland, aki az efféle period mozik rutinos specialistája, kisujjból kirázza „a kort”. Sarlatán a film címe, ám a legvégéig nem derül ki, ezt ironikusan értsük vagy komolyan. Magyarán, hogy Mikolášek valóban gyógyító erővel bírt, netán ügyes szélhámos, aki komoly vagyonra, befolyásra tett szert azzal, hogy visszaélt a nehéz helyzetbe került paciensek hitével. Annyi biztos, ő vakon hitt a saját küldetésében, azaz nem egyszerű csalóval állunk szemben.