Most! Tegyük le! – vezényelt a kertésznadrágos férfi, fején hátratolta a piszkos baseballsapkát, öklével megdörgölte homlokát.
Társa a teher súlyáról dörmögött, majd lerogyott a mocskos kövezetre. A baseballsapkás körbejárta a feketén csillogó tárgyat, aztán a visszhangos csarnokban megfontoltan oldalra nézett.
Ki ne találd, hogy nem jó helyen van, mert én fel nem emelem még egyszer!

Harmadik társuk most ért oda a székkel, a másik kettő az ő anyját szidta, amiért megint megúszta a nehezét. Az csak nevetett, és megpörgette a kör alakú ülőkét, csikorgott a csavaros menet.

Csengő szól, kutya ugat. Megzavart kertvárosi utca. Mostanra megszokta, a marketinges munka ezzel jár, ugatással. Becsapott vagy ki sem nyitott ajtókkal. Hagyjon békénekkel, húzzoninnenekkel. Csak a szívdobogását nem tudta megszokni. Most is egészen megvadult. Levette az ujját a gombról, türelmesen várta, kiszóljon a kaputelefonból egy barátságtalan hang. Ugrált a térdkalácsa. A járda szélén álló kuka éves befizetést igazoló matricáit nézte, újra és újra leolvasta az érvényességet őket. Egészen kétezertizennégyig ment vissza az időben, tíz matricán át, amikor marni kezdte a vállát a zsák. Ha most leveszi, pokoli nehéz lesz visszaerőlködni újra, olyan veszély ez, mint futáskor a pihenés, akárhogy is ég a comb, nem szabad megállni, mert, ha megáll, a büdös életben nem indul el újra. Persze, az is egy megoldás, hogy itt fejezi be. Itt, a csinos kis kuka mellett.

Kegyetlen, fekete barlangbolt az ég is. Mindjárt rád szakad. Az éjszakai lámpát két éve hozta le a padlásról. Petié volt. Egy kifli-Hold és egy tökéletes csillag kapaszkodik össze a sötétkék égbolt egy körszeletén. Ausztriában találta valami zsibvásáron, náluk még nem lehetett akkor ilyet kapni. Házat burkoltak maszekban Burgenlandban, kápéban fizettek, feketén, a schilling egy részét inkább kint költötte el, a többit az alsónadrágjába rejtette hazafelé. Peti akkor már tizenkettő volt, talán túlkoros egy ilyen ajándékhoz, mégis örült neki, csak filmekben látott azelőtt ilyet. Nyolcvanhetet írtak.

Éva elengedte a drótos nagyajtót, „Végül is, ha már kint vannak a birkák, édes mindegy, hogy nyitva marad-e ez a rozoga szar”, gondolta, és megadón fújt maga elé, mint a fejésre váró tehenek, aztán fordult Teri nénihez, tudta, úgysem szabadul, amíg meg nem adja neki a figyelmet.

– Valami baleset történt a vasúti átjárónál.

Az autóbusz-állomástól szerencsére nem kell sokat gyalogolnom. Sajognak a térdeim, az előttem lévő ülés háttámlájának támasztottam, hajlított lábbal gubbasztottam a másfél órás út alatt. Senki nem jött ki elém, s ettől kicsit megremeg a szám széle, de ezt senki se látja a benzinszagú állomás hangzavaros kavalkádjában. Annamari máskor itt szokott várni lelkesen és boldogan, mint azok a kutyák, akik a gazdájuk sírján ücsörögnek étlen-szomjan a hűség terhétől sújtva. Most azonban nem áll ott vékony, ezüst keretes szemüvegében, kék szemébe lógó szalmaszínű, rövid hajával, félszegen mosolyogva a járatindulásokat ismertető tábla előtt, és nem sorolja nekem hazáig, hogy az összekuporgatott zsebpénzéből csipszet és gumicukrot vett a kisboltban, s azokat eldugta a commodore-os szekrénybe, hogy horrorfilmnézős, nassolós, tesós, titkos szeánszot tartsunk éjjel, amikor már mindenki más alszik.

Annyi rizst veszek ki, ami a nagykanálba laposan belefér. Hárítom a káposztát, hogy köszönöm, nem szeretem. Ügyetlenül lebontok némi húst a csontról. Hálás vagyok Dininek, jóízűen eszik, és közben beszél-beszél-beszél, a közelgő fellépésük előkészületeit ecseteli. Hosszan rágok egy falat húst, sehogy sem bírom lenyelni. Kapkodom a tekintetem a helyiségből nyíló két ajtó között, vajon melyik vezet a mosdóhoz. Nem merem megkérdezni, ismét belekortyolok a borba, leerőltetem a falatot. Érzem, ahogy végigcsúszik a nyelőcsövemen és megérkezik az üres gyomromba. Márta néni feláll, azt mondja, kint felejtette a pecsenyelevet. Dezső bácsi is elnézést kér, a szalonba megy, és jazzmuzsikát választ. Egy mozdulattal lehúzom a maradék húst a nyélről, és átemelem Dini táljába.