Donald Trump elnöknek is politikai fekete hattyú maradt. Nem váltott át méltóságteljes, prezidenciális modorra, a Fehér Ház folyamatos kampányüzemmódban működik. Az elnök stílusa és megosztó személyisége jóval népszerűtlenebb, mint tényleges politikai-gazdasági intézkedései. A kultúraháborúk, vallási, faji és etnikai ellentétek tovább éleződtek. Anti-Obamaként az előd vívmányai visszafordításának szánta az induló évet – nem kis sikerrel. Az adórendszer ellentmondásos reformja volt eddigi legfőbb politikai trófeája. A világ – egészében véve – jól alkalmazkodott az új elnök agresszív, nacionalista külpolitikai doktrínájához. Ám közben Washington mind jobban elszigetelődik, teret nyitva a fő geopolitikai riválisoknak.

Miközben a tudósok között nagyfokú egyetértés van a globális fölmelegedés tényében és okaiban, az amerikai politikában a klímaváltozás lett a „kultúraháború” új csatatere. A klímaváltozásban mindig is kételkedő Donald Trump elnökként nem táncolt vissza az egyik legjobban reklámozott kampányigéretétől, és hivatalosan felmondta a globális fölmelegedés megfékezését célzó párizsi klímaegyezményt, Barack Obama külpolitikai trófeáját. Mi van a világot sokkoló döntés mögött? Ideológia, trumpi gazdasági nacionalizmus vagy hideg belpolitikai számítás? Mi vár a klímapaktumra Washington visszalépésével? Betölthető lesz az Amerika által hagyott űr?

Van-e külpolitikai Obama-doktrína? Értékalapú idealista vagy inkább konfliktuskerülő realista volt-e Barack Obama, aki tanult elődje költséges katonai kalandorságából, és látta a Pax Americanával szembeni növekvő kihívásokat? Miközben külföldön jórészt dicsérték a távozó elnököt tudatosan vállalt visszafogottságáért, minimalista katonapolitikájáért, otthon általában külpolitikailag erőtlen elnöknek tartották. Az amerikai vezetésű liberális világrend nyomás alá került, lábra kaptak a tekintélyelvű rendszerek, a nemzetközi biztonság gyöngült, a terrorizmus fokozódott. Kína és Oroszország megerősödésével fölgyorsult a mozgás az egypólusostól a hárompólusú világ felé. Ráadásul Obama kevés külpolitikai sikerét utódja, Donald Trump könnyen megsemmisítheti, ahogy ígéri is. Lehetséges, hogy Obama, miközben otthon országát megmentette a gazdasági depressziótól, túl puha volt Amerika fő ellenfeleivel szemben?

(A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza)

Éles kontrasztban saját történelmi múltjával, a Republikánus Párt mindinkább a társadalmi vesztesek, a vidék, a fehér fizikai munkások és a kevésbé iskolázottak politikai otthona lett, aminek következtében az összes választó körében látszólag fokozatosan szűkült a merítési bázisa. Mindaddig, amíg Trump – előválasztási repülőstartját követően – nem állt az alulról jövő politikai és gazdasági elégedetlenségi mozgalom élére.

A második világháború után az Egyesült Államok által vezetett világ­rendnek a liberális demokrácia és a szabadság mellett a nemzetközi szabad kereskedelem volt a harmadik nagy pillére, amelyet a gazdasági prosperitás egyik fő forrásának tekintettek. Mára azonban Amerikában a globalizáció, azon belül is a szabad kereskedelem de facto elveszítette  politikai legitimitását, és szinte szitokszóvá vált a javában zajló elnökválasztási kampányban. „Amerikanizmust, nem globalizmust!” – harsogja Donald Trump, „fair kereskedelmet, nem szabad kereskedelmet!” – szólít föl Hillary Clinton. Honnan jön az új keletű protekcionizmus és gazdasági nacionalizmus Amerikában? Valóban megöli a globalizáció a jól fizető állásokat és lenyomja a munkabéreket? Hamis köztudat, populista választási demagógia vagy valós tények állnak a negatív percepciók mögött? 

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy Cameron nem a népszavazás megtartásával hibázott. Elvileg az jó lépés volt. Egy jól működő demokráciában nem lehet egy vezetőt elítélni azért, mert olyan nemzeti (és nemzetközi) horderejű kérdésben, mint az EU-hoz való tartozás, arra kéri a népét, hogy mondjon véleményt és döntsön.

Az utóbbi időben Magyarországnak nincs jó sajtója Amerikában. Például a liberális beállítottságú The Washington Post nem régen Orbán Viktor Európa Donald Trumpja lett címmel rokonlelkeknek ábrázolja a két politikust, hosszasan boncolgatva a programjaik közötti hasonlóságot az illegális bevándorlás korlátozásában, a muszlimok elleni fellépésben, a Vlagyimir Putyinhoz való viszonyban és a tekintélyuralmi hajlamokban.

Nem újdonság az amerikai politikában az outsiderek tiszavirág életű tündöklése a választási kampányok nyitó szakaszában. Pat Buchanan republikánus politikai „izgató” 1996-ban „vasvillás lázadást” hirdetve megnyerte ugyan a New Hampshire-i előválasztást, de két hónappal később már padlót fogott. Sikeresebb volt 1992-ben Ross Perot, aki független indulóként – bár lényegében republikánus platformon – 19 százalékot ért el az elnökválasztáson, amivel a demokrata Bill Clinton elnökcsinálója lett az „első” Bush ellenében a republikánus szavazatok alapos megosztásával.