Az 1989-es rendszerváltozást megelőző és követő években, sok más alkotótársához hasonlóan, Kántor Péter is szembesült az átmeneti időszak politikai, társadalmi és kulturális folyamatainak összetettségével, a kifulladó államszocializmusból az újsütetű demokráciába átforduló magyar valóság költői érzékelésének és értelmezésének feladatával. Amit tekinthetünk valamiféle poétikai szakítópróbának is: mit tud kezdeni Kántor immár kialakult látás- és beszédmódja az alaposan átrendeződő környezeti feltételekkel? Mit jelent „csodálkozó” költőként „megtanulni élni” ezekben az években?

► Spiró György: Padmaly. Magvető Kiadó, Budapest, 2025, 600 oldal, 7999 Ft

Kezdjük a címmel. Lehetett volna akár Odú is – ha Kafka, illetve az ő Der Baujának magyar fordítója, Eörsi István nem foglalta volna már le a meghatározatlan fajba tartozó, föld alatti lényről (ember? állat? már nem ember, még nem állat?) szóló elbeszélésben. Merthogy Spiró regényének egyik főhőse, a mindvégig gonosz következetességgel „forradalmárként”, az elmesélt történet előrehaladtával immár „vaksi forradalmárként” vagy „agg forradalmárként”, végül „szélütött forradalmárként” emlegetett Táncsics az 1848–49-es szabadságharc után évekig egy földbe vájt üregben, úgynevezett padmalyban élt és dolgozott, mivel oda bújtatta őt a másik főhős, Táncsicsné született Seidl Teréz. És noha a szűk és sötét üreg csak átmenetileg szolgált Táncsics életteréül, képletesen a külső és belső korlátok közé szorított „forradalmár” létezésének egészét is jelöli. Ezek a korlátok (körülmények, adottságok, irányultságok…) egyfelől, kívülről: reformkor, forradalom, szabadságharc, megtorlás, Bach-korszak, dualizmus, polgárság, kapitalizmus… Másfelől, belülről: igazságtudat, vonalasság, sértődékenység, konokság, elesettség…

Az 1949-ben született Kántor Péter „kis dolgokból” építkező nagy költészetének – mint szakmai-egzisztenciális feladványnak – megvannak az életkorhoz és élettapasztalathoz, úgymint ember-, világ- és országismerethez kötött sarokversei: negyvenéves korában (és egyúttal a rendszerváltozás pillanatában) a Megtanulni élni (1990); ötvenévesen a Megtanulni élni – II. (2001); hatvanévesen a Megtanulni élni – III. (2010). És még idevenném a hetvenedik életévben keletkezett Hirtelen hetvenet is (2019). A költőként való létezés, egyáltalán a létezés tanulásfolyamatának egyik legfontosabb párhuzamát a számára fontos Kosztolányi életkorverseiben találjuk: Most harminckét éves vagyok (1917); Ha negyvenéves… (1929); Ötven felé (1935 körül).

► Szép Ernő: Mikor városunk még szebben hanyatlik. Kiadatlan hírlapi írásai Budapestről 1911–1952. Közreadja Zeke Gyula. Balassi Kiadó, Budapest, 2023, 440 oldal, 4800 Ft

A megannyi részletből összeálló városi élet változásait illető édes-bús kesergés már csak a tárgy közösségi volta miatt sem lehet pusztán egyszemélyes műfaj – nézzük például az 1928 februári beszámolót a „régi kedves hordárral” előadott duettről: „megörültünk egymásnak, egy kicsit dicsérjük a régi szép időket, egy kicsit piszkoljuk ezt az új világot”. És ugyanilyen alkalmi kettőst alkot a publicista az újabb divatos holmikkal is házaló kucséberrel, az ő pesti „őszülő barátjával”. De a Budapest-sirató résztvevője lesz az olvasó is, akit egyfelől magával ragad Szép Ernő részletekben dúskáló panaszainak sziréndallama, másfelől viszont eligazítja őt a szövegeket válogató Zeke által megvalósított kötetszerkezet, amely kilenc nagyobb fejezetben és azok alfejezeteiben teríti elénk a múlt századi író pasztell Budapest-szőttesét.

Szilasi László: Saját élet
Kárpáti Péter: Térkép a túlvilágról
Jánossy Lajos: Örök hely és mindenhol idő
Kemény Lili: Nem

----------------------------------------------------------------------------------

Ketten egy új könyvről – Bret Easton Ellis: A szilánkok. Fordította Sepsi László. Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 588 oldal, 6999 Ft

De akkor már lássuk végre a „narratívát” és a „mintázatot”. Mert noha teljesen biztonságban éreztem magam Sepsi László gördülékenyen fordított Easton Ellis-mondataiban, mégis ellenőriznem kellett, tényleg annyiszor fordul-e elő a „narratíva” kifejezés a regény eredeti szövegében, mint a magyar változatban. És tényleg annyiszor. És teljességgel fölöslegesen. És nem csak a terminologikusan súlyosbított szóismétlés fülhasogató volta miatt. Hanem a traumafeldolgozó (epifenomenális) regény poétikai egyszerűségét tudálékoskodva megemelni kívánó szándékoltság miatt is. Nem beszélve a szóhasználat jelentésbeli zavarosságáról. Például ebben a mondatrészletben (előzékenyen lenyesve a leendő olvasók műfajirányult örömeit szolgáló tartalmi elemeket): „nem igazán illett a mintázatba, így nem volt okom ezen konkrét narratíva miatt aggodalmaskodni.” A „narratíva” kifejezés az én tudatomban a történet elmesélésének műveleti körébe tartozik. Easton Ellis viszont szinte mindig magára az elmesélt történetre vonatkoztatja, vagyis a „történet” szinonimájaként használja ezt a szót. Ami egyszerre pontatlan és tudálékos. Miként a „narratívával” kéz a kézben járó „mintázat” kifejezés is.

Ketten egy új könyvről – Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen. Prae Kiadó, Budapest, 2023, 98 oldal, 2990 Ft

Mintha Turi a közösségi-térségi sorskérdéseket megszólaltató, úgynevezett férfias költészet – „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – tizenkilencedik századi (és persze a huszadikban különböző mutációkban továbbélő) pátoszát fogalmazná át a személyes létezés bensőséges terében, amely hangsúlyosan és több értelemben is: női tér. Női hang szól hozzánk, illetve női nézőpont láttatja a látnivalókat. Bár a női hang és nézőpont természetesen nem kizárólagos feltétele a női tér érvényes ábrázolásának – gondoljunk csak Németh László regényeire, vagy akár a társművészetek világából Johannes Vermeer festményeire. Ráadásul Turi versei nem valamiféle csoportideológia jegyében szólnak és láttatnak. Ami nagyon idegen volna ettől a lírától, legfeljebb játékosan helyet talál itt-ott, például a Feminista kritika című vers nyitányában: „Nincs ezen mit szépíteni: / megbuktam feminista kritikából.” És ha feminizmus nincs is jelen ezekben a versekben, azért a feminitás mint érzékenység és irányultság teljességgel meghatározza a kötet hangfekvését, témaköreit és szerkezetét. (De hát már a szerző első könyve is a Jönnek az összes férfiak címet viselte, a legutóbbi borítóján meg ezt olvashattuk: Anna visszafordul.)

Kun Árpád: Takarító férfi
Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz
Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje
Tóth Krisztina: A majom szeme

Nem azt mondom, hogy ha nincs Örkény, akkor nem lett volna a Bevezetés a szépirodalomba című könyv szerzője, és nem lettek volna a hivatalos irodalmisághoz képest nagyon másképpen létező és működő többiek. Bár akár mondhatnám ezt is. És nem hiszem, hogy nagyon messze járnék az igazságtól. De most inkább visszafogottan azt mondom, hogy számomra nem lett volna, vagy nem úgy lett volna eleve ismerős a valóságábrázoló elbeszélés nehézségeivel hol játékosan (lásd Bereményi vagy Esterházy), hol kétségbeesetten (lásd Hajnóczy vagy Nádas) szembesülő irodalom, ahogyan lett. Örkény tanított meg először arra a dialektusra, amelyet azután különböző változatokban élvezhettem másoknál. Örkény irányította rá a figyelmemet először a minőségi, azaz kritikai és nyelvtudatos valóságismeretre és -szeretetre.

Földényi F. László: Newton álma. William Blake Newtonja. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 296 oldal, 3999 Ft

Vegyük először a romantikus angol költő állásfoglalását. Az eredeti rendeltetésétől eltávolodott modern ember önismeretének és önkritikájának legfőbb ellenségei: a modern tudományosság, a racionalizmus, a rendszerező metafizika, a klasszicizmus, a klasszicizmus szűrőjén át érzékelt görögség, az építészet, Róma mint bűnös város… Mindennek történeti megtestesítői: Newton, Bacon és Locke. Mitologikus megfelelője pedig: a „korlátozni” jelentésű „horizont” istene, Urizen. Az eklektikus komplexummal szemben Blake a mitologikus összművészetet és a romantikus képzeletet állítja. Ebben hisz, ezt gyakorolja – a Földényi által bőséggel hivatkozott versekben és képekben.

Az ÉS könyve márciusban – Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. A kérdező: Szigeti László. Második, megjegyzetelt kiadás. Előszó: Németh Gábor; kísérőtanulmány: Szolláth Dávid; széljegyzetek: Bencsik Orsolya, Gerőcs Péter, Láng Orsolya, Sipos Balázs. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 288 oldal, 3990 Ft

Elvégre nem iskolamesteri szempontból van bajom a kötet egyik-másik széljegyzetével, széljegyzettípusával, hanem szakmai, szakmaetikai szempontból. Ismétlem nyomatékkal: itt és most, ebben a szövegtérben, addig tehát, amíg ebben a Mészöly–Szigeti-szövegtérben vagyok, nem érdekel a négy szerző intellektuális személyisége, ragyogó szelleme és káprázatos műveltsége. Pontosabban elsősorban nem ez érdekel, hanem az, hogy mit kezdenek ezek a harmincas éveikben járó, azon belül olvasó és értelmező fiatalemberek az 1940-es évektől a kilencvenes évek közepéig alkotó, majd ezt 1994-től 1996-ig Szigetivel körülbeszélő Mészöly prózájával és jelenségével. Amit erről mondanak, érdekel, mert tényleg érdekes. Ám ami ezen kívül elhangzik tőlük, az most nekem terhes, érdektelen, mivel kibillent a Mészöly–Szigeti-beszélgetéstérből.

Vonnák Diána: Látlak. Novellák. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 220 oldal, 2999 Ft

A választott helyszínek és témák sokféleségéből fakadóan bőven lehetne, de mégsincs ezekben a novellákban valamiféle politikaiügy-képviselet. Ami nem jelenti azt, hogy ugyanakkor ne válhatnánk politikailag (is) érzékenyebbekké a könyv olvasása során. Jobban mondva, olvasása után. Merthogy mindennek a civil társadalmi hozamnak az előfeltétele: olvasói érzékenységünk gyakorlása. Hogy tudniillik ne hiányoljuk vagy gondoljuk túl mindazt, amit Vonnák elbeszélői nem vagy csak mértékkel hoznak a tudomásunkra. De még olyan alkalmi eljárások is beleférnek ebbe a szikár prózába, amelyek sűrűbb előfordulással könnyen veszélyeztethetnék annak alapkarakterét. Ilyen például a Mozdulatlan víztükör című darab szándékolt párhuzama a változó korba lépő ember és a terhétől fokozatokban szabaduló vemhes állat között: „nők a vérszagban, kettőnek most kezdődik minden, egy birkózik, kettő elfáradt.” Vagy az Apály párdarabjának, a Dagály című novellának már-már bőbeszédűségig – a kötet nyelvi-szemléleti állandójához mérten afféle dagályosságig – menő vallomástrillája: „Az ottfelejtettség és az esetlegesség ösvényei után a tenger szégyentelen végtelensége, a hullámok tajtékos ki- és belélegzései mindig ujjongással töltenek el.”

Ketten egy új könyvről – Spiró György: Mikor szabad ölni? Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 168 oldal, 3299 Ft

Az ironikusan megszólaltatott etikai-esztétikai igényesség volna tehát a fedezete az antropológiai-történelmi léptékvételnek. Még akkor is, amikor olyan alkalmi jellegű írásokról van szó, mint amilyenekkel Spiró új könyvében találkozhatunk.

Ugyanakkor a kötetcímhez tartozó esszé nem akar többről szólni, de arról minél komolyabban, hogy mi volna a Hamlet dramaturgiai lényege, hogy tehát miért nem öl vagy éppen öl a jobb sorsra érdemes dán trónörökös. És hát a könyv első harmada, a szerző olvasóvá és íróvá nevelődéséről szóló két kisesszé (Olvasni jó; Juhász Ferenc epigonja) felütése nyomán, színházi tárgyú írásokat tartalmaz, amelyeket követ a három Kertész-tárgyú szöveg, csak hogy azután, pontosabban a Göncz Árpáddal való három találkozás rövidke felelevenítése után, Heltai Jenő 1944–45-ös naplójának méltatásával elinduljon a kötet történelmi és közéleti tárgyú esszévonulata, amelyben látványosan felerősödik a már említett antropológiai-történelmi szkepszis. A színpadi íróként is közismert Spiró a „színház az egész világ” mélyen igaz közhelyének értelmében hasznosítja dramaturgiai és antropológiai tudását a színház világán túli világban, az országos vagy világszínpadon zajló események leírása és értelmezése során.

Történelmi egypercesek című „kis szöveggyűjteményének” előhangjában beszél Mészöly Miklós a történelmi „dolgokban benne rejlő azonosság” természetéről, „egy olyan igeidőről, amelyben már minden történés és történelem időtlenül ragozható”. Vagyis újra és újra, újabb és újabb összefüggésekben szóba hozható. Például úgy, ahogyan a Mozgó Világ utolsó szabadon szerkesztett, 1983. novemberi számában közölt kisregény, a Megbocsátás tizenkettedik fejezetének első mondatában áll: „Október volt az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért.” Merthogy az 1948-tól 1989-ig tartó, így tehát Mészöly csaknem teljes alkotói pályáját magában foglaló államszocialista időszak utolsó évtizedében keletkezett kisregény hatvanas évekbeli szereplői – és persze nyolcvanas évekbeli olvasói – a szabadság két októberi napjára emlékezhettek, egy hivatalosra és egy tiltottra: a tizenkilencedik századi október 6-ára és a huszadik századi október 23-ára.