(Borkai Zsolt ügye az M1-en)

Könyörtelen bányászmunka lenne nekifutni annak a témának, hogy a mai királyi tévé miről nem beszél, ha nem lenne ilyen illetlenül együgyű ez a világ. Csak a nagyító ikonját kell meglelni a honlapon, vagy használni a már megint romló Nyugat keresőjét, és mindjárt kiderül, miről hallgat a mély. Mert persze, ahogy az átkosban, most is mindenki tudja, miről kellene beszélnie, úgyhogy, ha van mersze, rákereshet, ha nem hazudja el a valóságot maga elől is, még mindig azzal álltatva magát, hogy „a másikok sem jobbak”, vagy „ezek legalább csinálnak valamit”. Harminc romlandó év alatt áhított, régi minőség lett a szünetjel, az állandóság szimbóluma, hogy valaha komolyan vették a nézőt, arra gondoltak, szüksége van valami megbízhatóra, mert a „folyton változó világ” rögzített pontok nélkül élhetetlen.

(Időbevándorlók, norvég sorozat, HBO)

A Beforeigners magyar fordítása, az Időbevándorlók igazából szépelgés, mifelénk ezeket a népcsoportokat a hivatali nyelv a maga aljas eleganciájával csak migránsoknak szokta nevezni. Hiszen a fikció szerinti, két különböző időkorszakból érkező idegenek éppen afféle együttélési, szociális és magánéleti problémákat hoznak, mint amilyeneket a létező menekülthullámok. A sorozat mégsem attól igazán jó, hogy úgy általában tükröt tart a kurrens társadalmi problémák elé, hanem mert arra is képes, hogy megmutassa, hogyan látják a más kulturális közegből érkezők az adott többségi társadalmat, milyen sok hibája van, mennyire sebezhető, túlzó, elkényelmesedett és öntelt, hogyan fürdőzik önelégülten és tévesen saját – gyakran csak odaképzelt – toleranciájában.

(Családi kör, M3, szeptember 1.)

Az új Családi kör nem rossz műsor, szükséges is, szándékában közszolgálati is – de a fentiekről diszkréten hallgatnia kell. Bár, kétségtelen, így megkönnyebbül, hiszen hogy jön az ide, hogy a faluból, külvárosból, kerületszélről menekíteni kell a gyereket, és az önállóság fokozatai nem ott kezdődnek, ahol a műsor kisfilmjében, hogy az óvodás barátot matek-tagozatra íratják, nem pedig angolra, hanem ott, hogy nincs se iskolabusz, se tisztességes BKV-/Volán-járat. A szomszéd város/kerület egyetlen, nem tandíjas, de még prosperáló (szükségszerűen és természetesen egyházi) általános iskolájába pedig úgy lehet beiratkozni, hogy a szülők, nagyszülők, rokonok és barátok két-három nappal az iskolakezdés előtt elkezdik a sorban állást: kempingszék, hokedli, szendvics és kulacs.

(Megkóstoltattuk a Sziget-lakókkal a magyarság csúcsteljesítményeit, Index.hu) 

És éppen itt lepleződött le az egész. Hogy milyen szánalmas dolog hivatali szintre emelni a boldogságot, a tiszta szívvel megélt naivitást, és azt mondani a szódára, hogy az a magyarok szellemi terméke, és az máshol nincs. Vagy ha van, hát innen lopták. A pálinkát úgy mutogatni, mintha nem büdösödne a cefre mindenütt a világon. Ha az ember büszke a sajátjára, kínálja, akkor, mit ad isten, örülni fognak neki, még azt is lehet mondani asztal mellett, ujjunkat a levegőbe fúrva, hogy ilyen másutt, az anyánk életére, nincsen. Csak erre törvényt nem lehet hozni, meg hivatalt csinálni neki: a jókedvnek meg a jó íznek nem kell bugyelláris, mert mindjárt megbüdösödik, és ott áll a király meztelenül.

(Eufória, HBO)

A hit romlandó áru, mert önbizalom és meggyőződés kell hozzá. Ezért a kamaszgyerekből évekre szörny válik, néha napok alatt eltűnik az addig türelemmel nevelt, ismerős gyermek: kárt tesz magában és a világban, sanyargatja, károsítja a testét, és mindezt azért, mert a lelkét át kell préselnie egy szűk lyukon. Innen oda. Ez az állatvilág felől nézve különös, veszélyes és haszontalan ügy. A „példányban” akkorra már temérdek energia, táplálék van, már túlesett a legveszélyeztetettebb, sérülékeny időszakon, életben van, rövidesen szaporodásra képes – és ekkor kezd el pengeélen táncolni? Minek?

(Exkluzív interjú Vajna Tímeával, Tények plusz, Tv2)

Lehetetlenül szomorú, letaglózó és reménytelen az egykori kereskedelmi csatorna, a Tv2 úgynevezett exkluzív interjúja, melyet a néhány hónapja elhunyt filmproducer és szerencsejáték-mogul, Andy Vajna özvegyével, Vajna Tímeával készített. És ugyanilyen nyomorult dolog róla beszélni. Semmivel sem különb ügy, mint elkészíteni. Ezek a mondatok már a számlámon vannak, és csak romlik a helyzet. Nincs mit megérteni, nem lehet megőrizni semmilyen emberséget és méltóságot.

(Isten veled, Magyarország!, RTL Klub, 2. évad)  

Nekem kicsit sok a valóságshow-s és szappanoperás elem – és most némileg ellentmondok magamnak –, a narráció is, ám, ha belefutok egy epizódba, mégsem tudok szabadulni tőle. Szorongva és szomorúan nézem, fontos és jó műsor ez, közszolgálati, hiszen bármilyen abszurd világban élünk, muszáj tudni, hol tartunk, kik vagyunk, mi van velünk, hogyan és hol élünk mi, mai, tisztességes magyarok.

(A szolgálólány meséje, 3. évad, HBO)  

A szolgálólány harmadik évada messze nem olyan jó, mint az első, talán ott lavíroz valahol, ahol a második, annál mondjuk lassabb, az elsőnél meg zártabb. Túl sok az utánlövés, a rutinossá lett, emelkedő kameramozgás, dermesztő felfelé nézés, sablonosak a karakterek, egyformák a flashbackek, vontatott kamaradrámák vánszorognak, és túl szűkek a képek: pincék, sehol egy totál, egészen úgy, mintha Magyarországon forgatták volna.

(A 22-es csapdája, sorozat, HBO)

A HBO új sorozatai – legyen a témájuk a háború vagy egy reaktor – a mai Európa végnapjairól szólnak. Hogy a romlottság mélyén mindent átitat a reménytelen félelem, a zsigerekbe és ösztönökbe ivódott magamentegetés, és nem számítanak a tények és a valóság, csak az, hogy a katona/a dolgozó/a polgár a saját irháját mentse.

(Ferenc pápa egyvalamiről nem beszélt, az Index.hu videója, készítette: Lengyel-Szabó Péter, Német Tamás.)

Az tagadhatatlan, hogy az Index a csíksomlyói pápalátogatásról készült filmjében még mindig van pimaszság, az egyik erdélyi néni megelégeli a kérdéseket, és édes keresetlenséggel közli, hogy neki ebből elege van, hagyják már békén, ő nem is katolikus, „csak kijöttünk ide, hogy ne legyünk otthon”. De ez nem baj, sőt. Viszont a videó nem akar mesterkélten ironikus lenni, így azt a kényszert is elengedi, hogy kifigurázza, ne adj’ isten, megalázza a megszólalókat.

(Csernobil, HBO)

Csernobil megmutatta az embereknek, hogy felelősségük van a saját sorsukban, hogy a cipőgyári szakmunkás nem képes reaktort ellenőrizni, és nem minden mindegy. 
Talán ezt értette meg a svéd rendező, amikor a jól működő katasztrófafilmes dramaturgiapanelek és akciófilmes klisék közé ilyen aprólékosan kidolgozott, finoman felépített társadalomrajzot illesztett. Nem csak az elvtársak karakterét dolgozta ki tökéletesen, de a társadalmi hatásokat, a kor emberének világképét, a reakciók és tagadások, az önáltatások technikáját is meg tudja mutatni. Hogy egy diktatúra milyen mélyen a szívekbe ivódik, az értelmen túl is működik, még az életösztön ellenében is képes hatni. 

(A közszolgálat szerepéről, megszűnt az M3)

Egy dolog biztos, a közszolgálat tátongó helyén most sok minden virágzik. Persze néha remek fórumok is, de nagyon könnyű „ellenséges” világokba, kontrollálatlan tanácsadó oldalakra tévednünk, ahol kétes egészségügyi és hitéleti, pénzügyi és gasztrotanácsokra lelünk, és olcsón megúsztuk, ha csak az alapanyag és nem az egészségünk megy kárba.

Mindezt azért (is) érintem, még ha felszínesen is, mert a munka ünnepén tényleg megszűnt az M3. Mondhatják, maradt még elég adás, amelyik az archívumból él, van még elég megszólalás, ami az egykori munkát és dicsőséget igyekszik kihasználni – és talán igazuk is van. De ha „digitálisan” tévéznek, ami ugye azt jelenti, hogy ócska szolgáltatást kapnak sok pénzért, akkor még mindig láthatják a csatorna megszűnéséről szóló értesítés alatt a műsortájékoztató-feliratot: minek kellene mennie épp. És ebben azért van valami metaforikus.

(Én vagyok itt, Petőfi tévé, április 23.)

Popzenei magazinműsor mára egy maradt, az egykor M2-nek nevezett Petőfi tévében Én vagyok itt címmel, ami inkább amolyan futottak még terep, vegyesvágott, érdekesnek gondolt, máshová nem illő anyagok, úgynevezett kisszínesek raktára, hatalomközeli előadók és fesztiválok reklámhelyszíne, könnyednek gondolt, de leggyakrabban inkább kellemetlen interjúkkal és konzervanyagokkal. A keddi adást az egykori énekesnő Lola és Fodor Imre vezette, ők a jobb és felkészültebb műsorvezetők közül valók, de több körben szórakozhatunk a kollégáik döbbenetes alkalmatlanságán és felkészületlenségén.

(Jocky Tv)

Hát ott van a tévé, a lassan megszűnő M5 után igazán szabad pályán garázdálkodhat a Jocky TV, ami már a cinikusan helytelenül írt nevével is jelzi, nincs mit várni tőle. Már a saját korukban is másodvonalas, szomorú, jobb híján volt sorozatokat ismételnek benne, amelyeknek egy részét akkoriban is csak azért nézték mifelénk, mert nem adtak mást. Hát most lehet önként, és ha a kedv úgy adja, dalolva újranézni, csak most saját akaratból. És ez a metaforikus helyzet egy rendszerszintű allegóriává dagad, de ebbe itt, ebben a keskeny dolgozatban nem is érdemes belemenni, miszerint mi mindent hoztunk vissza a nyakunkra önként.

(Cápák között, RTL Klub, I/5., március 18.)

Az Ilyen gazdagok vagyunk? című széria alatt feldúlt feltalálók látogatták a szerkesztőséget, és ez megedzette a többi rovatvezető állóképességét is, feltűnően emelkedett a munkatársak ingerküszöbe. Egyszer egy olvasó például döglött papagájt hajított Bella István kolléga asztalára, amit ő éppen csak megmustrált, egyetlen pillanatot pazarolt a kéziratokon heverő tetemre, majd kimérten, kissé talán flegmán annyit mondott, „feltalálók egy szobával arrébb!”. És bár azt nem őrzi a szerkesztőségi csalfa emlékezet, hogy a halott díszmadár gazdája valóban ötletgazda volt-e, vagy egy mindenben csalódott költő, az biztos, hogy az ÉS-cikkek utóélete is kalandos lett. Az MTV akkori ifjúsági igazgatója, Pomezanski György ugyanis lehetőséget látott az ötletben. Elindult egy megmosolyogatóan küldetéstudatos tévéműsor, a Felkínálom népgazdasági hasznosításra.

(Abai Hírek, Abai Városi Televízió)  

Az Index szúrta ki az Abai Városi Televízió egyik műsorát, az Abai Hírekben – mi más lenne fontos a városban – a képviselőtestületi ülésről készítettek összefoglalót, melyről fegyelmezetten illik beszámolni. Örkény és Spiró zseniális abszurditása elevenedik meg a mogorva és szomorú képeken, a magyar zászlók előtt magyar emberek ülnek, és van négy üres szék is, mert Kossa Lajos polgármester az abai délutánba várta Széll Kálmánt, Mahatma Gandhit, Martin Luther Kinget és a Dalai lámát is. A kép sajnos fix, egyetlen kamera veszi a jelenetet, nincs semmi mozgás, nem látni az arcokat, minden képviselő önmaga szobra, kínjukban mereven maguk elé néznek, miközben Kossa úr a láthatatlan világról beszél, és arról, hogy sok ismerőse van, aki másképpen tehetséges, mint ő, ők nem a megérzéseiken keresztül kommunikálnak a láthatatlan világgal.

(„Nem hiszed el: 104 km-t futott Lada egy pajtából!!!”, totalcar.hu) 

Talán az sem világos egy ifjú Esterházy-olvasónak, hogy a Kis Magyar Pornográfia legendás használatiutasítás-mottója miért nem csak egy ironikus geg, hiszen azok a mondatok, hogy „A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.”, nem önmagukat jelentik. És ez mégsem csak egy tagadó gesztus, hogy ezzel a szerző azt jelezte volna, nevezett autó útfekvése tragikus lenne – eleve, mert nem volt az, nekem kettő is volt, kikérem magamnak, és huszonöt-harmincig remekül gyorsult, bár igaz, ami igaz, könnyelműségre ritkán csábított –, szóval, a használati utasítás mondatai nem a Trabantról, hanem rólunk, az életünkről szóltak. Arról, milyen lehetőségeink, perspektíváink vannak, és mit gondol rólunk a haza eleje, mit üzen nekünk a saját helyzetünkről. Ebben a két mondatban tökéletesen ott volt a kádári univerzum, de legalábbis a naprendszer. Ezt érezték meg a Totalcar című tévéműsor és internetes magazin szerkesztői, amikor egy videós anyagot készítettek abból az elvileg nem túl eseménydús élethelyzetből, ahogy egy ifjú tulajdonos egy lerobbant pajtából kötéllel kihúzza az ott talált, örökölt Ladáját.

(Ez itt a kérdés..., M5, A bosszúpornó, az egy nagyon jó bosszú, index.hu)     

Néhány hete, január közepén a párt egyik csatornáján, az M5-ön, az Ez itt a kérdés… című műsorban vigyázón diskuráltak a homoszexualitásról. A beszélgetés vaskos felvezetője a szokásos ideológiai alapállásból látta és láttatta a világot: a normális, hagyományos, egyszerű és tiszta embereket valaki – nyilván a liberális terror és esetleg a píszí – elnyomja, megalázza. A normalitás felől nem lehet nézni a világot, nem lehet kérdéseket feltenni, a tradíció egésze, a mindenféle hagyomány és a konzervativizmus veszélyben van, sőt, vannak témakörök, melyekben már kérdezni sem szabad.

(Élet 250 kg felett, TLC)

Az adások naturális látószöge, végletes „realitása”, őszinteségnek álcázott kegyetlenkedése is azt a célt szolgálja, hogy a narrált figurát őszintén lehessen utálni. A kövér ember sokba kerül a társadalomnak, tucatnyi ember kénytelen hurcolni, törölni a seggét, és még hisztis is. Érdemes megnézni a műsor „rajongóinak” önfeledt kommentjeit, hogy az amerikai mélyrétegben, periférián élő, legtöbbször színes bőrű emberekről miket írnak, és miközben órákat, heteket szánnak arra, hogy kövessék, mi történik ezekkel az ismeretlen, jobb sorsra érdemes, extrémen túlsúlyos emberekkel, közben hogyan habzik, fröcsög, forr bennük a gyűlölet.

Negyvenhármas seppeg valamit, azt mutatja az ujjával, hogy négy. „Hát igen”, felelem, mert a hajnali kúp után én is négy nyomással indítottam a napot, olyan fukar az adagoló, mintha elromlott volna, de vigyázni kell, mert nem romlott el, és ha egy apró cseppel többet adsz, akkor veheted a nagy levegőket, és reménykedhetsz, hogy talán most, de hiába, mert nincsen „talán most”, hányni fogsz. A gyomorsavnak sincs íze, íze semminek sincsen, csak a gyomorsav elképesztően mar, jobban, mint a kálciumoldat, pedig azt hinnéd, hogy ahhoz nincs fogható. A pumpa nem játék. Lenyomod négyszer, és akármilyen kevéske, fikányi oldat van is a kanálban, akármennyire fáj, nem nyomod le még egyszer. Fegyelem kérdése az egész. A kevesebb több.