Az „örökrangadó” nem azért volt kopott, mert nem színesben néztük, hanem mert már elment mellettünk az idő, a bölcsészkarra jártam, az MTK–Fradi meg régen nem számított Meccsnek, nagybetűvel, apámnak még inkább, nekem csak a gyerekkorom gomolyfelhős nosztalgiája volt. Idővel apám figyelme is el-elkalandozott, egyre élénkebben beszélgettünk, a franciaágyon feküdtünk mindketten, koktél-krékert ropogtattunk, boldog voltam, csacsogtam az apámmal, mire ő egyszerre elkomolyodott, és azt kérdezte, tényleg írtam-e egy drámát. Hogy az milyen különleges dolog. Hallja, meg is jelent. Elolvashatja-e. Olyan voltam, mint valami frontterület: egyszerre lángolt fel bennem egy leginkább a szerelemre és a hálára hasonlító gömbölyű érzés, hogy törődik velem (még életében sem mert ennyire megnyílni); és merevedtem bele, jéghidegen, az elvesztett pillanatba. Én nem akartam különleges dolgokat, még a saját drámámat sem, csevegni szerettem volna, ahogy mindenki más, ahogy a boldog fradisták csinálják, péntek este a tévé előtt az apjukkal, és nekem még sosem jutott ilyesmiből. Nem akartam a hippi apa drámaíró fia lenni.

(Mindhunter 2. évad, Netflix)  

De a valóság így nem akar történetté lenni, az életnek, távolról nézve, nincs dramaturgiája, széttartó szálak ügyetlen zavara („Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van?” E. P.), és a tükör egyre mattabb lesz, amiben nézzük. A figurák magánéletének változásai szétesnek, nem szervesülnek a történetbe, még akkor sem, ha erőltetett párhuzamokat látunk a saját életük és a bűntények között.

(„AkoxVlog ::: 20E05 • NAGYSZOMBAT”, YouTube, április 11.)

Mindez akkor, amikor a kulturális területen dolgozók húsvétja nem egészen nagyszombati módon alakult, és számukra a feltámadás is gyalázatosan elmaradt, amikor a profik sem jókedvükből veszik fel magukat egyetlen nyomorult telefonnal, hogyan készíthet valaki efféle minőségi adásokat? A színészek, zenészek, írók magányos felvételei azért olyanok, amilyenek, mert betartják az egészségügyi rendelkezéseket, konkrétan mert a színház zárva, mert a technikai kollégákkal nem lehetnek egy térben.

Tavaly történt, itthon fetrengtem drogoktól leszedálva, néha az órára pillantottam, nehogy elaludjam az indulást, fél kettőre kellett mennem sugárkezelésre, akkoriban már ritkán kerestek, nem mertek zavarni, meglepett, hogy csörög a telefon, az meg még inkább, amikor megláttam, hogy ő az. Tizenéve nem beszéltünk, fényév távolság, biztos vagyok benne, hogy ennyi idő után még soha senki nem kért tőlem semmit, nemhogy bocsánatot, szédelegve küzdöttem fátyolos szavaimmal, hogy mit számít ez már, ugyan, húsz éve porladó emlék, és persze hogy nem számít semmit, hiszen ott lebeg az egész, gazdátlanul a táncház mellett, a gesztenyefák alatt, akár az a Nagy László-s, utolsó üres pillanat, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak, kócból a mézet, és Zsófi első ölelése is biztosan előkerülne a felejtés pora alól, ha mozsárban törném a lelkem, de minek... Dóri mégis erősködött, hogy neki igenis számít, tudni akarja, megbocsátok-e. Megrogyott a lábam, bámultam bele a Pannónia utca nyári porába, de az Aldi helyett a saját régi énjeimet láttam – és miközben a szégyenemmel birkózva végül mégis kimondtam, hogy jó, megbocsátok, csontig hatóan, a véremig megéreztem, hogy tényleg ezekből „a mit sem számít” szilánkokból áll ez az egész. Tetvesen, gyönyörűen, szakadtan, délcegen – vagy ahogy akar meg tud.

(Sex Education [Szexoktatás], Netflix, 2019–2020.)

Abúzusról, magányról, kiszolgáltatottságról, reménytelenségről kevesen tudnak ilyen szórakoztatóan, szépen és tisztán beszélni, mint a pályakezdő Nunn. A második évad közepe, ahogy az lenni szokott, leül, de még mindig messze az átlag fölött van, még az is megkönnyítheti ezeket a nehéz „maradjon otthon” napokat. Csak három dolog kell hozzá: valami okos eszköz, internet-elérés, és elő kell fizetni a Netflixre, mert „hagyományos” csatorna még nem adja.

(Cool Story Bro, Bezár az iskola, így fogunk tanítani, március 15.)

A Cool Story Bro összeállítása meglepően profi, színvonala messze a magyar Youtube átlagos videói fölött van, inkább az RTL nívós műsorainak riport szintjén (XXI. század, Házon kívül). Az epizódnak hangulatteremtő ereje (is) van, feszes vágás, megrázó vagy kedves közelik, fontos, spontánnak ható elkapott mondatok, működő, hanggal is hasznos vágóképek. Szinte akcióban látjuk a tanári szobát, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanári karát, ahogy péntek délután (ezer meg ezer más pedagógussal egy időben, Battonyától Nemesmedvesig) próbálják menteni, ami menthető.

(...) egyik hétköznap este, amikor valamiért ott, a város szélén akartunk kocsmázni a barátaimmal, és a két söröző egyike sem felelt meg, Bérkó felvetette, hogy miért nem veszünk néhány üveg sört, és megyünk föl hozzánk. Miért nem hívok oda soha senkit, pompás az a kégli. Mindig azt hittem, az én otthonom nyitott szentély lesz, de nemhogy szentély nem volt, nyitott sem; szorongva mondtam igent, mert addigra már hozzászoktam, hogy mindig mindent megbeszélek, hogy félválaszaim vannak, ami végül is helyénvaló dolog, ha a válaszoknak van másik felük, és legalább néha illeszkedni akarnak az enyéimhez.

Olyan sötét volt, ugye, a lakásban, mint egy fasírtban belül. Hiába kapcsoltam fel a lámpát, velünk maradt az üledéke. Leültünk a konyhában, minden ragyogott, és tolakodó volt a rend, Bérkó megszisszentette a sört, és megkérdezte, „ti itt laktok?” Hanyagul körbenézett és hozzátette, „olyan, mint egy patika”.

(Tajgetosz Show, „Kibontom az új I-phone-om?”, YouTube)

Feketének remek a stílusa, humorának veleje a folytonos, de nem paródiába hajló (ön)irónia. És bár olyan kevésbé nézőbarát témái vannak, mint az elfogadás, a klímahelyzet, az önismeret – az idézhető, robbanó poénok is sorjáznak. A vallomásosan narrált, alanyi és kitárulkozóan őszinte hang megvédi a keresettségtől, csináltságtól. Pedig ezekből a monológokból könnyen lehetne iskolás konyhafilozofálgatás, toleranciára nevelő bölcselkedés, egy mozgássérült ember zavarba ejtő kitárulkozása.

(Kr Film Channel, TikTok videók, Youtube)

A kamaszok is egy sokarcú, széttört világban keresik a helyüket, és nem állítom, hogy csak így beszélnek magukról, de így is. És aki érteni szeretné a vágyaikat, ismerni a világot, ahogy ők ismerik, az jól teszi, ha félreteszi az előítéleteit, és megnéz néhány TikTok-videó válogatást.

Az október volt a legzordabb, nagyjából egy hónap kellett hozzá, hogy fölaprítsák a kopaszok lelkét a rutinos, régi lakók. Az enyémet meg például az Imiét is, aki alig múlt ötéves, és minden vasárnap váltóruha, fehérnemű, tankönyv és kabát nélkül engedték vissza a szülei. Valahonnét Bokroson túlról járt be gyalog, tizenöt–húsz kilométer a homokdűnés tanyavilágban. Péntek volt – a hét legszebb napja azoknak, akiket nem bántottak otthon –, és én nyöszörgésre ébredtem. Tompa, kétségbeesett vinnyogás, mintha zsákba varrt macskák cincogása lett volna. Próbáltam visszaaludni. De a vinnyogással álmodtam. Belőlem jött. Fölkeltem, hideg volt, marta derekam, kimentem, a folyosón két meztelen láb rúgkapált a nagykukából, egy majdnem csupasz gyerek, csak egy kívülről is szarcsíkos kisgatya volt rajta. Kihúztam. Imi csöndesen megköszönte és iramodott is vissza a hálóba, hátha jut még egy kis idő alvásra. 

(NFL, „Half-time Show”, február 3.)

Hogy a színpadi show műfaja Amerikában meg tud-e újulni, és van értelme, például, a színpadi táncos revünek egy olyan korban, amikor a műfaj a netes ingeráradattal versenyzik, azt az ottani focidöntő félidejében, a második negyed utáni szünetében szokás lemérni. A Super Bowl úgynevezett „Half-time showja” ugyanis külön műfaj, és ezzel együtt a popkultúra különös lakmusza is. Az elmúlt években, onnan nézve, úgy látszott, mintha a revü végleg meghalt volna, minimalista látványvilággal dolgoztak az alkotók, hangszeres popzenével próbálkoztak, ami nyilván egyfajta ellenhatásról beszél.

(Like a Child, Lévai Balázs filmje, M2)

A Like a Child a lehetetlenre vállalkozik, nem akar bálványt építeni, nem akarja isteníteni azt az embert, akit úgy vesztettek el kollégái, szerettei, rajongói, hogy nem tudnak rá máshogy emlékezni. Szánt szándékkal mítoszt rombolni, az értelmetlen halál árnyékban, veszélyes üzem, pátosz nélkül szólni olyasmiről, amit anélkül még annyira sem lehet elviselni, mint azzal, nos, szép rendezői kihívás. 

Ott álltam ifjúságom elpazarolt, matt hétköznapjaiban én is. Márta nagyival az első úszótanfolyamra ingázva, még óvoda utáni nyáron, amikor a szüleim nem hittek nekem, de én éreztem, nem tudok megtanulni úszni, mert az nehéz. Szorongásomban megiszom majd a fél medencét, aztán megkönnyebbülve, boldogan hányok. Ott rostokoltam a második úszótanfolyamra járva is, amikor már nem érdekelt a siklás, annál élénkebben az úszódresszben flangáló Betti, de négy év nagy idő. Közben az Asztalos János szocialista brigád tagjai, társadalmi munkában, három szabadszombatjukat föláldozva megépítettek a Kendergyári megállóhelyre egy csinos hullámlemez bódét. Bevert az eső, és áporodott forróság volt benne, ha sütött a nap, mégsem ezért nem érte meg bemenni, hanem, mert akkor nem állt meg a busz.  

A kendergyári megálló a falu szélén van, mögötte a széles, végtelen rónaság, a délibábos láthatár meg a Tüzép-telep drótkerítéssel elzárt gázpalackjai. Ott toporogva vizsgáltam meg lelkiismeretemet, a már új korában is rozsdásszeplős vasoszlopnak támaszkodva képzeltem el, mit kellett volna mondani, tenni – hogy milyen remek ember lennék, ha nem az lennék, aki.

(Szilveszteri szüret: Áder János beszéde, M1; Áder Ibizán, Bödőcs Tibor youtube csatornája; Kulka János köszöntője, RTL Klub)

Ilyen hálával tartozik Áder János Bödőcs Tibornak. Aki Körmendi zsenialitásához és szoros olvasatához méltón érti a kor szavát, a saját szerepét és Áder János teljesítményét. Az már a sors gonoszsága, hogy egy szilveszteri beszéd, még ha olyan feszes is, mint a köztársaság mostanában soros elnökéé szokott lenni, nem lehet csehovi magasság. De Bödőcs Tibor Áder Ibizán című humoreszkje után éppen olyan lelket vidámító képtelenség volt a szilveszteri beszédet nézni, mint Csehovot játszani a magyar színházakban – a legendás jelenetet követő években. És ha érzett is a mai néző némi kulturális romlást, abban mégiscsak volt valami lélekemelő, hogy hasonló prizmák még léteznek: hogy a jó humor képes tökéletesen átszínezni valamit, ami magában elviselhetetlen, hogy az igazi tréfa távcsövén át nézve még léteznek távlatok, ahonnan nézve nem számít korszakosnak, ami ma annak mutatja magát.

(Megkóstoltuk az Erős Pistá-s szaloncukrot, Index, november 29.)

Az év végén, és ezt a legjobb szívvel javaslom önöknek, ne nézzenek olyan filmeket vagy tévéműsorokat, melyek megdolgoztatják a szív felejtőműhelyét. Ne kelljen már megint csak söpörni, tisztogatni, elmosni mindent álomban és félálomban egyaránt. Két tét nélküli kis videót ajánlók önöknek, az egyiket a 444.hu szerkesztője idézte meg nemrégiben.

(Manifest, első évad, AXN)

A felütés, bármilyen ismerős is, remek, ebből akár nagyszerű dráma is születhetett volna, ha nem akarna mindenáron inkább sci-fi és krimi lenni. Ha az alkotók nem tennék tönkre saját kiváló ötleteiket ilyen kitartó szorgalommal. Az egyik legfájóbb hiba a főhős, Ben Stone (a nálunk kevésbé ismert Josh Dallas alakítja) családtörténetének jól megalapozott feszültségeit parlagon hagyni.

(A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, Kovács András Ferenc videói, 2019 novembere, Facebook)    

A marosvásárhelyi könyvvásáron találkoztam egy régi évfolyamtársammal, aki amint tehette – nagyjából húsz éve –, röviddel a diplomázás után elköltözött (disszidált/emigrált/alijázott) Erdélybe. És most, két évtizednyi asszimiláció után óvatos, sőt, diszkréten takargatott, kontrolállt, mégis észrevehető, ösztönös székely akcentussal beszélgetett velem a puritán, alkalmi kávézóban. Az akcentus főnévvel nem eltévedtem, nem azt akartam mondani, hogy az udvarhelyi – merthogy a kollégám ott él –, székely tájszólás perifériáján lenne az irodalmi magyar nyelvnek, éppen ellenkezőleg. Hanem azt, hogy a volt gimnáziumi évfolyamtársam, és erre pontosan emlékszem, nem így beszélt az érettségi előtt.

(„Bács-Kiskun megye? Az Romániával és Csehországgal határos”, a Mi vidékünk sorozat, Index, 2019. november 4.)

Talán maga a tájékozatlanság szüli, az ismeretek hiánya, de a magyar lélek összerándul, ha arról hall, hogy egy átlagos amerikainak fogalma sincsen róla, hol van Magyarország, és még azt sem tudja megtippelni, hogy Európában vagy Ázsiában.

Ez a fájdalom és borzongás elég indokolatlannak tűnik, ha megnézi az ember az Index a Mi vidékünk sorozatának tájegységnyitó filmetűdjeit. Ezekben a rövid összeállításokban azt a nem túl bonyolult dolgot kérdezik az utca emberétől, merre van az adott régió, város vagy megye. A héten Bács-Kiskun került a kínpadra, de korábban nem járt jobban se Csongrád, se Vas, a járókelők őszinte megdöbbenéssel állnak a probléma előtt, nagyjából úgy, mintha Utah és Nevada pozícióját kellene tisztázni, hogy határosak-e, és hogy melyikben van Salt Lake City.

(Tabuk nélkül 2.0, Spektrum, október 18.)

Nem hangoztak el bölcsességek, megoldások, tanácsok, nem állítottak olyat, hogy lehet könnyű vagy könnyebb, vagy hogy van üdvözítő módszer, nem akartak széppé tenni olyat, ami nem szép. Csak próbáltak lenni, emlékezni, megújulni: a kamera meg figyelt. Nincsenek hasznos kérdések, vallatások, a narrációban Thuróczy nem játssza a mindent tudót. Cseppben a tenger, egy példa, egy küzdelem.