(Telex Videó: „Olyan személyiségem van, hogy az emberek könnyen befogadnak”, október 18., szerkesztő riporter: Szili Tamás)               

Mert egy valódi szellemi irányadó figurát (elvétve találni ilyeneket) mindjárt tömegek kísérnek mindenfelé… De ezek az elvárások már kinövik a dokukisfilm kereteit, melynek néha kifejezetten szórakoztató vágóképeit a gyulai tévés kollégák is készítették. A nemzetközi tapasztalat meg időtlen, még ma is azt mutatja, ha egy atya betegek szentségét adná fel, jól teszi, ha hangosan kurjongat az udvaron, „dicsértessék!”, különben megharapja a kutya.

(...) két szomjas, bódult szerelmes, akik Óbánya kocsmájában, mikor bedobták az első húszforintost a bakelitlemezes zenegépbe, és leültek a pattogó cserépkályha mellé, már tudták, hogy együtt fogják leélni az életüket, erre Pataki Attila fennkölt lágéja volt a garancia, benyomtad a gombot, a férfi a pultnál megszólalt, „negyvenhármas”, mondta, és kortyolt a söréből, „Edda blúz!”, én meg nem akartam elhinni, hogy tényleg Eddát választottál, pedig akkor még nem is gondoltál rá, hogy elhagyod a várost, és nem volt abban az avas slágerben semmi metaforikus, csak mi voltunk ott, meg a törzsvendégek, velünk meg a meztelen, szemtelen boldogság, hogy egy elhagyott falu egyetlen kocsmájában Eddát hallgatunk a zenegépből, és ez olyan jó, hogy ezt már nem lehet fokozni, fulladoztunk a nevetéstől, aztán csend és újra csend, és én arra gondoltam a mosdóban, a piszoár mélyébe nézve, hogy meg kell változnom, nem lehet mindig, minden boldog pillanatban a bekövetkező rosszra várni, nem lehet az baj, hogy túlzottan stimmel a kulcs, vagy, hogy egyszer az életben ilyen könnyen jött ki valami, mondjuk egy egész életen át vágyott eredmény;

(Rogán Antal a Telexről: Nem tudom, mi az, a Telex YouTube csatornája, október 8.)

A Telex első videói között Rogán Antal vágtat el egy kérdés elől, a miniszter lezser és dühös egyszerre, előbbivel nyilván azt szeretné nyomatékosítani, hogy tényleg nem hallott róla, mi történt a Index háza táján, a másodikkal a tolakodást akarja erőből elutasítani, de túl gyorsan megy, konkrétan rohan, ezért hiába a képzett és pontosan adagolt hang – ami megtévesztésig hasonlít a főnöke hanghordozására –, mégis olyan, mint egy bábjáték, mintha egy termetes serpenyő elől kellene menekülni, és ezek a burleszkmozdulatok még dermesztőbbek, mint a pletykák, az ilyen-olyan felvételek, mert a fantázia ilyenkor még kegyetlenebbül dolgozik, és nehezen tud másra gondolni a szomorú választópolgár, mint arra, hogy te jóisten, mi mehet ott.

(Egy szélsőjobboldali provokátor könyvmegsemmisítéséről)

A döbbenetes zajban nem érdemes tovább kiabálni, de a hallgatás viszont a sértés, aljasság eltűrésének tűnik, nem lehet mindentől csak elfordulni, és arra gondolni, hogy a provokátornak éppen ez a célja, a dühünkre, a figyelmünkre vágyik (és persze a szélsőségesek elismerésére, a tájékozatlanok, felszínesen tájékozódók azonnali helyeslésére).

A fiumei körgyűrű hegyekből kihasított szerpentinjén láttam először a tengert, ahogy a távolban sistereg, jobbról salakos sziklák és murok, balról a monarchia fürdővárosára egy csöppet sem emlékeztető agglomeráció meg a kietlen külváros, rozsdás panelszerelvények, vastelepek, benzinkutak és ipari tornyok, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, idegenek a tengertől, és bár a korlátok, házfalak, fonott hangfogókerítések, egyenesre tört sziklafalak, cseréptetők és más párhuzamosok meg bezárt szögek résein néhol fel-felvillant valami, amit pontosan ilyennek képzeltem, és amitől ugyan szikrázni kezdett a hajszálereimben, az idegek flanelhálójában az elektromosság, de alapvetően dühöt éreztem, meg csalódottságot, és bár ezt csak utólag tudom azonosítani, egészen mély, kikaparhatatlan öngyűlöletet, túlzó és igazságtalan önvádat, miszerint tehetek róla, inkonkrétó, jellemző rám, hogy így látom először, dicstelenül, kapkodva és csupaszon mutatja meg magát az egyetlen végtelenség, melynek varázserőt tulajdonítok, ami számomra, tán blaszfémia, de istenbizonyíték, és akkor, ott mintha csak egy lavórba öntöttem volna egy delikát ebéd kóstolósorát, hozzá illő korty borostul, bár akkor még nem ismertem ezt a szót, pontosabban értettem volna, mit jelent, de nem tudtam róla, hogy létezik, és még olyan sok mindenről nem tudtam, hogy van, csak éreztem, hogy valahol, a kihízott valóságomon túl pulzál egy másik világ

(„Néhány gondolat az SZFE-ről”, Csányi Sándor hivatalos Facebook-oldala)

A videó apropója egy nem is olyan új, általában etikátlan sajtós eljárás. Bármit reagál a megkérdezni kívánt interjúalany, ír privátim, a magánbeszélgetést és/vagy a nyilatkozat elutasítását is szokás újabban „nyilatkozatnak” értelmezni, szövegkörnyezetbe helyezni. Ha jól értem, többé-kevésbé ez történt Csányival is, ezért magyarázkodással kezdi, és azt bírja mondani, hogy őt „nem érdekli a politika”. Ennek a szomorú mondatnak nincs semmi értelme, mert elvileg engem sem érdekel, de sajnos a politikát mi, ilyen-olyan polgárok, érdekeljük, így – bár ez minden más esetben abúzus lenne – nem lehet olyat mondani, hogy nincs közöm hozzá, mert az olyan, mintha a diák azt felelné a tanár tananyagot firtató kérdésére órán, hogy „engem nem érdekel az oktatás”.

(Elviszlek magammal, tévén: Spektrum Home, YouTube: WMN csatorna)

A szinte kiszolgáltatottan kényelmetlen, idegtépő helyzet könyörtelenül és gyönyörűen mutatta meg Mácsai Pált magát. Az embert, a színészt, a jellemet, az apát. A hajához kapkodó, a gallérját rángató, ingét feszegető Mácsai olyan szellemes, önironikus, őszinte és valódi volt, hogy a néző vágyott ott lenni a közelében, hallgatni őt. Bármilyen rémisztő hely lehetett az az autó, kedvem lett volna beszállni oda, ahol még efféle nyomás alatt is (vagy éppen azért) ilyen elemi, mégis egyedi igazságok kerülnek elő.

„Szombati úr, az igazgató, nem volt gonosz ember, csak őszinte. Tudott uralkodni magán, olvasott és finom ember, mégis, valahogy kérges, keresetlen volt a stílusa, lentről jöhetett, mint én, talán tanyáról, nem rejtegette a vágyait, hogy milyen sok emberi mételytől átitatott a lelke. Olyan volt, mint egy megöregedett, sorsából kifutott és meg is szelídült Áchim L. András. Talán ilyen lett volna a vékonyra korosodott, egykor délceg parasztapolló, ha egy kusza éjjel nem gyilkolják meg a Bajcsy-Zsilinszky testvérek – alig néhány kilométerre a kollégiumunktól.

Az egyik alkalommal megkérdeztem tőle, hová tűnik évről-évre a kollégisták által befizetett kulturális jutalék. Szombati úr a kövér, tekintélyes asztala mögött nyújtózott, hátradőlt puha bőrfoteljében, középre lapította ősz, ritkás haját. Megköszörülte a torkát, előredőlt, aztán mintha csak véletlenül tenné, mert a szeme elé került, fölemelte az új, feltörekvő megyei napilapot. Lassan, mutatóujját akkurátusan meg-megnyálazva lapozgatni kezdte. Harsogtak a friss, nyomdafestékszagú oldalak. Tudtam, mit keres. – Olvastam az új cikkét – törte meg a hosszú, savanyú csöndet. – Maga tehetséges – rágta meg a szavakat, és játékosan, szinte huncutul kipillantott az újságtakaró mögül. – De tudja, van benne egy nagy, fontos logikai hiba. – Kikerekedett a szemem, nem akartam elhinni, hogy ebben a helyzetben képes bármiféle esztétizálásba kezdeni. Letette az újságot az asztalra, alaposan kilapogatta, mintha a gondolatait rendezné.”

(Álomház, 14. évad, Spektrum Home)

Az Álomház nem jó műsor, álproblémákkal, ostoba és mesterséges dramaturgiai feszültségekkel. Az első évadokban mindig azbesztet találtak a falban, de aztán ezt megunták. Nem értem, hogy egy olyan élethelyzetben, amely valóban tele van fordulatokkal és drámákkal, miért kell ennyire átlátszó és lehetetlen gondokat kreálni; de ez nem is fontos.

(Ez a te haverod-Bodi? + mi folyik az Indexnél, Winkler Róbert vlogja, YouTube)          

Ahhoz, hogy az ember megalkudjon, feladja magát, az úgynevezett elveit, és feltegye a kezét, általában erről a korántsem teljes érzelmi önmosdató-palettáról szokás válogatni. Az már viszonylag ritka, hogy a megalkuvó – legalábbis tudatosan – igyekezzen elkerülni mindezeket, és maradjon csupaszon, magában, a beismerés. Winkler Róbert vallomásos videója, amit a saját YouTube csatornájára töltött fel a napokban, ebből a szempontból (is) érdekes.

"A járványtól tikkadtan, a magány és a kétségbeesés kotorta össze bennem a bátorságot, hogy újra ide jöjjünk. Hogy itt meséljünk, éljünk, aludjunk, ahol ezt az egészet különben most írom is, és ahol az első születésnapomra készült, tortás portrém néz vissza rám a nappali ötvenéves, de a vastag vályogfalak között még mindig esetlenül újnak ható szocreál stílbútoráról. A nagyszüleim lassan egy évtizede lakatlan öreg parasztháza ez. A murvás szegvári Kurca-parton áll, egy U-alakú mellékutcában. A Károlyi-kastély alig száz méter, alvadt csönd van, a szomszédban elült az esti türelmetlen bégetés. A lányom az egykori tisztaszobában szuszog, lassan éjfél. A dédiék (lévén, hogy egy ideje – viszonylag gördülékenyen ment – a gyerek nézőpontjából beszélünk magunkról) esküvői portréja jobbról mellettem. Két leplezetlenül szomorú ember készül rajta a hosszú boldogtalanságra. Negyven éve, óvodás koromban aludtam itt náluk először, és, lám, majdnem utoljára is. Első éjjel, a szorongás és a túl sűrű nosztalgia nyughatatlanságában minden fiókba benéztem. Megtaláltam Domos nagyapám féltve őrzött brigádnaplóját, amit, hogy oldjunk a nyugtalanságomon, végiglapoztunk. Egy műbőr kötésű zsíros füzet, teli pózzal. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy nevetséges, éppen ellenkezőleg, hiszen csak annyira hazug, amennyire minden időkben az lehet egy másoknak készített album – magunkról. Ráadásul a fiatal Domos szeme a ktsz szűk tereiben, a drótfonó üzemben más, ott mosolyog, onnan egy boldog emberre lehet emlékezni."

(Veiszer Alinda felmondott az ATV-nél)

Veiszer Alinda egyik erőssége, hogy jól építette fel a karakterét, nézői tudják, ki ő, és mit akar, van szakmai identitása, és az eddig arról szólt, hogy ő mint kérdező addig készül, míg meg nem találja az „anyag” hibáit, az ellentmondásokat, a beszélő mániáit és gyöngéit, és aztán mégis el tudja engedi ezt a (túl)készülést, hogy a diskurzusban gyorsan tudjon reagálni. Ezen erősségeire, ha jól értem a helyzetet, semmi szüksége nem volt az ATV reggeli adásában, akkor pedig éppen az veszett el, amire eddig olyan nagyon ügyelt: hogy különbözzön a kollégáitól.

(Orange Is The New Black, Netflix)

Gyakran előkerül ez, milyen szédületesen építenek föl figurákat ezek a mozifilmigénnyel készülő sorozatok, és a Netflix ebben különösen jó. Itt szinte pökhendi fölénnyel és gazdasággal dolgoznak, szédületes, hová húzott el a hanyatló nyugat filmgyártása már megint, és mint az Orange is the New Black is mutatja, nem minden a pénzről szól.

A Füvészkertből át lehetett volna sétálni hozzánk, és nincs ebben semmi metaforikus, konkrétan ez volt a helyzet. A klinika petyhüdt kertje és a vörösingesek tanyájának titkos zugai között egy régi gyerek, aki még a nyitott gangok lekvároskenyér-ízű világában serdült, tudta volna, merre forduljon. De, még egyszer mondom, ennek semmi jelentősége. Mint ahogy az is csak véletlen egybeesés, hogy a Gogol utcai lakásunk, ahol a szövegkönyv ősét írtam, abban a házban volt, melynek a pincéjében Fábri legendás filmjének forgatásához – a hatvanas évek legutolján – berendezték az öltözőket. Mártuska, a szomszéd özvegyasszony, rátarti, eredeti lakó, ’57-ben költözött az akkor épült házba, és úgy mondta: – A szenes pincében lakott a kis Nemecsek! – Anthony Kempet ott spriccelték izzadt homlokúra, mélyen hallgatott benne a nyolcadik kerületi zsidó fiú, csupa kisbetűvel, magyar hangja Ősz Róbert. Néztem Mártuskára másnaposan, a vígszínházi premiert követő októberi reggelen újságolta el ezt, lágy, zselatinos kedvességgel a hangjában, mintha régóta jóban lennénk, pedig addig a köszönésemet se fogadta.

(Havas megmondja, YouTube)

És az ötlet jó, valóban lehet a bukottságot függetlenségként értelmezni, elméletileg legalábbis, és a YouTube-on futó új széria, a Havas megmondja lehetne akár egy radikálisan őszinte, keresetlen műsor is, hiszen készítőjének nincs mit vesztenie, azt mond, amit akar. Havas monológjai válhatnának a szabadság tabudöntögető szólamaivá is, de sajnos inkább esettanulmányok, a néző megértheti belőle, hogy a profi influenszerek játékos, könnyednek látszó szólamai mögött mennyi gyakorlás, munka és előkészítés van. Havas Henrik bizonyára az évtizedes rutinjában bízik, amikor minden átgondoltság és felkészültség nélkül, zaklatottan, és néha talán ittasan is, beül a kamera elé.

(Mesemondó, Index, június 6., A nagyhatalmú sündisznócska, előadja: Döbrösi Laura)

Az Index új rovatában nem csak színészek mesélnek, énekesek is, többek között Jónás Vera, Hajós András, Beck Zoltán. Ez is jó, mesélni nem csak az szokott, akinek nagyon megy, és nem is mindig az a legjobb, mert néha igenis vicces volt Jani bácsi is, a fahang fegyelmezettsége hozzáadhatott a történet csekélyke iróniájához (ezzel nem azt akarom mondani, hogy az énekesek fahangon mesélnek). És ha már újra éled Mazsola és Tádé meg Borsószem királykisasszony, akkor éledjen újra a mindenféle hang és értelmezés is, sőt, sötétítsünk be, és ha valóban kedvet kaptunk, hozzuk le a padlásról a vetítőt.

Árulkodott az a rét, pletykált, panaszkodott és mesélt, mindenki a korának és eszmélésének megfelelően kapott tőle tanácsot. Alsós voltam, nekem a futásaimmal üzent. Azt mondta, Daru, te mindig mindenen túl akarsz lenni. Nem voltam jó focista, de nem azért, mert ügyetlen voltam, hanem mert nem akartam elérni a labdát – teher volt a felelőssége. És a futásaim elárultak. Az iskola sprintbajnoka voltam, járási, megyei tornák győztese, de a grundmeccseken rendre lehajráztak. És apámat ez jobban dühítette, mint hogy nem tudta megtanítani nekem, színtévesztőnek a színeket. Az iskola legjobb futóját minden alkalommal lesprintelik a pályán. Magából kikelve üvöltött, „az már tutira a tiéd”, rikácsolta, de én tudtam, hogy nem lesz, nem lehet az enyém. Én sem értettem, miért van ez így. Nem sejtettem, hogy nem is akarom megszerezni, sőt, hitem szerint mindennél jobban vágytam rá.

(„Kövér László kire veri ki?”, Pottyondy Edina csatornája, YouTube)

Szerintem Pottyondy kifejezetten tehetséges, szellemes, jó a dumája és szereti a kamera. Ráadásul semmilyen emberi, erkölcsi érvet nem tudok felhozni rá, hogy miért ne lehetne arról a két züllött alakról így beszélni – csak érzem, hogy nem. És itt van a zsákutca, mert ez már ítélet, és illenék alátámasztanom, azt mondani, hogy ha nem így, hát úgy. Egy kritikában hasznos lenne mérlegelni a stílusát, összehasonlítani más retorikai mezőkkel, mert annak a kijelentésnek a világon semmi súlya, hogy szerintem azért nem szabad egy szintre süllyedni velük, mert akkor a gyomorszájamnál valami szúrni kezd.

(A család kedvenc fogásai, 1. évad, Tv Paprika)

Amikor láttam lefolyni az aranyló levest, sajnos egy csapásra le is mondtam Nadiyáról, mert a főzés csodája az, hogy rendszerben történik, hogy minden mindennel összefügg, még egy ritkán használt, amerikainak mondott városi konyhában is. És a „fúzió” – bármilyen újnak eladott dolog is (nagyjából a főzéssel egyidős) – sajnos nem visz el mindent a hátán, az indiai és más hatások, fűszerek mellett kell még egy dolog: szeretni kell, becsülni az anyagot, amiből főzünk.