Szeifert Natália: Az altató szerekről. Ágyregény. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 270 oldal, 3500 Ft

Szeifert Natália regénye sokféle olvasót kiszolgál, a laikus, kezdetre és befejezésre, közben vérbő történetre vágyó „elsőkönyvest” ugyanúgy, mint a régi motorost, aki szereti, ha a dolgok mégsem egészen légmentesen lezárva érnek véget, vagy akár a megrögzött dokrinert, aki minduntalan a regényforma eredeti megújításának szeretne a tanúja lenni. És kiszolgálja azt az olvasót is, aki második, harmadik olvasásra örül, ha egy már jól ismert szövegben addig fel nem fedezett plasztikus újdonságokra bukkan. Az altató szerek duplafenekűségének, vagy nem is így mondom, a rétegeiben megbúvó megsokszorozódásnak a végig egyenletesen, kitartottan működő írói elme a garanciája, és a képzelet meg a fantázia, a megfogható tények és a soha előre nem kiszámítható látomások pontos, gazdaságos, szabatos nyelvi formulákban végső alakot nyerő végigírása a foglalata; az az egyszerű tény, hogy minden egyes bekezdésében rengeteg anyag van, nagyon sokféle kiszerelésben.

David Szalay: Minden, ami férfi. Fordította Kiss Gábor Zoltán. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017, 448 oldal, 3800 Ft

A helyzet pedig az, hogy a kilenc szöveg sorrendje nem cserélhető fel vagy keverhető össze tetszés szerint, az egyes részek főhősei ugyanis kronologikusan illeszkednek egymáshoz: a rákövetkező rész férfi főhőse legalább öt, legfeljebb tíz évvel mindig idősebb az előző rész főhősénél. A Minden, ami férfi kilenc egységének egymásutánjában ily módon végigjárja, bebarangolja, egy-egy kitüntetett életkorában bemutatja és felvillantja a férfiéletet, a tizenhét éves, Közép-Európát, Berlint, Prágát bejáró, Bécsbe induló nagykamasz párostól az olaszországi nyaralójába visszavonuló hetvenhárom éves férfiig. Egyetlen szereplő sem bukkan fel újra valamelyik későbbi történetben – e szabály alól egyetlen kivétel akad, egyetlen finom, az olvasónak szóló halvány kikacsintás: Simonról, az első rész egyik tizenéves főszereplőjéről kiderül, hogy az utolsó rész (és az egész sor legidősebb) főhősének, Tonynak az unokája. Ez a szinte csak érintőlegesen létrehozott rekapituláció, bármilyen apróság is, amúgy fontos érv a Minden, ami férfi regényvolta mellett. Van ezen kívül még egy nagyobb kompozíciós tényező, ami megszabja a részek egymásutánját. A kilenc történet áprilistól kezdve az év (számításaim szerint a 2012-es év, jóllehet ennek a típusú referencialitásnak itt nincsen jelentősége) kilenc különböző hónapjában játszódik, a hónapok sorrendben követik egymást, az első résznek tehát április, a másodiknak május, a harmadiknak június, és így tovább, az utolsó előttinek november, a legutolsónak december az ideje.

Graham Swift: Anyák napi kimenő. Fordította Merényi Ágnes. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 126 oldal, 2999 Ft

Az aktus után vagyunk, a rágyújtó, lassan készülődni kezdő fiatal csupasz férfi fel-alá járkálva gyönyörködik az ágyon meztelenül fekvő nőben, akiből épp a lepedőre csurran és ott nyomot hagy a férfi néhány perce belélövellt magja. A gyönyörködés pedig kölcsönös. Amikor ennél a résznél jártam, úgy a könyv harmincadik oldala táján, a francia sinológus, François Jullien néhány éve magyarul is megjelent kiváló könyvének, A meztelenség lényegének a címét terveztem elorozni ennek az írásnak az élére. Ebben a hosszúra nyújtott, szinte percre megfogható, statikusnak tetsző jelenetben, a lány mozdulatlanságában, a férfi ráérősségében, a köztük lévő csöndekben és megszólalásokban olyan sűrű és érzékletes a boldog nyugalom, hogy a könyvről szóló írásom simán elbírta volna a címet, akkor is, ha ekkor még koránt sem ér véget a regénybeli nap.

Krzysztof Varga: Lángos a jurtában. Fordította Pálfalvi Lajos. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017, 282 oldal, 2990 Ft

A mostani könyv vezérlő metaforája az, hogy az író hatalmas lángoshoz hasonlítja a mai Magyarországot. Trianon után, a körbeölelő Kárpátok hegyei nélkül ott maradt a „medence”, ami őt erre a bő olajban kisütött, széleinél vastagabb, közepén fel-felpúposodó, de inkább elvékonyodó, Magyarországon ráadásul igen közkedvelt nyári strandételre emlékezteti. A Lángos a jurtában azt tűzi célul maga elé, hogy körbejárja ezt a bizonyos képzeletbeli lángost a széleinél, és úgy nagyjából Komáromtól nyugat felé elindulva, de a végén majd éppen Komáromba, apja szülővárosába megérkezve a határai mentén végignézze, végiglátogassa Magyarországot. Alkalmanként pedig, ha kell, ugorjon be a vékony, lyukacsos közepébe is.

Bertók László: Visszanéző. Írók, alkalmak, élet. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2017, 208 oldal, 2500 Ft

A Visszanéző arról tanúskodik, hogy Bertók (Csorbához egyébként nagyon hasonlóan) nem lett mindenes, nem vállalt el minden felkérést, ilyesfajta megnyilvánulásait gondosan, belső írói terve, alkatának rendje szerint, körültekintően válogatta meg. A Visszanéző olvasója ily módon ebben a vegyes műfajú kötetben (hiszen van itt szabályos íróportré, önéletrajzi emlékezés, szoboravató és ünnepi beszéd, évfordulós megemlékezés, folyóirat tematikus számába vagy sorozatába írt szöveg, kisesszé, temetési beszéd, könyvhöz írt igényes utószó, interjú), a 3-5-10 oldalas rövid szövegek egymásutánjában egyfajta személyes körképet kap Bertók László legközelebbi vonzódásairól. Önarcképet is: hiszen például amikor tanácsot ad egy fiatal költőnek vagy József Attila utolsó verseinek egyikét értelmezi, amikor más verseiről, a saját költészetéről, a nyelv és a kultúra megtartó erejéről beszél, ars poeticáját, költői önképét, legbelső munkáját osztja meg.

Afonso Cruz: Virágok. Fordította Ben­se Mónika. Typotex Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 250 oldal, 2900 Ft

A Virágok alapvetően különbözően bánik a valóságos történelmi idővel, mint a Kokoschka babája. Cruz első magyar könyvét annak idején némiképp elmarasztaltam, hogy a történelmet, a szereplői által megélt kort és országhatárokat átlépő tapasztalatokat felületesebben, könnyedebben kezeli, mint ahogyan ezt a kelet-európai olvasó ugyanezeknek a tapasztalatoknak a birtokában elvárhatná egy valójában a huszadik századi történelem súlypontjain játszódó regénytől. A Virágokat e tekintetben nemigen érheti kritika: egy-egy pontján betekintést nyerünk a Salazar-rezsim, a régi Portugália hétköznapjaiba, titkosszolgálatostul, besúgóstul, kihallgatásostul, kínzásostul, ártatlan áldozatosostul – és mindez nekünk is nagyon ismerős.

Han Kang: Növényevő. Fordította Kim Bogook és Németh Nikoletta, a fordítást az eredetivel egybevetette Kiss Marcell. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 180 oldal, 2999 Ft

Jonghje, a regény főhőse szorongató rémálmából ébredve egy napon úgy dönt, vegetáriánus lesz, nem eszik többé olyan ételt, ami állati eredetű anyagok felhasználásával kerül az asztalra. Férje, Csong, a regény nyitó egységében az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő lassan ébred rá, hogy átlagos házasságára, melyet néhány éve tökéletesen átlagos érzelmek kísérnek, a nő döntése miféle, az ő mindennapjait is érintő változásokat ró. Az egész Növényevő legkompaktabb része a felütés, Csong cinikus kommentárja nősülésének, párválasztásának történetéről, amit a kudarc utólagos felismerése kísér.

Robert Seethaler: Egy egész élet. Fordította Blaschtik Éva. Park Könyvkiadó, Budapest, 2017, 136 oldal, 3490 Ft

A telő időnek és a tér korlátozottságának mégis van jelentősége, de kizárólag a tulajdonképpeni téma, Egger „egész” életének dimenziójában. Az Egy egész élet végső soron minimalistára vett tudatregény, a legfontosabb motívumok az Eggert foglalkoztató gondolatok, reflexiók, hiedelmek, azok az elképzelések, amelyeket ő a világról alkot, s amelyek egyfelől rendkívül korlátozottak, hiszen a külső világot egyáltalán nem ismeri, másfelől rendkívül mélyek, hiszen a saját kicsi világát mindenkinél alaposabban ismeri. Az Egy egész élet mindenesetre minden külön értesítés helyett mintaszerű példa arra, amit magyarul Mészöly Miklóstól, Bodor Ádámtól, Darvasi Lászlótól, másoktól jól tudhatunk, hogy ebben a rövid terjedelmű, poétikai értelemben mégis totális prózában a valóságos és a referenciális nem jegyesek. Blaschtik Éva, és ezt dicséretként írom, jól érzékelhetően tompa, visszafogott fordítása remekül szolgálja ki azt a szenvtelenséget, ami ennek a regénynek a legfőbb vivőereje.

Diane Ducret: A tiltott rés. For­dí­totta Füzesi Ottília. Európa Könyv­kiadó, Budapest, 2016, 310 oldal, 3290 Ft

Aki pornográfiára vagy technicista részletezésre vágyik, annak Diane Ducret könyve nyilvánvalóan csalódást fog okozni. A tiltott rés voltaképpen sokfelé elkalandozó nagyesszé, amely három nagy ciklusában, a ciklusokon belül nagyobb, és ezeken belül is kis, másfél-három oldalas, külön címekkel ellátott fejezetekre osztott szövegében szabályosan végighalad a női nemi szervhez kötődő megannyi nagy témán, a csiklótól az örömszerzésen át az intimhigiéniáig, az önkielégítéstől a fogamzásgátláson át a gyermekszülésig. Ezzel a tárgyalásmóddal párhuzamosan végighalad az emberi kultúrtörténetnek azokon a kitüntetett pillanatain, amelyekben a fenti kérdések valamilyen rendkívüli módon exponálódnak. A női nemi szerv imént említett nagy témáinak igen szabályos felvezetésével szemben a történelmi időhöz való viszonya azonban inkább szertelen, vagy ha ebben mégis valami ismétlődő mintát szeretnénk felfedezni és abba kapaszkodni, akkor azt mondhatnám rá, hogy koncentrikus jellegű. Gyakran lépünk vissza újra az egyszer már magunk mögött hagyott korba.

Frédéric Beigbeder: Oona és Salinger. Egy nagy szerelem Pearl Harbor előtt. Fordította Lőrinszky Ildikó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 374 oldal, 3290 Ft

Az Oona és Salinger regényes kifejtése annak a J. D. Salingerről szóló lexikoncikkekben általában két sort kitevő, a Salerno – Shields-féle könyvben persze egész fejezetet megérő adatnak, hogy Salinger az 1940-es évek elején, nem sokkal második világháborús katonai szolgálata előtt New Yorkban megismerkedett és rövid ideig tartó plátói szerelembe bonyolódott az akkor már Nobel-díjas amerikai drámaíró, Eugene O’Neill legkisebbik gyermekével, egyetlen lányával, az 1925-ben született Oonával. Noha a nagy ember a kislány négyéves korában megszakítja a kapcsolatot Oona anyjával és jószerével soha nem találkozik ezután a lányával sem, a modellkedésre, színészi pályára készülő Oona O’Neill nagy becsben áll a korabeli New York-i aranyifjúság társasági életében, és presztízse elsősorban mégiscsak apja hírnevének köszönhető.

Jonathan Franzen: A huszonhetedik város. Fordította Bart István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 529 oldal, 4590 Ft

A „magyar” Jonathan Franzen nekem a kezdetektől fogva nemcsak szívügyem, hanem a számomra egyébként kizárólag távolról, kulturális teljesítményeken keresztül ismert Amerika-mítoszban gyakran erőteljesen artikulálódó sportos elem személyes megnyilvánulása is volt. Mind az öt eddig megjelent Franzen-könyvről írtam hosszabb recenziót az Élet és Irodalom hasábjain. Az elmúlt években minden ilyen alkalommal elmondtam, hogy Franzen magyarul az időben többé-kevésbé megfordítva követi az eredetit. Legelőször az akkor legfrissebb Szabadság jelent meg, ezt még ugyanannak az évnek, 2012-nek a telén Franzen harmadik regénye, a Javítások követte, a következő évben a második, az Erős rengés, 2015-ben a már említett Diszkomfortzóna, 2016 áprilisában az angolul előző nyáron közreadott Tisztaság jött, most pedig itt van Jonathan Franzen debütáló regénye, A huszonhetedik város.

Jenei László: Díszössztűz. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2016. 248 oldal, 2999 Ft

Mind a hét írás feltűnő jellegzetessége a másmilyensége, a különbözősége, az eltérése az e pillanatban fennálló irodalmi kánontól; ez önmagában nem meglepő, Jenei László mindegyik korábbi könyve osztozott ebben a jellegzetességben. Hogy ez a bizonyos elkülönülési ambíció ott munkált a szerző gondolataiban, amikor a kötetet összeállította, arra nincs jobb bizonyíték, mint az a fényképsor, melyet legfontosabb inspirációs forrásairól Jenei még a könyv megjelenése előtt kezdett feltölteni a könyv promóciós Facebook-oldalára. Van itt sok minden, Raymond Queneau Mindig agyonkényeztetjük a nőket című kisregényének magyar borítójától Per Olov Enquist-idézeten, Britten-utaláson át két, A kihordó szövegében részletesen, képleírásként is sorra kerülő festményig (Pedro de Mena Mater Dolorosa, illetve Jean-Baptiste Oudry Halott farkas című műveiről van szó), és sok egyébig.

Száraz Miklós György: Apám darabokban. Scolar Kiadó, Budapest, 2016. 544 oldal, 3950 Ft

A regény főszereplője, az 1930-as születésű Száraz György a hatvanas évek második felétől frekventált színpadi szerző, az 1970-es évek közepétől tabutémákhoz körültekintően, nagy tájékozottsággal, kitűnő tollal nyúló esszéista volt. A korabeli Élet és Irodalom publicisztikai rovatának vezetője, élete utolsó éveiben a Kortárs legendás főszerkesztője, az 1987 utolsó napjaiban fiatalon, ötvenhét évesen elhunyt férfi nem volt oroszlánszelídítő (vagy legfeljebb a Kádár-korszak sajtóirányítási körülményei között a szó átvitt értelmében lehetett az), de hogy igazából mi volt és ki volt ő, arra a regény végére érve sem derül egyértelműen fény.

Thierry Loisel: A lélektelen test. Minitragédia, avagy elhidegüléstörténet. Fordította Lőrinszky Ildikó. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016. 181 oldal, 2800 Ft

Lőrinszky Ildikó magyar fordítását külön dicséret illeti, a gördülékenységen, a szöveg finom iróniájának érzékeltetésén túl ugyanis alkalmaznia és működtetnie kellett a szexualitásnak egy olyasfajta nyelvét, amilyen a magyar irodalmi nyelvben nem nagyon létezik, vagy ha igen, gyakran az a veszély fenyegeti, hogy nevetségesen mesterkéltté válik. Ráadásul ennek a nyelvnek, e nyelv különféle rétegeinek szerepe van a regénybeli reális és a regénybeli fantáziaszülte világok sorsdöntő elkülönítésében. Ez a fordítói feladat véleményem szerint itt szépen, komolyan meg van oldva. Most rajtunk a sor, hogy felfedezzük magunknak Thierry Loisel legjobb, legkerekebb könyvét, ezt a lendületes kis hírhozót a francia kultúra nagyon lazán értett elmúlt egy-két évszázadáról. Hiszen most, hogy megvan magyarul, kicsit azért mégis a miénk.

Török András–Wachsler Tamás: A nevezetes magyar Országház és a tér, ahol áll. Az Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2015. 366 oldal, 6999 Ft

Nyájas és érdeklődő olvasóként legfeljebb sajnálkozhatom, hogy az épület környékének megújulásáról éppen abban az időben született döntés, és a könyv is akkor látott napvilágot, amikor az intézmény, amelynek átvitt értelemben az épület a szimbóluma, konkrét értelemben pedig a színhelye, nevezetesen a parlamenti eszme, ismét háttérbe szorult. A 2010 óta tartó törvényalkotás, mely formálisan rendeleti törvénykezés (a legfontosabb törvények egyéni képviselői indítványként kerülnek napirendre, megkerülve így a bizottsági mérlegelést és a komolyabb plenáris vitát), a T. Házat ugyanolyan fügefalevéllé teszi, mint amilyen 1949 és 1988 között volt.

Sántha József: A húgom operája. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016. 126 oldal, 2500 Ft

Jonathan Franzen: Tisztaság. Fordította Bart István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 586 oldal, 4590 Ft

A Tisztaság tulajdonképpen úgy is olvasható, mint az egykori NDK-playboy ügyének a hosszú felgöngyölítése vagy megnyugtató elsimítása – a köré foglalt túlságosan sok hűhó pedig ítéletként az új világ felett, ahol az alapelvek, az eredeti szabályok a modern technológia révén könnyebben, hatékonyabban, diadalmasabban érvényesülnek, mint a klasszikus interperszonális viszonyokban. Tanulságnak ez persze sovány, nem vetekszik a Javítások vagy a Szabadság elementáris antropológiai tanulságaival, de hát nagynaklenni nem mindig könnyű, tisztának maradni meg néha kifejezetten nehéz.