► Halász András Angyalföld is my Los Angeles című kiállítása december 5-ig látható az Újlipótvárosi Klub-Galériában.

Azt írja Halász András a kiállítását bevezető szövegben, hogy a helyszín, az Újlipótvárosi Klub-Galéria a hetvenes évekre emlékezteti, amikor a Főiskola után csak kultúrházakban és klubokban mutathatta be munkáit. Intézményesen igencsak hasonló a helyzet, és a mából visszatekintve már valóban szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Halász műveit a kilencvenes években – miután visszatért Amerikából – az Ernst Múzeumban állíthatta ki. A valóság viszont most az, hogy a Tátra utcában az évtizedekkel ezelőtt megdermedt időt kisugárzó helyiségekben sokkal jobban mutatnak a kisebb és nagyobb méretű, főleg az elmúlt néhány évben készült Halász-festmények, mint egy elképzelt állami white cube-ban. Első látásra nehéz megmondani, hogy miért.

Október közepén sűrű hétvégéje volt az új magyar képzőművészeti intézményrendszernek. Nemcsak az Art Market zajlott ekkor, hanem szinte az egész világ tele volt magyar kiállításokkal. Október 19-én nyílt a New York-i Fridman Galleryben az Absztrakt narratívák című tárlat a Magyar Nemzeti Bank Ingatlan Kft. gyűjteményéből; kurátora Petrányi Zsolt, a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetője. Érdekes, hogy az ingatlanos összefüggést kihagyva a tárlat amerikai reklámjában csak az MNB szerepel, míg a magyar hirdetményekben a „Magyar Nemzeti Bank által életre hívott kortárs gyűjteményről” esik szó, amelyet az MNB Arts and Culture gondoz.

► Bagi Attila The Seeable Joy of Ashes című kiállítása október 20-ig látható a Longtermhandstand Galériában.

A két éve alakult Longtermhandstand Galéria földszinti tere olyan kertre nyílik, amilyen csak Buda közepén lehetséges. A kertben kis asztal áll, rajta üres üveg; az asztal körül székek és Club Mate-rekeszek szintén mint ülőalkalmatosságok – sok üdítő fogyhatott. A kerthez legközelebbi kiállítótérben egy festményen is megjelenik a Club Maté-s üveg motívuma, benne hervadó virágokkal, mellette az erezett márványasztalon fekvő banánhéjban elnyomott csikk. Mindehhez a háttérben tűzijáték; mintha a könnyű élet allegóriáját látnánk. Közben persze mégsem, hiszen a kép egyértelműen memento mori: minden pontja az elmúlásra utal.

► A Hustera című kiállítás október 3­ig látható a Liget Galériában.

A Liget Galéria kirakatában egy lapos akváriumot lát a trolira váró vagy éppen csak az utcán elhaladó néző; a vízben piros pöttyöket vehet észre, amelyek egymás mellett szabályos rendben helyezkednek el. Ha látogatóvá válik az addig csak kintről kukucskáló, akkor az akváriumhoz tartozó szövegből már arról értesülhet, hogy Agrina Vllasaliu VirginCare 2.0 című munkáját látja, egy hőmérővel is ellátott laboratóriumi installációt, amelyben mesterséges szűzhártyák lebegnek. A mű – akármilyen meglepő is a leírása – korántsem áll távol a valóságtól: tényleg létezik egy ezzel majdnem megegyező nevű termék a piacon; hirdetéséből kiderül, hogy ennek segítségével a felhasználó vérnyomokkal bizonyíthatja szüzességét. A használati utasítás szerint az eszközt szárazon kell tartani, itt viszont az egyes darabok testhőmérsékleten áznak, és a leírás szerint egy hét alatt fel is oldódnak.

► Kudász Gábor Arion Tropical Depres­sion című kiállítása október 13-ig látható Szentendrén, a Vajda Múzeumban.

Magyarországról nézve Vietnám a világ másik vége, ahol semmi sem ugyanolyan, mint itt. Persze generációnként mindenkinek mást jelent Vietnám – nincs is talán olyan ország a Földön, amelyet innen nézve, az életkorunktól függően ennyire másként képzelnénk el. Az idősebbeknek létezik a pol-beat Vietnám, később születetteknek a TV Híradó, majd az amerikai háborús filmek Vietnámja – a Jó reggelt, Vietnám –, egy fiatalabb korosztálynak már csak az egzotikus úti cél elképzelt arculata dominál, illetve sokak számára a Magyarországra bevándorolt vietnámiakról tükröződő kép.

► A Cigánybűnözők kiállítás július 15-ig látható a Bura Károly Galériában.

Volt egyszer két művész, mindkettő nagyon radikális, bevállalós. Egy művésztelepen találkoztak először, és összedugták a fejüket, milyen művet is csinálhatnának ketten. Arra jutottak, hogy olyan munka lenne a legjobb, amit egyikük sem merne elkészíteni. El is készítették ketten, nagy botrány lett belőle; a létrejött művet nem hiszem, hogy még egyszer valaki bemutatja. A Bura Galériában most két teljesen más művész szövetkezett össze; radikálisak és bevállalósak, és el is nevezték magukat Cigánybűnözők Művészcsoportnak. A kiállításukon nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valahogy ők is összebeszélhettek előtte: csak olyan művet hoznak létre, amit senki más nem merne bemutatni sehol másutt. Nem lett botrány belőle.

Chilf Mária műveiben tíz évvel ezelőtt tűnt fel talán először az általa fotórajznak nevezett technika, amelyet azóta folyamatosan és egyre sűrűbben alkalmaz. Az akvarell és a fotó kombinációjáról van szó, ami különös módon jeleníti meg az időt: a festett felület vagy jel és a sokszor a családi archívumból származó, kivágott fénykép segítségével a múlt és a jelen rétegei kerülnek egymásra vagy egymás mellé, így indítják el az emlékezés folyamát. A fotórajzokban mindig is volt valami melankolikus.
​​​​​​

Nem egyszerű megtalálni a nézői fókuszt Csonka Veronika kiállításán, pedig minden egyes mű és minden jel koncentrált munka eredménye. Adott egyrészt az organikus forma, amely valamennyi alkotás középpontjában áll, a legváltozatosabb alakokban. Körülötte ott a geometrikus rajzos keret, vagy az objektek esetében a csillogó fém tartószerkezet. Egy további külső héjon pedig a tudományos ismeretterjesztő intézmények jelrendszeréből építkező piktogramok, illetve egyéb képszéli számok és betűk.
 

Columbo és a pocakos rendőr figurájához nemcsak az egyre homályosabb múlt, de az állandóan táguló jelen érzete is hozzátartozik. A mai huszonévesek többségét (nem is beszélve a náluk fiatalabbakról) nem igazán érdekli, hogy a két rendőrfigurát évtizedek vagy évszázadok választják-e el egymástól, hogy kitalált alakokról van-e szó, vagy esetleg összefügghetnek-e valós történelmi helyzetekkel. A zsánerszobrok ezt a múlt, jövő és valóság nélküli világunkat tükrözik, pontosabban mi tükröztetjük magunkat bennük. Ebbe a sorba illeszkedik most majd Gábor Zsazsa figurája is.

A nagykövetség 2023-ra vonatkozó terveiben 25 temetkezési hely restaurálása szerepelt, s ebből – ha jól számoltam a Twitter-oldalukon – tizenegyet ünnepélyesen fel is avattak; legutóbb a XVIII. kerületben, előtte Sárszentmihályon, Sárbogárdon, illetve Nagybajomban. A probléma nem az egykor itt elesett katonák emlékezetének megőrzésével függ össze, sokkal inkább a jelenlegi politikai-történelmi helyzettel (az Oroszország által indított háborúval), illetve a felújítás és a megújítás fogalmainak kétértelműségével.

(A Kereső című kiállítás január 7-ig látható a Trafó Galériában.)

Nem véletlen, hogy az alkotók a kiállítás címében sem többes számot használnak. Hogy A Kereső is kétnézetű, az elsősorban az angol fordításból derül ki, amelyben a Seeker (a searcherrel szemben) magában foglalja a törekvést, a vágyat is. A Kereső valójában nem is egyetlen személy, hanem inkább egy típus vagy egy fogalom; ehhez kulcsot a harmadik videó ad, amelyben egy lomtalanításon kereső-kutató alak jelenik meg, egy katonai ruhák darabjaiból összevarrt hatalmas kabátban.

(A Jakovits József New York-i képeit bemutató Teremtés című kiállítás november 12-ig látható a Műcsarnokban.)

A „zsidó érzékenység” következetes kutatással, gyakorlással, elmélyüléssel párosult; Jakovits munkáiban három héber betűt és három színt emelt ki, közülük is mindenekelőtt a héber ábécé első betűjét, az Alefet, a Kezdet szimbólumát, a lét és a lélek jelét. Ebből kiindulva építette fel új képi világát, amit a Kabbala tanulmányozásával támasztott alá. A misztikus tartalommal felruházott betűkből és a látszólag poposan plakatív színes felületekből összetett formák, stilizált, ősi arcok rajzolódnak ki, több helyen megjelenik a bikaszarv szimbóluma, s úgy tűnik, mintha mindezeket nem gondos munkával szerkesztette volna össze a magát „álkabbalistának” nevező művész, hanem az egyik a másikból nőne ki.

(Igor és Ivan Buharov Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták című kiállítása október 29-ig látható a Kassák Múzeumban.)

(A Leopold Bloom Képzőművészeti Díj kiállítása július 2-ig látható a Kiscelli Múzeumban.)

A Leopold Bloom-díj mindig is egy tükör volt, amelynek létezése tizenkét évvel ezelőtt még természetesnek tűnt. Mára a kortárs képzőművészeti intézményrendszerünkben már semmi sem természetes; minden, ami valaha annak számított – egy nagynevű külföldi kurátor látogatása vagy egy magyar alkotó részvétele egy nevesebb biennálén –, ma már különlegesség. Néhány évtized múlva pedig nyilván erre a mostani kiállításra is ugyanolyan csodálkozással tekintenek majd vissza a jövőbeli magyarok, mint arra a történelmi tényre, hogy csapból folyt a tiszta víz.

(A Súlypontok című kiállítás június 25-ig látható a Műcsarnokban.)

A mesterségbeli tudás megjelenésén és a szobrászati illúziók kiaknázásán túl nehéz egyetlen szálra felfűzni a hat alkotó műveit – az alcím, amely „a megjelenítés határai” fordulatot tartalmazza, inkább elmossa a körvonalakat. Ha mégis csoportosítani kellene őket, akkor kézenfekvő lenne az egyik irányban a gyógyítás, elfordulva pedig az embermegjelenítés címszavát alkalmazni. Most mégis inkább a léptékben jelölném ki a választóvonalat.

(Gosztola Kitti és Uwe Bressnik Räsonanz című kiállítása április 6-ig látható az Osztrák Kulturális Fórumban.)

Nem tudom, lehetne-e igazolni azt a feltételezést, hogy a kortárs műalkotásokat és kiállításokat az elmúlt évtizedek során egyre inkább a borús, homályos vagy sötét jövő felől értelmezzük (korántsem függetlenül a sötétedő jövőtől). Hiába itt is az ironikus megközelítés, a játékok a jelekkel, formákkal, anyagokkal, az ábrázolási konvenciókkal – minden abban a pillanatban halálosan komolyra fordul. A játékosság eltűnik, s maradnak a hasznosságra és haszontalanságra, az élhetőségre és élhetetlenségre, vagy a kultúra megmaradására és entrópiájára vonatkozó kérdések. Nincs ebben semmi, ami külön a harmincasokra vagy a hatvanasokra vonatkozna, nincs semmi, ami ebből magyar vagy osztrák különlegesség lenne.

(Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című kiállítása április 23-ig látható a Budapest Galériában.)

A megélt idő teszi a néző számára is átélhetővé a tájban álló, a képből kitekintő fotós és az előtte térdelő, fejét a nő pólója alá rejtő meztelen férfi jelenének és jövőjének közösségét. Amikor pedig a látogató (ha jobban belegondolunk, a kiállítás kontextusában ez is milyen fogalom) térdet hajtva belép a hosszú hajfüggönnyel leválasztott barlangba, akkor szintén egy közös jelenhez és elképzelt jövőhöz csatlakozik. A részvét vezeti be, kényelmetlen úton, és részvételre berendezkedve helyezi magát kényelembe a kis üregben elhelyezett széken. A magánrítus legalábbis a képzeletben közössé, oszthatóvá válik, s kiemeli a nézőt a kiállítás idejéből is.