► Helen DeWitt: Az utolsó szamuráj. Fordította Pék Zoltán. Park Könyvkiadó, Budapest, 2025, 551 oldal, 6500 Ft

Eredet, származás, tehetség, teljesítmény – ezek Az utolsó szamuráj dimenziói, leginkább ezek a fogalmak kerülnek terítékre Sibylla részében és a Ludo által elbeszélt részekben egyaránt. De míg az első részben mindaz, ami előttünk folyik, leginkább egy kívülről érzékeltetett pedagógiai kísérletnek hat, a tanítás, a tudás megszerzésének/átadásának extrém és abszurd módozataként, a nő szintén páratlan intellektusának „csakazértis” reakciójaként, és menet közben óhatatlanul olyan érzésünk támad, ebbe a kísérletbe bele van kódolva valamilyen elkerülhetetlen és tragikus kudarc, addig a második, Ludo-féle részben ugyanez a masinéria az eredetkutatás és az önmegismerés újra és újra ismétlődő tanulságokat hozó jeleneteivé alakul át.

► Leonard Cohen: Leprások ba­lett­je. Alexandra Pleshoyano szer­kesz­tésében. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Bu­da­pest, 2025, 269 oldal, 4990 Ft

És a valóságos Leonard Cohen számára ez a sokféle, szerteágazó élet a hatvanas évek elején még mindig az írót, szépirodalmi szövegek megalkotóját jelenti. 1963-ban megjelenik első regénye, A kedvenc játék – az útkereső, sokszor bizonytalanul tapogatózó Leprások balettje anyagával összehasonlítva ez már professzionális, vérbeli próza, és nemcsak a határozott egyes szám első személyű modalitás meg az alaphelyzet kerül elő lapjain a publikálatlan könyv kézirataiból, hanem jó néhány ott olvasható megoldás, történetelem, szó szerinti megfogalmazás is: Lawrence Breavman, A kedvenc játék nevesített főhőse például ugyanazzal az érveléssel szakít egyik barátnőjével, mint ahogyan a könyvelő tette Marilynnel; a Leprások balettje egyik álomjelenete (a világ két sarkából egymás irányába induló két ellenséges hadsereg) a voltaképpeni első regénynek is fontos metaforája; az autó alól a menedéket kereső macskát kiráncigáló hajléktalan, aki végül értelmetlenül pusztítja el áldozatát, A kedvenc játék lapjain kiírtabb, plasztikusabb, pontosabb megfogalmazásban kerül az olvasó elé. A Leprások balettje azért kötött ki Cohen írói süllyesztőjében, az örökre bezárt asztalfiókban, mert egy részét jobb változatban a későbbi könyvben újra felhasználta.

► Werner Herzog: Jégben gyalogolni. Fordította Szijj Ferenc. XXI. Szá­zad Kiadó, Budapest, 2025, 112 oldal, 3990 Ft

A teljes szöveg állandósuló, rendre visszatérő témái közé tartoznak a természeti körülmények (november–december fordulóján a német és a francia vidéken egyaránt télies hideg van, viharos szél fúj és hó esik, a ritka napsütés csak az olvadó víz mennyiségét szaporítja és a szüntelen nedvességérzetet növeli meg), a testi viszontagságok (a láb- és derékfájdalmak, a gyalogosra mindig váratlanul, kiszámíthatatlanul rátörő éhség vagy szomjúság, a minden este problematikusnak mutatkozó éjszakai hajlékkeresés, amit nem is sikerül minden alkalommal legálisan megoldani; a legmulatságosabb ezek közül az, amikor már Franciaországban feltör egy nagyvonalú kényelemmel berendezett bemutató lakókocsit, amit viszont a pódiumon nem rögzítettek megfelelően, és az éjszakát Herzog a legapróbb mozdulatára ide-oda billen­ve tölti).

► Paul Lynch: A próféta éneke. For­dí­totta Bartók Imre. Helikon Kiadó, Budapest, 2025, 342 oldal, 4999 Ft

A próféta éneke példátlanul fegyelmezett és szigorú nyelvi kreáció, voltaképpen a kezdet kezdetétől fogva világossá teszi, hogy réstelenül zárt és lehangolóan reménytelen világa visszafordíthatatlan hanyatlástörténetet foglal magában, Eilish kudarcát – miközben az a világ vagy az a kontextus, amelyben ez a rettenetes és alapos rész­le­tezettségben ábrázolt kudarc lezajlik, maga is szertefoszlik, alaktalanná és értelem nélkülivé válik. A legelső moz­zanatokon túljutva tisztában lehe­tünk vele, A próféta éneke semmiféle eng­ed­ménnyel, könnyedséggel, iróniával nem fog kecsegtetni a hátralévő három­száz­valahány oldalon, és Eilish a vi­szony­lagos középosztálybeli jómódból lépésről lépésre a nincstelenség, a tel­jes megfosztottság szélére sodródik.

► Jenny Erpenbeck: Kairosz. For­dí­tot­ta Fodor Zsuzsa. Park Könyv­kiadó, Budapest, 2025, 323 oldal, 5499 Ft

Kairosz mindenütt ott van, mindenki előtt felvillantja az életében neki talán egyetlenegyszer mutatkozó alkalmas pillanatot – a Kairosz. gyönyörűen felra­kott szépirodalmi konstrukciója szám­talan változatban mutatja meg, hogy ezzel a pillanattal egy férfi, egy nő, egy összetartozó pár, egy családi vagy baráti közösség, egy társadalom, egy ország hogyan tud élni, vagy éppen hogyan véti el.

► Natalia Ginzburg: Családi szótár. Fordította Todero Anna. Az utószót Király Kinga Júlia írta. Park Könyvkiadó, Budapest, 2025, 286 oldal, 5499 Ft

És talán valamilyen előny is származik abból, hogy ennyit csúszott a könyv. Todero Anna remek, áramvonalas, rendkívüli megoldásokban sem szűkölködő fordítása ma időszerűbbnek, minket másfajta érzékenységgel megszólítónak tünteti fel a könyvet, mint tette volna azt – teszem azt – az egyébként kiváló Telegdi Polgár Istváné mondjuk az 1970-es évek legelején. (Azért említem őt, mert akkoriban a legtöbb Ginzburg-fordítást ő jegyezte.) A mostani időszerűséggel, a másfajta érzékenység megérintésével kapcsolatban a kötethez írt rövid utószavában Király Kinga Júlia igazít el figyelmesen: ha a könyv történetesen megjelenik magyarul a lázas 1960-as években, a feminizmus vagy a holokauszt kérdéskörét aligha lehetett volna felvetni vele összefüggésben. De engem még a régi fából faragtak, és legelsősorban az fegyverzett le, hogy a regény sémája hátbor­zon­gatóan egyszerű és modern ötletre épül: sorra veszi, előkeresi, a saját emlékezetéből előbányássza azokat a szavakat, fordulatokat, kifejezéseket, mondatokat, amelyek a családi házban gyerekkorától fogva elhangzottak és rendre megismétlődtek, és ennek az aprólékosan megidézett, saját használatú, külön bejáratú nyelvnek a segítségével írja meg népes családja és a családhoz tartozó barátok, ismerősök, vendégek, háztartási alkalmazottak, szomszédok történetét, viszonyait, e viszonyok néha pofonegyszerűen magától értetődő, néha bonyolultan összetett kapcsolódásait.

► Helen Garner: A vendégszoba. Fordította Mesterházi Mónika. Mag­vető Kiadó, Budapest, 2025, 165 oldal, 4499 Ft

Meg kell valljam, ebben az előzetes várakozásomban nagyot csalódtam, mégpedig pozitív értelemben. A vendégszoba írói, irodalmi eljárásaival nyeri meg olvasóját, egészen pontosan úgy fogalmaznám, az irodalmi eszközök szándékosan végletes redukálásával. Nincsen kimondva benne, hogy barátság, szeretet, együttérzés, figyelem, segítség, az sem, hogy düh, agresszió, tehetetlenség, kétségbeesés, elfojtás, a regény minden egységéből mégis ezek a nagy, életfontosságú és életeket eldöntő fogalmak sugároznak.

► Maya Binyam: Akasztófa. For­dí­tot­ta Bartók Imre. Jelenkor Kiadó, Bu­dapest, 2025, 233 oldal, 3999 Ft

Az Akasztófa mégsem az apa története, egyes elemek (a politikai megfontolásokból kirótt börtönbüntetés, a menekültlét) visszaköszönnek ugyan a regény lapjain, és bizonyosan erős motiváció vagy háttérélmény volt a részletek megrajzolásához az írónő felnőttkori etiópiai utazása, a könyv valójában az írói fantázia szülöttének tekinthető. A cselekmény egyetlen mondatban összefoglalva arról szól, hogy a főhős, egy afrikai, vélhetően etióp menekült huszonhat évnyi távollét után egy napon elindul az Egyesült Államokból a szülőhazájába, hogy ha megmenteni már nem tudja is, legalább utoljára lássa, találkozzon hosszú ideje betegeskedő, az évek során hozzá hiábavalóan többször folyamodó, éppenséggel már a sír szélére sodródott öccsével.

► Robert Seethaler: A névtelen kávéház. Fordította Blaschtik Éva. Park Könyvkiadó, Budapest, 2025, 259 oldal, 5499 Ft

Utólag kideríthetetlen, vajon hogyan vélekedtem volna erről a könyvről és általában az 1966-ban született, tévés, filmes színészből negyvenéves kora után lépésenként karakteres élvonalbeli szépíróvá átváltozó Robert See­thaler írásművészetéről, ha három magyarra fordított, kicsinyke regénye közül először ez kerül a kezembe, és csak utána olvasom el a korábbi kettőt. De hát nem ez történt, és ez a játék ilyesformán képzeletben már nem is igen játszható le. Legfőképpen azért nem, mert Seethaler magyarországi debütálására annak idején a véletlennek köszönhetően felfigyeltem, az elsők között írtam a regényei sorában németül ötödikként közreadott az Egy egész életről (Nagy a kicsiben, ÉS, 2017/16., ápr. 21.), és azt a könyvet minimalista szemlélete, szenvtelen előadásmódja miatt abban az évben a legmagasabb polcra helyeztem a személyes ranglistámon. Igazi reveláció volt számomra, az irodalmi egyszerűség olyan hírhozója, amelyikről azt hittem, nagyon ritka madár már. De ez a koncepció lehetett éppenséggel az egyszeri hályogkovács, a kezébe tollat fogó színész váratlan találmánya is. Nem az volt. A szerző írástechnikáját már ismerve, írtam az első regényt magyarul egy évvel követő A trafikosról is, amely See­thaler pályáján a negyedik megjelent könyv volt (Egy csonka élet, ÉS, 2018/49.,  dec. 7.), és akár előjátékként, akár visszatekintő fénytörésben fogjuk fel, lapjain az író minden kétségen felül ugyanolyan erényeket csillogtatott, mint első itthon megjelent könyvében.

► Michael Köhlmeier: Joel Spa­zie­rer kalandjai. Fordította Lőrinczy Attila. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024, 693 oldal, 6499 Ft

Nem akarom innen tovább részletezni a cselekményt, sorolni a kalandok egymásutánját, hiszen minden újabb mozzanat elárulása csak rontana egyet a teljes olvasói örömön (a közel hétszáz oldalas regény ötvenedik oldala tájékán járunk). Az már eddigre is világos, hogy egy modern pikareszk regényt tartunk a kezünkben, az osztrák mindennapokban már Andres Phillipként futó főhős ezután kibomló, egyes szám első személyben elmondott története valóban összefüggő kalandsorozat, egy vonzó, okos, a közvetlen környezetéből minden tekintetben kiemelkedő, mindig a középpontban lévő ember önmaga életéről közreadott rajza, aki tulajdonságait idősebb korában is megőrzi (akárcsak négyéves korában, hatvanévesen is a nekiszegezett kérdésekre mindenkor a „nem”, az „igen” és a „nem tudom” feleletek variálásával válaszol, és ez a legkiélezettebb helyzetekben is hatékonynak bizonyul), annak ellenére, hogy az iskolával mint intézménnyel és a munkával mint pénzkereseti lehetőséggel általában hadilábon áll. Ragadnak rá a nyelvek, ambicionálja is a nyelvtanulást, és miközben a klasszikus pikareszk mintájára bejárja a fél világot, az életében mindig bekövetkezik egy véletlen gikszer, egy balul sikerült lépés, ezek következményei elől pedig nem mindig tud kitérni.

► Douglas Stuart: Az ifjú Mungo. Fordította Csordás Gábor. Park Könyvkiadó, Budapest, 2024, 404 oldal, 5999 Ft

Az angol nyelvű kritika a Shuggie Baint és Az ifjú Mungót egyaránt a meleg irodalom körében helyezte el, a két könyv között azonban e tekintetben léptéknyi különbség van. Az első regényben Shuggie homoszexuális vonzalmai körvonalazatlanok, a „buzi” szitokszóként van gyakori használatban, a férfivilág könyörtelen és rövid minősítése az engedékeny, szelíd, az anyja állapotát mindenek felett szem előtt tartó fiúra. A másik regényben a valamivel idősebb Mungo tényleg kiutat, részleges menedéket talál a férfiszerelemben, noha ez a menedék, a szomszédban lakó katolikus fiúval, Jamesszel folytatott viszonya környezete durva retorziója miatt valójában csak átmeneti és fantázia generálta kapcsolat lehet, nem pedig megoldást hozó, boldogító viszonyulás.

► Stephanie Bishop: Az évforduló. Fordította Morcsányi Júlia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 414 oldal, 4999 Ft

A valamivel több mint négyszáz oldalas regény 38. oldalán járunk, és gondolkodóba esünk, miként fog kitelni a regény hátralévő kilenctizede. De ahogy fentebb említettem, a regénybe foglalt történet számtalan lelemény bonyolításával van előadva, ezek közül a legfontosabb a lineáris időrendet felborító mozaikos szerkesztés, az időben ide-oda ugrás, sokszor nem is vissza ugyanarra a pontra, ahol egy korábbi rész félbemaradt, hanem a történet egy másik pontjára, majd újabb ugrással máshová, és ez megtörténik időnként a 35, számokkal címezett fejezet egyikén-másikán belül is.

„Az interakciók természetéhez tartozik, hogy ha A könnymutatványosok legendájára áll az a megjegyzés, hogy olyan sokféle, változatos halálnemmel magyar regényben még nem haltak meg, mint ott, akkor a Neandervölgyiekre is igaz az állítás: ilyen sokféle módon még nem szereztek maguknak és egymásnak szexuális örömet vagy elégültek ki egyetlen magyar irodalmi szövegben sem.

A Neandervölgyiek negyven fejezetét az 1908-tól 1957-ig terjedő évszámok címezik, de nem mechanikusan: két évszám néha nagyobb időtávot fog át, van olyan esztendő, ami a következő fejezet címeként megismétlődik. A regény mozgató ereje a telő, könyörtelenül haladó, mindent letaposó idő – jellemző, hogy az elbeszélői technikában milyen csekély szerep jut a visszacsatolásnak, a flashbacknek (miközben a szereplőknek van emlékezete, nagyon is képesek például a bosszúra) és milyen elhanyagolható narratív tényező az elmélkedés, a meditáció.”

► Jacobo Bergareche: Tökéletes napok. Fordította Várnai Gina. Park Könyvkiadó, Budapest, 2024, 230 oldal, 4499 Ft

Még egy nem is annyira apró adalék a levélregény műfajához és általában a Tökéletes napok karakteréhez: mindkét levél voltaképpeni kiváltója ugyancsak egy levélsorozat, az a pár tucat rövid levélüzenet, amit William Faulkner nagyjából a Vad pálmák írása idején szeretőjének, egy Meta Carpenter nevű, az egyik hollywoodi filmstúdió titkárnőjeként dolgozó nőnek írt; ha úgy tetszik, a Tökéletes napok két levele ezeknek a többnyire röpke levéljegyzeteknek a néhol szintén röpke, néhol meg nagyon is tüzetes értelmezése.

► Virginie Despentes: Kedves idióta. Fordította Kiss Kornélia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 300 oldal, 5999 Ft

A vivőanyag, maga a regény azonban nem szépirodalmi természetű (noha Kiss Kornélia fordítása gördülékeny és hibátlan munka), vagy inkább úgy fogalmaznám, többnyire híján van vagy nem él azokkal a lehetőségekkel, amiket a fikció vitathatatlanul biztosítana egy ilyen sűrűségű anyaghoz. A Kedves idiótát a kinyilatkoztatás uralja, és kevésbé a megértés vagy a sokféle szempont összevetéséből eredő egyensúly. Amit a szöveg nagy részében olvasunk, nem esszé, inkább szenvtelenül előadott kiáltvány, aminek célja végül mégsem az akció, a cselekedet, hanem a rezignáció és a belenyugvás.

► Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró. Fordította Patat Bence. Jelenkor Kiadó, Budapest, 403 oldal, 5299 Ft

Az egy-két hete kezünkbe vehető, Jón Kalman Stefánsson budapesti nemzetközi könyvfesztiválos szereplésére időzített magyar változat igazolja az előzetes feltevést: a Sárga tengeralattjáró valóban Beatles-könyv, méghozzá a legjavából, mégsem olyasmi, amiből az egykorvolt együttes rajongói ilyen vagy olyan konkrét információkat tudnak kinyerni a Beatlesről vagy négy legendás tagjáról (ha csak annak megerősítése nem számít információnak, hogy a Sárga tengeralattjáró a teljes Beatles-oeuvre-ben az egyetlen Ringo Starr szerezte és előadta dal). Ha viszont valaki a korabeli, elsősorban a zenekar feloszlása körüli időszak és a későbbi évtizedek a Beatles sugallta hangulatára vagy életérzésére egy Izlandon előbb kamasszá, aztán fiatal férfivá, végül középkorú íróvá felnövekvő kisfiú szemszögéből kíváncsi, vagy éppenséggel egy vérbeli szépirodalmi Beatles-hommage érdekli, sok örömét fogja lelni ebben a regényben.

► Pauline Harmange: Széttört helyeken. Fordította Tótfalusi Ágnes. 21. Század Kiadó, Budapest, 2024, 288 oldal, 4690 Ft

Pedig Limoges első említése a regény lapjain nem éppen pozitív összefüggésben történik. A regény főhőse, Anaїs egy tours-i tetoválószalonban cseveg Yvainnel, akivel épp szünetet tartanak, mikor a fiú a lány első tetoválását varrja fel rá, egy Daphné-ábrázolást varázsol a hátára, és a fiú szájából hangzik el a későbbiekben valóságos vezérmotívummá váló és sokszor elismétlődő mondat: „Limoges különben is olyan város, ahová meghalni mennek az emberek.” Anaїs utólag nem tudja felidézni, hogyan lyukadtak ki éppen Limoges-nál, csak a mondatra emlékszik meg a neki roppantul tetsző fiúra, akinek nyugalmat árasztó mosolya sokat segít az első tetoválás kínjainak elviselésében. És arra, hogy előzőleg egyikük sem fordult még meg soha a városban.

► Michael Chabon: A végső megoldás. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2024, 141 oldal, 4490 Ft

Sherlock Holmes neve egyszer sincs leírva a szövegben, senki nem szólítja meg, egyszerűen „öregként” vagy „az öregemberként” van aposztrofálva, és teljességgel hiányzik mellőle megszokott elmaradhatatlan társa, Dr. Watson. Azt külön talán mondanom sem kell, hogy a Conan Doyle-tól származó Sherlock Holmes-korpuszban nem létezik Bellows nevű felügyelő, az pedig másképpen mellékes, hogy ebben a korpuszban egyetlen pontján sincs benne ez az oly kézenfekvő és az angol környezetbe annyira magától értetődően illeszkedő madár, a papagáj. De bűntény a cselekmény menetében bekövetkezik és nyomozás is folyik, Sherlock Holmes még a fiatal korából rá jellemző, önostorozással kommentált bakit is elköveti, és A végső megoldásnak feltétlenül érvényes olvasata lesz, ha krimiként vesszük a kezünkbe.

► Caleb Azumah Nelson: Kis világok. Fordította Pék Zoltán. Magvető Könyvkiadó, Bu­dapest, 2024, 288 oldal, 4999 Ft

De a hasonlóságok itt véget érnek. Caleb Azumah Nelson az írás mellett fotózással is foglalkozik, teremtett alakmásának, Stephennek a zene a mindene, ehhez kapcsolódóan a tánc és a ritmus, a mozgás. Ő maga trombitán játszik, a jövőjét is ezzel a hangszerrel képzeli el. A középiskola után szeretne felsőbb fokon zenét tanulni és felnőttként majd a zenélésből megélni. Caleb Azumah Nelsonnak az Amerikában 2023-ban megjelent Kis világok egy novelláskötet és 2021-ben publikált első regénye, az Open Water után – még harmincadik életéve betöltése előtt – már a harmadik könyve. A kitalálójánál egy-két évvel idősebb Stephen tizennyolc éves, életének gyökeresen más szakaszában és más történeti korszakban is jár, mint az őt papírra vető, voltaképpen beérkezett fiatal férfi, amikor a Kis világok cselekménye kezdetét veszi. A három, külön címmel és hozzátoldott évszámmal ellátott nagy részre (Két fiatal, ha beköszönt a nyár, 2010; Egy kis intimitás, 2011; Szabadon, 2012), de ötvenegy folyamatosan számozott fejezetre oszló regényszöveg ténylegesen ennek a három egymást követő esztendőnek az eseményeit beszéli el Stephen életéből, egyes szám első személyben.