Tudom azt is, mekkora igazságtalanság, ha Fischer Iván főművének a Fesztiválzenekart mondom, ahhoz túl sok esti élmény van mindannyiunk háta mögött. Mahler, hogy a legkézenfekvőbbet mondjam, de a zeneszerzői maratonok, próbatermi koncertek, operaelőadások, amelyekben a zenekar kórusként is funkcionált. Énekelt ráadások, vagy most, legutóbb a Himnusz olyanokkal, akikkel nem szoktunk Himnuszt hallgatni, nem halljuk egyébként sem a hangjukat, de most igen. Értsük már végre meg: nem csak győztesekből áll az ország és a társadalom. És ha megértjük, akkor paradox módon mégis győztesekből áll az ország és a társadalom.

(Renée Fleming-hét a Metropoltan Opera közvetítéseiben)

Az egész most azért érdekes, mert Flemingnek végül is igaza volt, a Metropolitan bezárt, és ha valamikor kinyit, már nem valószínű, hogy ő lesz a nyitó előadás sztárja. Másfelől meg most is a Metropolitan sztárja, a színház videoközvetítése most épp Fleming-hetet tart, minden este egy másik főszereplése nézhető ingyenesen a metropolitan.org oldalon. Az 1998-as Figaro házasságával kezdtek, ami nagyon-nagyon közel volt (van) a tökéletes szereposztáshoz.

A Beethoven-év lepergett. A legfőbb tanulsága pedig az, hogy az évfordulóktól semmi nem változik, de azért az ember megnézi a naptárt: milyen év van most? Nahát, Saint-Saëns. Száz éve halt meg, és épp Beethoven születésnapján (amennyire az utóbbit meg lehet tippelni). Elképesztő zenei tehetség, háromévesen már komponál, tizenegy évesen már Beethovent és Mozartot játszik nyilvánosan, zongoraversenyeket, saját kadenciákkal. És aztán?

(Mozart: Die Zauberflöte – Decca, 2020)

Hogyan lehet ilyen szereposztással ennyire rossz lemezt készíteni? A stílus szanaszét van, Gruberova fenomenális, mintha azt kérdezné éneklés közben: ennyi az egész? Nem lehetne még egy-két hanggal magasabban is megpróbálni? Kiri áriázik, szépen, de kissé beleszorulva az operaéneklés keretei közé. Ehhez jön Peter Hofmann, aki egészen ijesztően nyers és primitív, a hangi kifejezése az semleges és a brutális között váltakozik, a hangszín maga fémes és erőszakos, torokból szól az ének, mintha Tamino a tüdejét köpné ki, csak hogy csatlakozhasson a kiválasztottakhoz. Szép tőle az igyekezet, de a kiválasztottakhoz csak kiválasztottak csatlakozhatnak, köszönjük az érdeklődést, de ez a lemez arról szól, hogy hercegem, ez sajnos nem jött össze.

(Puccini: Tosca – a Metropolitan 1978-as előadásának közvetítése december 6-án)

Verrett pedig igazi díva, azt is játssza, elegáns, nemes, és az idegvégződései majdnem annyira állnak ki a bőréből, mint a nyaki erei, ha nagyon belemelegedik a szerelmetes párbeszédbe. De igyekeznie is kell, Luciano Pavarotti a partnere, ha hagyja, akkor Cavaradossi lesz az opera címe, és nem Tosca. Ha nem hagyja, akkor is.

(Csajkovszkij: Anyegin – a Metropolitan 2007-es előadásának közvetítése, november 30.)

Igaz, hogy Csajkovszkij a szavak szintjén elvett valamennyit az Anyeginből, érthető módon például kimaradt Tatyjana álma, amelyben egy medve üldözi őt a hómezőn. Talán valaki merész komponista újrakomponálja az Anyegint, és éneklő medvék is lesznek benne. Mindenesetre a Csajkovszkij-féle csupaszítás általánosabbá tette a történetet, hiába nem szereti az ember az örökségére váró léhűtőt, most hallgatja Dmitrij Hvorosztovszkijt, és azt mondja, rendben, de mit csinálhatna.

(kamara.hu/2 – élő közvetítés a Zeneakadémiáról)

A Zeneakadémián, közönség nélkül, de jutányos összeg ellenében közönséggé változhatott az ember, otthon nézhette a nemes harcot, amelyet Keller András folytatott a hegedűjével, és ez most tényleg nem gúny akar lenni, csak küzdelem egy nagy és nem nagyon ismert zeneműért, Mozart e-moll hegedűszonátájáért. Nem Keller András a kézenfekvő választás a műre, az ő hegedűhangja viszonylag éles, fémes, hidegen csillogó, de talán épp ebből alakul ki valami más, valami figyelmeztető: ez nem egy szonáta a sok közül, fájdalmasabb, vagy legalábbis nyíltabban szomorú.

(Wagner at Wahnfried – Deutsche Grammophon, 2020)

A Wagner at Wahnfried lemez olyan, mint valami becsületgól egy tíz góllal elveszített meccsen. Nem oszt és nem szoroz, de jelzi, hogy élnek itt még emberek, akik hangszert vesznek a kezükbe, élnek mások, akik ezt meg is hallják. Állítólag sokan sírtak a megindultságtól, amikor a Siegfried-idill szólt a távolból, és el is hiszem, szép a hangzás, beleremeg a szív. Pontosan az ember nem tudja, mennyi ebben a karmesteri befolyás, tizenhárom ember éppenséggel megindulhat önmagától is, nem kell feltétlenül egy pálcás ember az orruk elé, de majdnem mindegy is.

(This Dream of You – Diana Krall, Verve, 2020)

A régi skatulya az volt, hogy itt ez a szőke cicababa, és nahát, énekelni is tud. Nahát, zongorázni is tud. Zenél. Olyan érdekes a hangja, van egy kis smirgli a felszínén, de közben mégis közelről szól, susorászik a mikrofonba, intim és mégis kemény, magának való, az örökké meghódíthatatlan nő. Nem is rossz szerep, csak az idő azért közbedumál, az örökké meghódíthatatlanokat is meghódítja valaki. Megmarad az emléke, ahogy a hangfelvétel ugyanaz marad, csak nem tudni, kinek jó. Magányos férfiak vele siratják a régi szerelmes párjukat? Van néhány Krall-lemez, amelynél azt érzem, hogy már pimaszság ennyire unatkozni az előadónak, megy, mint a hatos villamos, megállótól megállóig, maga sem tudja, miért. Ezt várják, ezt kapják.

(Pierre-Laurent Aimard és a Concerto Budapest koncertje – Müpa, október 31.)

Aki viszont idő előtt vállalakozott a nyilvánosságra, nem tudja a darabot, és annyira nem tudja, hogy nem is tudja megmutatni, mit nem tud, nem él a mű, nincsenek alapélmények a különböző tételek alatt, még a karaktereket sem érezni, hogy most higgadt és méltóságos, most viharos, most mély és bensőséges. Most leginkább egyik sem.

(A Fesztiválzenekar vicenzai koncertjének közvetítése a zenekar honlapján, október 25.)

Közben meg zajlik a Vicenzai Operafesztivál, ez is Fischer Iván nagyszabású vállalakozása, amelynek keretében itthon is megnézhettük, mi megy a Teatro Olimpicóban. Csak hát azt éljük, amit élünk, nem játszanak teljes operát most Vicenzában sem, hanem amolyan szimfonikusan, egy Haydn szimfónia mellé tettek részleteket az Ariadné Naxos szigetén című Richard Strauss-műből. A kalandból nem maradunk ki (vagy mégis, de erről később), a zenekar honlapján követni lehetett a koncertet.

(Szörényi–Bródy–Gyöngyösi: István, a király – Erkel Színház, október 17.) 

Akkor mire is megy a játék? Új nemzeti klasszikus operát teremteni? Vagy bevezetőt a dalszínházba, aki ide eljön, beleszeret a természetes hangerőbe, és wagneriánussá válik? Még az is lehet, hogy akad, aki bejárja ezt az utat. Mindenesetre Wagnertől visszafelé ez már nem tűnik annyira természetesnek, még ha rázom is a lábam a ritmusra. Valószínűleg a régi ritmusra, amikor még István király elűzte asztalától a törleszkedőket. Ma már tudja, hogy ilyesmit nem szabad csinálni. Ez is egy tanulság, bár ehhez nem kell feltétlenül szimfonikus zenekar.

(Monteverdi: Poppea megkoronázása – Eiffel Műhelyház, október 10.)

Nincs semmi baj, csak mintha már láttam volna ezt az előadást. Legalább tízszer. Valahogy így kell nyúlni a régi operákhoz, ez jelzi, hogy régi, de örök, bár én ilyen jellegű aranyifjúból sem ismerek többet, mint laza erkölcsű római nőből, így sokkal közelebb ez a színpadkép sem visz a történethez. Nem én vagyok a célközönség.

(Bartók összes kamaraműve – 1. rész – Zeneakadémia, szeptember 30.)

A 2. szonáta annyira nehéz – na jó, Bartók biztosan értette, de akkor most miért nem nyílik meg? El van játszva, Baráti Kristóf a szokott heifetzi fegyelmével és rezzenéstelenségével, Fejérvári Zoltán a maga választékosságával megadja a lehetőséget, hogy jobban, mélyebben kerülhessünk kapcsolatba a művel, de csak azt érzem, amit a labdarúgó szakírók szoktak mondani: ez nem kisasszony sport.

(Joyce DiDonato koncertje Bochumból – A Metropolitan Opera honlapján, október 23-ig) 

Ez a koncert is hánykolódott, Barcelonában tartották volna, de a város gócponttá vált, átvitték Antwerpenbe, de az a város is gócponttá vált, így végül Bochumba mentek vele, egy ipari csarnokból átalakított koncertterembe. Joyce DiDonato áll a pódiumon, körülbelül középen. Ha balra fordul, ott ül vele szemben az Il Pomo d’oro régizenei együttes, hat vonós, egy theorba, egy csembaló. Ha jobbra fordul, akkor meg Carrie-Ann Matheson vár rá a zongoránál. Ennyiből már körülbelül sejthető, hogy szokatlanul nagy a merítés, de talán ez így túl enyhe kifejezés: az énekelhető zeneirodalom széleit is érinti DiDonato, Monteverdivel kezd, és a XXI. század a másik vég, ősbemutatóra is sor kerül.

(Mozart: Serenades – Hungaroton, 2020)

Tudok még mondani érveket az új lemez mellett. A hangzás sokrétűségét, nem az az alapvetés, hogy a hegedűk mindent eljátszanak, és a többit kitöltjük. Legalább meg lehet sejteni a mű félelmetességét, miközben megy ez a derűs muzsikálás. Tudok ellene is beszélni, hogy a szólóhegedűt mindig kevésnek érzem, kevésnek is meg hamisnak is, lehet, hogy csak félrehord a fülem. Hogy amikor elérünk az utolsó tételig, és most tényleg jön valami szívfájdító szépség, mintha azt mondaná Mozart, hogy ez most ifjúságod utolsó éjszakája, aztán, a tétel lassú része után megrázza magát, éljen a boldog felnőttség, akkor valamit tenni kell, hogy el is higgyük mindezt.

(Mikor megyek Galícia felé – díszbemutató az Urániában, szeptember 14.)

Ami magát a filmet illeti, arról nehéz jókat mondani. Bezárva a gödöllői lovardába nem maradt más fölvennivaló, mint az arcok, hangszerek, kezek, az meg két órában egy kicsit kifulladós, már ismerünk mindenkit húsz perc után. Két zenemű között Kiss Emma és Oberfrank Pál buzgólkodott, kellemetlen hangon, ordibálva szavaltak részleteket Adytól, Babitstól és Gyóni Gézától. Az utóbbitól a Csak egy éjszakára küldjétek el őket kezdetű verset bömbölte a kamerába Oberfrank Pál. Lehetne több éjszakára is.    

(KoronaGála – Eiffel Park, szeptember 7.)  

Úgyhogy leültem szépen a számítógép elé, és néztem a Facebook-közvetítést, a KoronaGála című műsort, tudván tudva, hogy most is Ókovács Szilveszter lesz a showman. És lám, tényleg, és lám, most már egyértelmű, hogy a főigazgató úr nagyon is túlbecsüli a saját műsorvezetői képességeit, össze nem illő mondatfeleket próbál összeragasztani, félig elmondott sztorikkal próbál szórakoztatni. Ámbár lehet, hogy nincs jobb.

(Paganini: 24 caprices – Warner, 1972–2020)

Aztán jött Perlman, 1972-ben ezzel a lemezzel. Itt nem volt kérdés, hogy jó-e az időzítés, Perlman huszonhét éves, mindent tud, ami a caprice-okhoz szükséges, ami a dolog technikai oldalát illeti, és minden benne van, ami ahhoz kel, hogy megemelje, nem is megemelje, hanem helyére emelje a darabokat. Kell hozzá a hegedűhang, ami nem éles, nem csípős, nem fáj, és kell hozzá a feltétlen hit a hangszerben. Amit elhegedülök, az igaz.

(Jonas Kaufmann-gála – Eiffel Műhelyház, augusztus 19.)

Akkor mit tud Jonas Kaufmann? A becsületes válasz az, hogy fogalmam sincs. Ez nem valami panaszfélóra, hogy bezzeg a régiek, nagyon jó Kaufmann-élményeim is vannak, bár elsősorban dalénekesként lepett meg, akár lemezen is, hogy igenis van benne valami. A rendes lemezeit folyton elfelejtem föltenni, most meg, a nagy gálán elfelejtek odafigyelni, és nem csak a távolságról van szó, mert a Thais Meditációra akkor is odafigyelek, ha egyébkén egy kissé túl lélekrázó is a szólóhegedű, de legalább valamilyen.