► Január 2. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szilágyi Zsófia.

Egy tengerentúli – vagy francia – érzelmes mozi kezdetén az indulatos összeveszést mutatnák, az otthon hektikus elhagyását néhány percben, majd az egyedüllétet, az újrakezdést, az újabb kapcsolatot. Vagyis a történések hullámzását. A forgatókönyvírás dramaturgiája ez, nem az életé. A Január 2. azt a folyamatot mutatja be, ahogy Klára (Konrád Zsuzsanna) a barátnője, Ági (Jóvári Csenge), és néhány barátja, családtagja segítségével, hét telifuvarral, áttelepíti a holmijait az új lakhelyére.

► 20. CineFest. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 2024. szept. 06–14.

A huszadik születésnapját ünneplő CineFest jobb filmfesztivál, mint a cannes-i, a velencei vagy a berlini. E ponton a nyájas olvasó alighanem arra gondol, hogy szorgos filmtudósítója megőrült, vagy a miskolciak busásan lefizették. Bár az előbbi teljességgel nem kizárható, megeshet bárkivel, az utóbbi, tekintettel a CineFest szűkös költségvetésére, tökéletesen elképzelhetetlen.
Megpróbálom megmagyarázni.

► Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. Belga–francia film. Rendező-forgatókönyvíró: Chantal Akerman. A Cirkofilm bemutatója.

Akerman remekművétől semmi nem áll távolabb, mint a szociális indíttatású kisrealizmus. A neorealisták a valóságos életet kívánták rögzíteni, Akerman a cselekedetek aprólékos nyomonkövetésével a létezés értelmére kérdez rá. Azon tűnődik, mennyivel több az emberi élet azoknál a haszonelvű cselekedeteknél, amelyekkel a napok telnek. Ily módon közelebbről a transzcendentális filmesekkel rokonítható, Ozuval és Bressonnal.

► Panelkapcsolat. Tarr Béla filmje. Digitálisan felújított változat. A Cirkofilm bemutatója.

A Panelkapcsolat, mint Jonathan Rosenbaum joggal írja, megoldásaiban, színészvezetésében és kamerakezelésében inkább John Cassavetes módszerét idézi: a rugalmas kameramozgások, amelyek lekövetik a részben improvizáló játszókat, a váratlanul felcsapó szenvedélyek és indulatok magas hőfoka, amely szöges ellentéte a lélektani motivációkra építő hollywoodi történetmesélésnek és színjátszásnak. Ez Tarr első hivatásos színészekkel forgatott filmje (nagyjából egy időben az egysnittes Macbethtel, Cserhalmival a címszerepben), Pogány Judit megrendítően nagy alakításával.

► Párizsi pillanatok. Francia film. Rendező: Marjane Satrapi.

A nagyvárosi élet folyamatos lüktetése adja a hátteret, amelynek időtlen díszlete előtt a városlakók szembenéznek a halállal. Hálás filmforma a manapság ritkán használt epizodisztikus építkezés, amely az irodalomban a novellafüzérnek felel meg, szemben a nagyjátékfilmes regénydramaturgiával. Apró történetcserepek villannak fel, előzmények és következmények nélkül. A forgószínpad pergése ébren tartja a lankadó figyelmet: újabb és újabb történetek kerülnek elénk, felébresztve a kíváncsiságunkat, majd, mielőtt rájuk unnánk, megszakadnak, átadván helyüket a következőnek.        

► Daniel Kehlmann: Mozgókép. Fordította Fodor Zsuzsa. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 450 oldal, 4499 Ft

A könyvben a legtöbb szereplő saját nevén szerepel, kivéve Goebbelst, mások elképzelt mellékfigurák Pabst valódi történetében. A Mozgóképet a szerző korábbi regényeivel rokonítja, hogy mindegyik hőse, legyen képzőművész (Én és Kaminski) vagy világhírű tudós (A világ fölmérése), hétköznapi mércével nem mérhető excentrikus figura, amilyennek a zsenit az átlagpolgár elképzeli. Monomániás megszállottak: A világ fölmérésében Alexander von Humboldtot és Carl Friedrich Gausst csak a felfedezése érdekli, Pabstot kizárólag a tökéletes mű létrehozása. A pabsti életút ismerőinek a regénynek azok a részei hitelesebbek, amelyekben világosan elkülönül a fikció a biográfiai tényektől.

► Hogyan szexeljünk. Angol–francia–görög–belga film. Író-rendező: Molly Manning Walker.

Buli buli hátán, macskajaj, csömör, majd este újra – hátha most, talán… Aztán a végső kijózanodás, a hazatérés, s a bambulás, hogy mi is történt. A cselekmény az ismerős sínpáron fut, kiszámítható kanyarokkal és végállomással. Nagyobb gond, hogy alkotói ugyanazt a filmnyelvet beszélik, amelyet a hőseiket körülvevő klipek és reklámok. A rendező-operatőr lassanként elveszíti uralmát az anyaga fölött: beleragad abba a kultúrába, amelyet bírálni és értelmezni szeretne.

► Horizont: Egy amerikai eposz – első fejezet. Amerikai western. Rendező: Kevin Costner.

A Horizont ugyanazt énekli újra, amit a filmtörténet nagy westernjei. Széles történelmi tabló, fő- és mellékalakokkal, akik a vadság földjén lassanként megteremtik a law and order biztonságos világát. Véres indiántámadással indul a saga, amelyhez mintául alighanem a Utah-ban 1857-ben lezajlott Mountain Meadows-mészárlás szolgált.

► Nyad. Amerikai film. Rendező: Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin, Netflix         

„Key West is the place to be if you’re looking for immortality” (Bob Dylan)

Fabatkát sem érne az egész, még kánikulában sem, a két veterán színésznő, a hollywoodi mozi két hajdani szupersztárja, Annette Bening és Jodie Foster nélkül. A hamvas szépség, amellyel valaha beragyogták a vásznat, mulandó, ám a tehetségen nem fog az idő: megérleli. Nem akarnak fiatalnak látszani, sminkkel, korrekciós műtétekkel elhazudni a korukat, ellenkezőleg, vállalják.

► XII. Friss Hús Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál. Budapest, május 30. – június 3.

Koncentráljunk hát a magyar versenyprogramra, amely az idén elképesztően erős volt. Ha összehasonlítom a cannes-i Directors’ Fortnight rövidfilmes válogatásával vagy a Berlinale játékfilmes versenyprogramjával – mely utóbbit zsűrorként volt szerencsém végigunatkozni –, hozzájuk képest a pesti mozitavasz bővelkedett friss, érzékeny munkákban. Gyönge darab a negyvenből, ha két-három akadt – ez nemzetközi szinten is kivételes arány. Új nemzedék dörömböl a kapuknál, egyetemekről és független műhelyekből; kérdés, nyernek-e bebocsáttatást, s ha igen – látva a zord kapuőröket –, mi lesz bent (s mi lesz kint) velük.

Konok, makacs és egyoldalú film ez. Benne az asszonyok kizárólag egyetlen szerepben, szülő, majd szoptatós anyaként vannak jelen, a férfiak még annyiban sem, rájuk csak természetes spermadonorként van szükség. A rendezőnő nem tesz könnyű, nézőbarát engedményeket, irgalmatlanul lassú ritmust tart, minden cselekedetet hosszan, részletezőn mutat. Mégsem sorolnám a slowfilm olyan mestereinek követői közé, mint Tarkovszkij, Angelopulosz, Reygadas vagy Tarr, mert utóbbiaknál a lassúság szervesen kapcsolódik a mozgókép végső, metafizikai tárgyához, az időhöz, míg Cambordánál pusztán részletező, kisrealista elbeszélői stílus, amely gyakran modorossá válik.

Mi mással ünnepelték volna a születésnapot, mint filmekkel. Három új premierjüket vetítették párhuzamosan a három teremben. Premierjüket, mondom, mert a Cirko nem csupán mozi, forgalmazó is. Más cégek igényes darabjait is játsszák, ám a saját forgalmazás biztosította szabadság teszi lehetővé az önálló, csak rájuk jellemző műsorpolitikát. Születésnapi filmjeik közül az egyik ínyenc csemege, gáláns ajándék. Chantal Akerman belga rendezőnő Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. című három és fél órás remekműve, amit a Sight and Sound legutóbbi szakmai szavazásán minden idők legjobb filmjének választottak.

Talán Fellini óta nem láttunk ennyire olasz filmet, értve ezen Itália összetéveszthetetlen levegőjét, életvitelét, ízeit és illatait. Nincs szó olyasfajta utánérzésről, amellyel másodvonalú Federico-imitátorok próbálkoztak, Rob Marshalltól (Kilenc) Paolo Sorrentinóig (A nagy szépség), elvégre Fellinit nem lehet utánozni, az ő személyes világa teljességgel másolhatatlan és folytathatatlan. Rohrwachernél ennél mélyebb azonosulásról beszélhetünk, amelynek gyökere, akárcsak Fellininél, az olasz mentalitásból formált filmstílus, komédia és dráma sajátos ötvözete.

Mélyen magyar létfilozófia ez, egy olyan országban, amelyben nem bízhatunk a hatalomban: ha ők államosítják a lopást, mi megoldjuk sufnituningban, ne nekik jusson minden. Az örök szegénylegények igazsága ez. E kort és mentalitást idézi meg Csáki László filmje, korabeli felvételekkel, tárgyakkal, slágerekkel, rekvizitumokkal és emlékező interjúk szövegeivel.

Glazer, akárcsak Lanzmann, érzelemmentes, hűvös távolságtartással mutatja be a történéseket. Tudják, itt nincs helye az érzelmeknek, moralizálásnak, mert azzal banalizálnák a botrányt. A kamera végig távoli beállításokkal pásztázza a családi idillt. A közelik és félközelik hiánya következetes esztétikai elképzelésről vall. Nemcsak arról van szó, hogy az arcközeli az érzelmek ábrázolásának és felkeltésének eszköze, hanem arról is, hogy akik az ördögi mechanizmus fogaskerekei, azoknak nincs arcuk, s ami ezzel azonos: nincs lelkük. Nem emberek.

(Kálmán-nap. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző: Hajdu Szabolcs.)

A szöveg olyan erős, hogy akár csukott szemmel hallgatva is átütne a dráma, ám a Kálmán-nap nem rádiójáték vagy kamaraszínpadi előadás, hanem hajlékony filmnyelven megkomponált mozgókép. Bántó Csaba kamerája a lehető legtávolabb kerül az ilyenkor szokásos plánozástól, a közeliknek és félközeliknek a párbeszédek ritmusát követő váltogatásától.

(Made in England. Angol dokumentumfilm. Író-narrátor-társproducer: Martin Scorsese. Rendező: David Hinton. A 2024-es Berlinale bemutatója.)

A Korda-vezette London Films és Powell–Pressburger The Archerse jelentette akkor, s még évtizedekig a tősgyökeres angol filmipart. Az ottani két nagy filmműhelyt megalapozó két magyar zsidó emigránsnál, Kordánál és Pressburgernél senki nem volt akkor angolabb a szigetországban. Nem véletlenül adta Scorsese a Made in England címet a Powell–Pressburger párosról készített dokumentumfilmjének, utóbbi Oscar-díjas unokái, Kevin és Andrew Macdonald pedig a nagypapáról forgatott portréfilmjüknek a Making of an Englishmant (Egy igazi angol úriember).