Nem félsz lemenni?
Kellene?
A portás a gyerek elé tolta a jelenléti ívet, aztán odaadta a kulcscsomót, nézd csak, ez nyitja az ajtót, kétszer fordítsd. Megjegyezte még, lent sincs hideg, a csövek fűtenek. A lány annyit kapart a füzetbe, hogy Saci, a férfi háromszor veselkedett neki, hogy kiolvassa, végül a lány mondta ki, Saci. Így hívnak.
Szerinted ez elég? Milyen Saci? Milyen szak? Melyik szoba?
A lány elfordult, mindegy, nem? Az egyetlen Saci vagyok itt. Lemegyek edzeni, és kész.
A portás mosolygott. És mivel fogsz edzeni?
Bokszolok, mondta a lány, visszafordult. Vannak lent zsákok, nem?
A portás elnevette magát, te?

„Így ketyeg az óra, tik-tak jár, / benne egy manócska kalapál.”
Figyeljen ide, szólt Braun, amikor ő már állt, és menni készült. Kedvesem, az ember szerszám. Kinek a kezében van, meg nem tudom mondani. Mit építenek az emberrel, azt sem tudom. Biztosan többet, mint ami ő, nem? Az embernek mindig több háza van, mint amennyiben lakni tudna. Braun mosolygott, akár egy középkorú szerzetes. Szerszámok vagyunk, de beszélünk, akár az évszak, és ez a lényeges. A szerszám némán üt, vág, harap. A szerszám állat. De mi olyan szerszámok vagyunk, akik szavakkal intézik az életüket. A szeme élénken, ellenállhatatlanul csillogott. Tíz növendékkel foglalkozunk, Braun sóhajtott, tíz néma lény.

Orvos, nővér, mindenki más becsapható, a test nem igen. És akkor egy este, amikor elmentek a szeretteim, megéreztem, hogy úgy ver a szívem, akár az olyan harang, aminek beivott ember rángatja a kötelét. Tűz van, tűz van. Á, dehogy, csak részeg a harangozó megint. És akkor szépen megbeszéltem vele, az én szabálytalanul kalimpáló szívemmel, hogy ezt a játékot abba lehet hagyni. Te, szív, ne bomolj. Korábban is csinálta néha, egy másik életében, ez az új egy hete se kezdődött el. Szívem máskor is abba tudta hagyni a törzsi táncot. Jó ideig úgy kalimpál, hogy nincs sinusgörbe se. Biztosan most sincsen. Mint a tuskó heverek az ágyban, mellettem horkolnak a kollégák, én meg beszélgetek a szívemmel. Kell nekem az a sinusgörbe, add csak vissza, kispajtás. Most is ki fogsz józanodni, rendesen pumpálsz, szabályosan áramoltatsz.

– De hát meg fog halni.
A doktor vállat vont, az már nem az ő dolga. Amikor a férfit behozták, ingerlően vidám volt. A nővér vette le a vért, kérte el a vizeletes üvegcséket, ő mért vérnyomást, ő tolta az ágyához, mert a beteghordót sürgősen elhívták. A férfi ölében könnyű sporttáska volt, ápolt lábán strandpapucs, meg nem lehetett volna mondani, hogy életveszélyben van, és amilyen hamar csak lehet, be kellene tolni a műtőbe. Soha nem volt még ilyen helyen, jelentette ki, megilletődöttség nélkül nézelődött. Hol nem volt? Kórházban. A nővér az ágyához kísérve azt kérdezte tőle, hogy amikor született, akkor se? Otthon szült a drága édesanyám. Ezt úgy mondta ez a fiatal, izomkötegektől duzzadó ember, mintha a saját hőstettéről számolt volna be.

Pavel Kucsera gyakran sétált el Holecskáné ablaka alatt, az özvegy ott cigarettázott, és nem volt túlzottan kedvező véleménye a világról.
– Hozz nekem egy pohár barnát, hogy kibírjam, Kucsera.
Kucsera előbb elkezdett egy történetet, aztán elballagott egy pohár Bernardért, akkor is mondta, és mire visszaért, csaknem be is fejezte. Itt a vége, fuss. A saját életünk szólamaiból is milyen keveset hallhatunk, hát nem? Holecska asszony azok közé tartozott, akiket nem zavart, hogy miként kanyargott a történet közbülső része. Elfogyasztotta a sört, adott egy szál cigarettát Kucsera úrnak, maga gyújtotta meg a rúzsossá lett szálat.
– Jó lenne még egyszer strandra menni, Kucsera.

Több napon át gyűjtötték a testeket. Pontosabban a testrészeket, mindazt, ami egy ilyen eszkaláció után a testből megmarad. Hát nem is lehet összerakni. Nem lehet azt mondani, hogy ez a kar ahhoz a törzshöz tartozik, ez a fej meg ahhoz a kézhez. Még pirosító volt a száján. Egy hajszalag. Mintha mondatok szakadtak volna szét. Pierronak volt egy ősöreg nagyapja, aki a magyarok forradalmában, Szegeden egy lőszerraktárban átélt hasonlót, de az legalább hetven éve volt, és most Pierronak eszébe jutott, elmondta, hogy még Garibaldi előtt történt. Ő meg éppen levette az ujjáról a gyűrűt. Jó volt hozzáérni. Megsimítani. Miközben Pierro beszélt, az ujjai között tartotta. Szép, drága darab volt, húsz dollár. Két gyűrűjük volt természetesen, és Kate azt mondta neki, amikor megkapta a behívót, hogy mindenképpen vigye el magával a sajátját, és hordja. Legyen nála, és ha elkeseredik, vagy túl sok borzalmat lát, Kate hunyorogva beszélt, kis mosollyal a szája szegletében, akkor nézzen a gyűrűre, érintse meg.

Mr. Perkins felelőtlenül megkóstolta az egyik kalpagos növényt, és amit egyébként Mrs. Perkins, másként Éva Perkins, egyáltalán nem bánt, sőt, örült neki, dögölj meg, te állat, minekutána a férfi hamarosan olyan állapotba kerül, mint a többi közösségre szaró nyikhaj, táncoltak, viháncoltak a tűzrakás körül, a medvebőr öltözéküket fölhúzva a micsodájukat mutogatták, a tűzhely mellé ürítettek, amit a társasági gondnok Klein igencsak nehezményezett, parázsló fahasábokkal és gallyakkal csapkodta a világító ülepüket, anyátok picsáját, hess, részeges, drogos banda. Mr. Perkins végül elgondolkodott, majd ahogy szokta, a baltát a barlang oldalának támasztotta, áldást mormolt rá, aztán a hajánál fogva bevitte a feleségét a barlangnak abba a részlegébe, Ká kettes kajüt, amit ők használtak önkormányzati letéteményként, és megtette, amit ilyenkor, vagy egyébként szokás.

„Ez az ember vagy ezernégyszáztíz éve itt időzik, hordák, csürhe csoportosulások őrjöngtek a búvóhely bejáratánál. Járvány szedte áldozatait. Az aszály elapasztotta a tejet, kiszárította a húst, az életet adó állatokat ott végezte ki a lépcsősornál. Fügefa virágzott a páfrányos mellett. Élni kezdett a kamilla, mintha a nap sok kis szirmos ondóját küldte volna az ember elgyötört földjére.
Ez az ember itt van a barlangjában már öt éve. Bocsánat Ötszázöt. Ötezer.
Megállnak a látogatók csoportjai, vizitálók, ellenőrök, iskolai osztályok, egy nyugdíjas klub tagjai, eltévedő érdeklődők. Kérdeznek.”

A mese, ami odakint, az ajtó mögött állítja meg a halált, pedig az kopogtat, sőt, dörömböl, kiabál a leanderes kertben, a kerti csapból iszik röhögve, halottakat dobál. Mesélj mindennap, később múlsz ki. Nem baj, ha elmondtad, kezdd újra.

Ennek a járványnak, ami Firenzétől Nápolyig halászta az emberi lelkek halacskáit, hogy aztán a megtelt hálójának tartalmát időről időre a nemlét vizébe ürítse, hasonlóképpen ez volt a tétje, túl kellett élni, de hogyan. Miféle ok bocsátja útjára a szörnyű kórt, erről nem volt biztos tudás, Isten haragvása, az ég büntetése, az emberek bűnei, hogy a bolha, ez a parányi vérszívó, mit okozhat, ha föl is merült, nem lett nyilvános a lehetőségek tárházában. Járvány. Mi áll neki ellent, alázat, mész, szótlanság, ima, az ablak bedeszkázása?

Fiatal özvegy piros autóval, megáll a szabadkai zsinagóga előtt, cigarettázik. A városiak nézik, kurva. A rabbi nézi, kurva. A kántor nézi, hajaj. A zsidó utca veri magát, tépem a ruhám. Egy kurvát mindenki megbaszna, de aki megtenné, az persze micsoda barma a világnak.

Van piros autóm, a nyakamra szorul az özvegyi fátyol, hülyék.

Kurva!

Csak özvegy, kisfiam.

Milóval elveszett a verses bőrmappa is, de egy verset, azt, amelyik a tóba süllyedt ladikként, tudott kívülről, elszavalta magának éjszakánként.

A fiam 17 évesen marxista–leninista lett és vegetáriánus, a kislányom pedig vegán. A feleségemnek a múlt héten ajánlottak egy biofodrászatot, ha megkínoznának, se tudnám megmondani, ez a szolgáltatás miben állhat. Családom tagjai fölhívták a figyelmemet, hol ne hagyjak felesleges biológiai lábnyomot, hogyan étkezzek, hogyan kerüljem a rasszizmus, a sovinizmus és a szexizmus különböző megnyilvánulásait. Őszintén érdeklődtem, hogy miért fordítanak rám ilyen gondot. Mert te egy őskövület vagy, papa. Ezt értettem, nem is vitatkoztam a minősítés ellen, rosszul összetákolt ember bunkóval.

Amikor a tíz másodperces fölszólítás elhangzott, a gyermekek édesanyja egy mikroáramos arcfiatalításon vívódott, s mert én támogattam ezt a gondolatát, kijelentette, ezek szerint én is öregnek látom az arcát, némi éllel és keserűséggel mondta, de én ellenkeztem, soha nem láttam még ilyen jó formában. Szerintem nem lett nyugodtabb, de a biztonság kedvéért rám vágta az ajtót.  

Miután a férfit kiválasztották, nem kerülhette el, hogy megkérdezze a feleségét, Irina Ivanovát, mit kíván tenni. Négy éve voltak házasok, nem olyan nagy idő, gyerekük se volt még, és a házassági évforduló napján még koccintottak az ajándékdoboz fölött. A konyhában ültek. Volt előttük egy üveg bor, a fajtája nem illett a környezetbe, hozzájuk, a férfi hozta valahonnan, francia bor volt. Dublőr lesz, mondta Lev Nyikolajevics Ivanov. Nem volt kérdés, kié, a férfit sokat húzták és nevették ifjabb korában is, milyen szembeötlő a hasonlóság. Egyre nehezebb felnőttkor. Az egyszerű séta, a hivatal, a vásárlás is nehézségekbe ütközött, ha nem tette föl a sötét szemüveget. Egyszer egy idős asszony eléje térdelt, átölelte a lábait.

Arany Áron arról magyaráz egy ideje, hogy Hanna nénit megfogta egy kis nyilas gyerek, akit úgy hívnak, Kisdoktor Szurdi. Egy ilyen lehetetlen név, tessék. Nem akarja a képtelen elbeszélést elengedni. Újra belekezd. És újra. Mint aki élvezi. Végre mesélhet. De könyörgöm, miről?! Éva sóhajtozott, mi lelte a férjét, mondják, ha túl közel robban a bomba, megkavarja a gondolkodást a légnyomás. Csoda, hogy hazaért. Tudja. De azért milyen áron. Hazajött aztán megint, mintha valami füstös, tivornyázós klubból, igaz, hiányzik ujj a kezéről és a lábáról, és vészesen lefogyott, egyre soványabb, de olyan fényes a haja és olyan a bőre, mintha ápolnák. Furcsa szokásokkal és másféle hanghordozással jött haza egy idegen férfi, hazajött a Don-kanyarból, egy közeli építkezésről, aztán Miskolc mellől, ahol romokat takarítottak az amerikai bombázók látogatása után, és jó, hogy nem a bombaeső alatt tartózkodott a városban, csak mert az efféle poklok a munkaszolgálatost elevenen és szőrőstől-bőröstől megeszik.

A nevem nem érdekes, ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, most már csak azt felelem, hogy többnyire idős emberekkel foglalkozom. Igazán nem kívánok megijeszteni vagy elborzasztani senkit, de el kell árulnom, hogy ezek a javakorabeli emberek, amikor kapcsolatba kerülnek velem, már nem élnek. Nem taglalom, hogy milyen állapotban vannak már ekkor. A halált az emberek többsége egyébként is szégyenletesnek és viszolyogtatónak tartja, én ezt nem így látom. Egy friss özvegy mondta nekem egyszer, milyen szerencséje van, hogy nem áll módjában látni a saját holttestét, már szegény felesége is mennyire elborzasztotta. Furcsállottam ezt a megjegyzést, de nem szóltam miatta.

Mijazaki Jako nem volt idős ember, ahogy pedig általában hosszú életű emberekkel hoz össze a munkám.

(1924. június 3-a) A biztonság kedvéért tehát megnézem, hány óra van. Reggel. Ugye hogy korán van? Azt mondták, talán ne nyomban az ébredése után menjek, mit érzékel a világból, árak, árfolyam, engedmények hatása, ezt mind nem látja még, és például milyen kellemetlen lenne, ha éppen reggelizés közben lepném meg, csicseregnek a madarak, aranyharkály a macskakoponyán. Nézi a lágytojást, Mozart, és akkor állítok be. Tartja a filtert, figyelmét leköti a cérnaszálról lelógó piciny zacskó, melyből az abroszra csöppen a tea esszenciája, arra gondol, mi értelme van egy ilyen reggelinek, nem lenne-e jobb tej vagy a ránckendővel megszűrt patakvíz, ami a kert végébe tévedt, és akkor én megjövök.

Jó. De nem hiszem.

„– Ki jön? – kérdezte.

– Egy munkásunk.

– Ilyenkor? – kérdezte az ügyvéd.

– Ilyenkor.

– Konkrétan milyen munka van ilyenkor?

– Elkésett.

Az ügyvéd fölhúzta a szemöldökét, amit nyugodtan lehetett az érdeklődés jelének venni.

– És mit mondanak neki?

– A legjobb munkásunk – mondta a fiú.

– Mit mondanak neki? – kérdezte újra az ügyvéd, igen, őszintén érdekelte.

– A felesége néha összepakol, tudja. Olyankor elkésik.

– Összepakol?

– Aztán visszapakol.

– Értem. És a többiek? Ők is szoktak pakolni?

– Pesten nem szoktak?”

A tettes szétvert nyolc Hófehérkét, a hét törpéből mindegyiket, egyéb női figurákat is. Őzikék, nyuszik, Piroska. A gyilkos szerszám holléte, kalapács vagy balta, ismeretlen. Lényeges? A fővárosi ügyész személyesen hívta Pavel Bogumil felügyelőt, rábízza az ügyet. Ő kifogásokat keresett, az ügyész makacs volt, le kell lohasztania a bulvárt, ami naponta bombázza, és azt is fölvillantotta, hogy meggyorsítja a nyugdíjazási kérelem elbírálását. Egyébként tudja, hogy Bogumil már áttanulmányozta a jelentéseket. Mit gondol a tettesről?

A lánynak halványkék blúza volt és sárga szoknyája, eddig csak fehér köpenyben látták. A sárga alatt derengett a combja. Szőke copfja volt. Néha kibontja. Így is szép, de akkor még szebb lesz. Már vége a műszaknak, visszaöltözhetett. Délután három van. De még elküldték ide, a faházakhoz, hogy szóljon. Szólt is. És most úgy nevet ezen a szón, hogy szeksz, hogy látszanak a gyöngyfogai. Misi előrehajolt, úgy nézett utána.

– Te, ez már nem szűz.

A kicsik bólogattak.

– Nem szűz.

– Úgy hívják, Ildi. Berta néni se szűz? – kérdezte az egyik.

Volt egy bolondja, akit azért tartott magánál, mert bár el is kergethette volna, hogy ha valami fölidegesíti, rajta verje le. A jó tűzoltónak láng van a zsebében. Mindennap megállt előtte és nézte, mint aki máshol élt eddig, a huzalokon testes madarak ülnek. Ki akar elköltözni, én nem. Kézzel verte, egy közvetlenebb, áldás utáni helyzet. Őszintébb, mint a bot, a tétovaság máshogyan mutat. A bolondnak a házban fekhelye volt, sámlija, vacka, amit nem mindig használhatott. Ha úgy érezte, túl nyugodt, kiküldte a szabadba. Eredj az ólba, kint tágasabb.