Bartók Imre: Majmom, Vergilius. Műút Könyvek, Miskolc, 2020, 63 oldal, 2000 Ft

Ahogy a hangok áramlása tette univerzális tudatfolyammá Hermann Broch (bizonyos pontokon filozófiai költeménnyé váló) regényét, úgy a különböző szólamok Bartók Imre prózakölteményében is egyetlen szövegáramba olvadnak, ahol a beszélő sorsa „minden élő sorsa, de nem az én sorsom”. Kiszakadunk a térből („Brundisiumból további városok nyílnak”) és az időből (elérünk egy ember utáni, disztopikus világba). Miközben, a meghatározhatatlan hang útját követve, a kezdet és a vég felé haladunk, mintegy kifele robbanásban és befele zuhanásban, vakon tapogatódzva, a katasztrófa és az összeomlás után. Mi marad a csaknem teljes pusztulást követően? Marad egy hang, és egy utolsó (álom)kép: „hárman a szobában immár, erőre kapva jómagam, a halott Augustus, és a jövevény, majmocskám, ölében az egyetlen gondolattal”. 

Nemes Z. Márió: Ektoplazma
Varga Tünde: Határátlépők
Tolnai Ottó–Bicskei Zoltán (szerk.): Kovács Antal szobrász birkózása az anyaggal
Josef Nadj: Mnemosyne

Tolnai Ottó: Titorelli faiskolája. Forum Könyvkiadó Intézet–Ferenczy Múzeumi Centrum, Újvidék–Szentendre, 2020, 78 oldal, 3490 Ft

Milyenek Tolnai Ottó fái? Elsősorban nem fák, sokkal inkább táncoló fűszálak, hajladozó pálcikaemberek, felszálló szitakötők, madárcsontvázak, kibogozhatatlan írásjelek. Valamennyi kép csupa finom rezgés, remegés. Dante a Paradicsom egy helyén azt írja: „az a művész, aki tudja mesterségét, de gyönge keze reszket”. A remegő kéz, melyet önmaga kapcsán Tolnai is megemlít, szükségszerű alkotói állapot, termékeny hezitálás a fehér papír előtt. Ennyiben az írás nem különbözik a rajzolástól. Tolnai Ottó a fák nem-rajzolásával töltött  évek során azzá vált, ami mindig is volt: képíróvá.

Szabó Attila: Az emlékezet színpadai
Imre Zoltán: Az idegen színpadra állításai
Kérchy Vera: Médea lányai
Markus Joss, Jörg Lehmann (szerk.) : A dolgok színháza

Ketten egy új könyvről – Horváth Márk–Lovász Ádám–Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni. Prae Kiadó, Budapest, 2019, 361 oldal, 3990 Ft

A poszthumanizmus változatait, miként ezt a könyv első fejezete részletesen bemutatja, a modernitás és a humanizmus emberképének radikális átalakulása hívta életre. Ezek az új gondolatirányok sem képesek teljesen felszámolni az embert vagy az emberi perspektívát, de az emberről való beszéd olyan új formáit akarják bevezetni, melyekben az ember központi, kitüntetett szerepe eltűnik. Tágabb értelemben ide tartozik a transzhumanizmus és az új materializmus is, de a kötet szerzői leginkább a kritikai poszthumanizmust emelik ki, mely a humanizmus dekonstrukcióját, egy nonantropocentrikus világnézetet, valamint a természet és a kultúra kontinuumát képviseli. Mindazonáltal a poszthumanizmusnak is megvannak a maga előképei: a posztmodern és posztstrukturalista filozófiában (Foucault, Barthes, Derrida), a lefejezett ember és közösség Bataille-i képzetében vagy a „rombolni kell”  Blanchot-i felszólításában. Ez is a transzgresszió (határátlépések és határsértések) filozófiája, mely a radikális sokféleségre, heterogenitásra és formátlanságra törekszik. Még annak árán is, hogy ez széttartó és akár (ön)ellentmondásos irányok felé vezet.

Samuel Beckett: Három dráma. Fordította Beke Zsolt, Csímár Pé­ter, Donáti Flóra Lili, Farkas Ma­riann, Filák Szilvia, Forintos Esz­ter, Füzessi Katalin, Gunyecz Lau­ra, Kállay Eszter, Kőszeghy László, Márkos Éva, Márkus Virág, Sors Mi­hály, Szakács Evelyn, Szalai Bianka, Szatmári Zsófia, Tordai Vera. Szakmai vezető Horváth Ágnes. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 230 oldal, 2500 Ft

Összességében az új fordítás számos ponton felülírja és kijavítja, de teljesen nem helyettesíti a régit. Viszont a választás a két fordítás között mostantól szabad, ám hogy a döntés mennyire nem egyértelmű, azt talán a két Godot-változat első mondatai is érzékeltetik. A régit idézve: „Hiába, nem megy.” – „Magam is azt hiszem. Sokáig nem tudtam beletörődni a gondolatba, légy észnél Vladimir, mondtam, még nem próbáltál meg mindent. És elölről kezdtem a küzdelmet.” Az új fordításban: „Nincs mit tenni.” – „Lassan én is azt hiszem. Sokáig nem akartam elfogadni, mondok magamban, Vladimir, légy eszednél, még nem próbáltál meg mindent. Újra nekiveselkedtem.”

Nincs tökéletes fordítás, de talán ennek a belátásában áll a lényeg, a lehetetlen feladat kihívására született új és újabb fordítói válaszokban, a fel nem adásban, az újrakezdésben.

Marguerite Duras: Fájdalom. Fordította Forgách András. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 240 oldal, 3499 Ft

Elmondani az elmondhatatlant, a testemlékezet nyomán feltámadó fizikai kín és a lelki traumát kísérő szégyenérzet ellenére is, erre a szinte lehetetlen kísérletre vállalkozik a huszadik század két kiemelkedően fontos memoárja, melyek egymás kiegészítő, személyes vallomások: Robert Antelme és Marguerite Duras (a Jelenkor Kiadónál egy időben megjelenő) művei. Az egykori pár (1939 és 1947 között voltak házasok) fájdalomból született írásai révén a vészkorszak embertelen működését egyszerre látjuk a fogoly férfi és a rá várakozó nő szemszögéből.

Robert Antelme főműve Emberi fajtánk címmel (1972-ben, Szegő György fordításában) már megjelent, ezt dolgozta át (Csordás Gábor munkájaként) az immár Emberfaj című új kiadás. Antelme 1946–47 között írja meg regényét, a „lehetetlen beszéd” tanúságtételeként. „Alig kezdtünk mesélni, máris fulladoztunk. Nekünk magunknak is elképzelhetetlennek tűnt, amit mondani akartunk.” Azonban az „elképzelhetetlen” egyben a „legkényelmesebb szó”, mert hamis felmentést és nyugodt lelkiismeretet biztosít azoknak, akik ki akarnak térni a tanúskodás etikai parancsa elől. Antelme azonban – Primo Levihez, Tadeusz Borowskihoz, Paul Celanhoz, Jean Améryhez, Kertész Imréhez és még sokakhoz hasonlóan – nem keres felmentést, hanem megírja az „elképzelhetetlent”, a nyelv kifejezőképességét messze túllépő tapasztalatot, melynek elszenvedője volt. „Ebben a könyvben arról számolok be, amit átéltem. Borzalma nem apokaliptikus. Gandersheimban nem volt se gázkamra, se krematórium. Borzalma a sötétség, a teljes bizonytalanság, a magány, a szüntelen elnyomás, a lassú megsemmisülés volt. Harcunkat csakis az a szinte mindig magányos, elkeseredett vágy sarkallta, hogy mindvégig emberek maradjunk.

Krasznahorkai László: Min­dig Homérosznak. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 2019, 96 oldal, 3999 Ft

A Mindig Homérosznak nem egy kortárs Odüsszeusz útját, sokkal inkább a modern (talán skizofrén) tudat odüsszeiáját jeleníti meg. Ezért nem a menekült személye, hanem a menekült létállapot az, ami érdekes. Ez pedig nem feltételez semmilyen konkrétan megragadható fenyegetést vagy létező veszélyt, mivel egzisztenciális tény. Ezáltal az egész szövegre tekinthetünk az emberi (és nem pusztán az emberi) létezés egyfajta parabolájaként. Itt a menekülőnek, a menekülésen kívül, nincsen másik élete. Menekülése emiatt – látszólag – végtelen. Ami azt is jelenti, hogy szemben a hazafelé tartó Odüsszeusszal, számára nem létezik olyan végpont, ahova megérkezhetne. A menekülőt senki se várja, és ő sem vár semmire, még arra sem, hogy ennek az űzött állapotnak egyszer vége legyen, hiszen a megállás számára a biztos halál. Mozgásának célja ezért a céltalanság, a sehová sem tartás, annak érdekében, hogy útvonala az üldözők számára minél kiszámíthatatlanabb legyen.  A menekülés stratégiájának fő alapelvei: a helyes (vagyis az összevissza, kaotikus) sebesség és a tetszőleges irány megválasztása, a védett helyek kerülése, a tömegben való elvegyülés, a kommunikáció minimálisra korlátozása, valamint az alvástól, az evéstől és az ivástól való tartózkodás. Továbbá kerülni kell mindent, ami jó, mert az a legveszedelmesebb csapda. Bármilyen jó dolog az elkényelmesedéshez és a megálláshoz vezet, az előrelátott bukáshoz. Ha a menekülő csak egy pillanatra kiesik a szerepéből, ha csak egy másodperc töredékére megfeledkezik a stratégiájáról, máris utolérhetik.

Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó. Fordította Blaschtik Éva. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 284 oldal, 3499 Ft

Az utazó olvasását érdemes a kiadói utószóval kezdeni, mert a közreadó ebben az esetben  valóban kivételes feladatra vállalkozik: egy számára ismeretlen halott végakaratát kell végrehajtania.  Még konkrétabban fogalmazva, átdolgozva a kéziratot, egy idegen nevében kell beszélnie, helyette és érte kell tanúskodnia. A kihívásnak a szerkesztő tökéletesen megfelel, mivel a „talált” szöveg végső formájában sokkal több, mint egyszerű regény. Az életrajzi elemekből is táplálkozó mű magával ragadó, figyelmünket végig fenntartó kordokumentum és személyes vallomás, az egyéni és kollektív paranoia kialakulásáról, elburjánzásáról és mindent szétromboló erejéről.

Gonçalo M. Tavares: Tánckönyv. Fordította Urbán Bálint. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 140 oldal, 2000 Ft

A Tánckönyv, ahogy már utaltunk rá, ha tánctörténeti tradícióra nem is, de szellemtörténeti előzményekre annál inkább támaszkodik: Artaud, Mallarmé és Valéry felől értelmezhető a legtermékenyebben. Akár úgy is olvasható, mintha Artaud A színház és hasonmásában kifejtett, majd kései füzeteiben újra felbukkanó eszméinek egyfajta folytatása lenne.

Az artaud-i kegyetlen színház metafizikai jellegű, mivel hisz a szükségszerűségben, a végzet és a pusztító erők működésében. Ehhez hasonlóan, a Tánckönyv első költeményeiben úgy jelenik meg a tánc, mint „a halál koreográfiája”, vagy mint a bűnöket a középpontba állító színpadi történet, mely egyben „a Balsors és a Váratlan koreográfiája”. A kegyetlenség azonban, Artaud felfogásában, elsősorban nem öncélú erőszakot és vérontást, hanem szellemi tudatosságot és tisztánlátást jelent, vagyis az elkerülhetetlen elfogadását. Ahogy ezt a Tánckönyv pontosítja: „elfogadni a CSONTTÖRÉST, a NEURÓZIST, a Pszichopatát, a fájdalmat, elfogadni mindezt, mintha ez lenne az ÚJ gondolat, melyet a táncos bemutat”.

George Szirtes: Előhívás. For­dí­totta Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 236 oldal, 3990 Ft

George Szirtes Előhívása (eredeti címén: The Photographer at Sixteen) számtalan, az anyáról készült, képet közöl. A könyv megírásának módszerét itt is a fényképek rendezgetése adja, ahogy az albumként összeálló könyv szükségszerűen töredékes, szerkezete is ebből következik. Ugyanakkor két kép érezhetően és reflektáltan hiányzik: az első és az utolsó. Nincs kép sem az élet végső, sem a kezdeti fázisáról. A könyvben elsőként megmutatott, utolsó portré több mint egy évvel az anya halála előtt készült (a szerző felvétele), az utolsóként szereplő, első fotón pedig az anya (Magda) két éves.  A fényképek felé fordulás a fotográfus anyának szentelt „hommage”. A fényképfelvétel mind az anya, mind a fiú számára érzékeny anyag, csak míg az anya számára az előhívás és a restaurálás, addig a fiú számára a leírás tárgya.

Michel Foucault: Az igazság bátorsága. Fordította Cseke Ákos. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2019, 480 oldal, 4995 Ft

Foucault részletesen kitér Szókratész enigmatikus búcsúmondatára („Tartozunk egy kakassal Aszklépiosznak”), melyben az önmagunkkal és a másokkal való törődés gesztusát, a hamis vélekedésekből való kigyógyulás bizonyítékát látja. Szókratész halála így lesz a parrhészia gyakorlása, mely egyúttal „olyan igazmondásformaként alapítja meg a filozófiát, mely kifejezetten a filozófus sajátja, a filozófusé, akinek van bátorsága ahhoz, hogy az igazság nevében az életét is kockára tegye, aki a halálra a lélek próbájaként tekint”.

Foucault Szókratész rendíthetetlenségéből talán önmaga számára is erőt merít, habár saját közeli halála (ahogy erről részletes leírást kapunk Hervé Guibert megrendítő halálnaplójában, a L’ami qui ne m’a pas sauvé la vie című regényben, ahol Muzil alakjában Foucault-ra ismerthetünk) legalább ennyire a testi fájdalom próbája lesz, melynek során csak néhány hűséges barátja és tanítványa marad mellette, a kórházi névtelenségben.

Pálinkás György: Aer. Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 206 oldal, 3400 Ft

Amint átlapoztam ezt a különös „albumkönyvet” (ahogy Parti Nagy Lajos nevezte) Roland Barthes bekategorizálhatatlan életrajza, a Roland Barthes Roland Barthes-ról jutott róla az eszembe, mely a következő szavakkal indul (néhány, a gyermekkort felidéző, fényképet követően): „Íme, kezdetnek, néhány kép: abból az örömből fakadnak, melyet az író a könyve befejezésekor engedélyez magának. Ez az öröm az elbűvöltség.” Ehhez hasonló bűvöletet éreztem Pálinkás György könyvében a homályos, néhol alig kivehető, régi Pécs fotográfiákat látva. Ez volt az ő „tökéletes városa”, minden elmosódottságával, ködösségével, szemerkélő esőjével együtt. Thomka Beáta értő recenziójában a kötet „opálosságáról” beszél, kiemelve, hogy ennek a „prózából és képből, nyelvből és látványból szőtt világnak nem a burka a folyószerű homályosság, hanem a halmazállapota”.

Simone de Beauvoir: Szelíd ha­lál. Fordította Takács M. József. Jaf­fa Kiadó, Budapest, 2019, 154 ol­dal, 3150 Ft

Beauvoir írói erejét az mutatja, hogy egészen távolságtartó, semleges leírást képes adni a fájdalmáról, önmaga tárgyilagos és pontos megfigyelőjeként. Erre jellegzetes példa a következő bekezdés: „Mama a hátán feküdve, nyitott szájjal aludt. Arca viaszsárga volt, orra kiegyenesedett. Húgom és egy ápolónő virrasztott mellette. Hazamentem, Sartre-ral beszélgettem, Bartókot hallgattunk. Aztán este 11 óra körül elkapott a sírógörcs, ami majdnem ideg-összeomlássá fajult.” Ehhez a feljegyzéshez még hozzáfűzi: „elvesztettem az ellenőrzést önmagam fölött, valaki más sírt bennem.” A mássá-válás az egész szöveget átható tapasztalat. A lány mintegy azonosul az anyjával, önmagára vetett tekintete már csak az anya vonásait látja.

Robert Walser: Emlékszem, egy­szer. Fordította Báthori Csaba. Céd­rus Művészeti Alapítvány, Bu­da­pest, 2019, 64 oldal, 1990 Ft

Walser antihősei többnyire ez emberi kapcsolat lehetőségétől is elzárkóznak.  Ezt mutatja a szintén most megjelent, Elsüllyedt ösvény című kötet (mely az 1914-es Kleine Dichtungen anyagát tartalmazza, ismét Báthori Csaba fordításában), amelynek nyitószövegében egy költő lebeszéli lehetséges patrónusát arról, hogy meg akarja őt ismerni: „én ugyanis olyan ember vagyok, akit nem érdemes megismerni”. Ez a költő a walseri szereplők egyik prototípusának is tekinthető. Elzárkózva, egy lepusztult világban él: „egy sivár, ódon házban lakom, mondhatom, romok között. De ez boldoggá tesz.” Ugyanakkor a régi, ódon dolgok iránti, már-már rajongó lelkesedését fejezi ki: „Nézze, ez úgy van: már egy új öltöny egészen felkavar és boldogtalanná tesz; és ebből úgy gyanítom, hogy mindent, ami szép, új és finom, gyűlölök, és mindent, ami régi, rongyos és ütött-kopott, szeretek.”

Esterházy Péter, Nádler István: Hét utolsó szó. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 96 oldal, 3990 Ft

A szenvedéstörténet a még felidézhető múlt valós jelenete: egy vallatás tanúi lehetünk. Ez emlékeztethet Nádas Találkozására (Mária kihallgatására, melyet élete szerelme rendel el) vagy akár Jeles András Szenvedéstörténetére, melyben Ámen alezredes (az ÁVÓ tisztje) szemszögéből követjük végig az általa levezényelt, kegyetlen kínzásokat, melyek során egyre jobban izgatja a szenvedés kérdése, egészen addig, hogy végül feláldozza (egy ablakkeretre feszíti) magát. Jean Améry A kínvallatás című, egyszerre teoretikus és megélt tapasztalaton alapuló, esszéjében arról ír, hogy a megkínzott számára az első ütéskor elveszik mindaz, amit a „világ iránti bizalomnak” nevezhetünk. Ezen túl nem marad számára más, csak az „álmélkodás a magát a kínvallatásban korlátlanul érvényesítő másik létezése fölött, és álmélkodás afölött, mivé lehet az ember saját maga: merő hússá és halállá.”

Ezt a határhelyzetet jeleníti meg Esterházy szövege, ahol csupán a másik oldalt, a kínzók beszédét halljuk. Ebben pontosan megfigyelhetők a megfélemlítés legkülönbözőbb eszközei, mindenekelőtt a testi agresszióval való fenyegetés: „Azt hiszed, patkány, hogy a fájdalom valami alsóbbrendű, testi dolog? Tévedsz.” De ugyanígy szerepet kap a szerettekkel való zsarolás is: „éjszaka behozatjuk az anyádat”. A nyomatékos terror („féljél / most igazán féljél”) célja egy név („egynévegynévegynévegynév”) kimondatása.

(...) Nádler absztrakt képkompozíciói egyszerre kapcsolódnak a zenéhez és a szöveghez, de egyiket sem illusztrálják. A festő a hét krisztusi kijelentést olyan tanításként értelmezi, mely lehetőséget nyújthat egy istenkép és istenhit nélküli transzcendencia élményre.

Tandori Dezső: Nincs beszédülés. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2018, 211 oldal, 3990 Ft

Milyenek Tandori arcai? Számosak vagy inkább számtalanok (még ha nincsenek is hat milliárdan, ahogy szintén a képaláírásokban áll, de afelé tendálnak), nehéz megkülönböztetni őket, kvázi-hasonmások. Születésük vagy létezésük okára persze T. D. is ad egy evidensnek tűnő magyarázatot: „Jó együtt lenni ezzel a sok fejjel”. Még akkor is, ha kicsit később hozzáteszi: „nem lehet ennyivel együtt létezni; egy-egy részükkel mégis”.

Emellett a rajzok szükségszerűségének megrendítőbb oka is van: „Madárkáink mind meghaltak. Ezek a rajzok mintegy helyettük voltak. Beszédültek mintegy az életünkbe.” Ebben az értelemben a rajzok egy gyászfolyamathoz kapcsolódnak, az egykori madártársaktól való lassú eltávolodáshoz. T. D. már nem egyedi és helyettesíthetetlen verebeket, hanem sokaságban megjelenő, egymással bármikor felcserélhető arcokat (ember- vagy szellemfejeket) rajzol. „Az arcok: önmaguk, de nem titkok. Titkok, de nem önmaguk.”

Ivo Andrić: Jelek az út mentén. For­dí­totta Radics Viktória. Forum Ki­adó, Újvidék, 2018, 557 oldal, 3000 Ft

Fő téma, ahogy erre a cím is utal, az utazás, a folyamatos úton lét állapota. „Az élet olyan, hogy senkinek sem javallott sokáig egy helyben maradni, sem szellemi, sem materiális értelemben.” Habár Andrić hangsúlyozza, hogy számára az utazás gyakran nehézségekkel és szorongásokkal jár együtt, mégis, ahogy mindenki más is, folyton utazik. A feljegyzések egy jelentős részét (különösen a harmadik szakaszban) útirajzok, tájleírások és hangulatképek adják. Az utazások betekintést nyújtanak a különböző társadalmak és kultúrák mélyszerkezetébe. „Utazni annyi, mint gyorsan váltogatni a helyeket, a szokásokat, az embereket, akikkel társalogsz, annyi, mint mélyebben az idő szakadéka fölé hajolni.”

Ketten egy új könyvről – Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 96 oldal, 2846 Ft

Az időtlennek tűnő színtér felett mintha egy kozmikus közönyű tekintet virrasztana, mely valószínűleg a szöveg legprovokatívabb mondatát is nyugodt szenvtelenséggel konstatálná: „Minden steril, minden csupa kő és márvány. Minden szabályos és rendezett. Akár egy krematóriumban.” Érintett olvasóként azonban feltehetjük a kérdést, vajon nem túl rövidre zárt ez az állítás? Párhuzamot vonhatunk ennyire eltérő terek között? Persze a szövegben, kétkedésünk legyőzésére, kezdettől fogva megjelennek az utópisztikus építészet negatív példái, mint a sztálini ötéves tervet dicsőítő „fény városa”, mely később összeomlik a bányák felett, vagy a hitleri megrendelésre készült Albert Speer-épületek.

Ismerjük a mű életrajzi vonatkozásait: a Peer Gynt Ibsen utolsó nagy drámai költeménye, és egyben drámaírói karrierje kezdete. Harminckilenc évesen, önkéntes római száműzetése alatt dolgozik rajta, vagyis el kell szakadnia a szülőföldjétől ahhoz, hogy megjeleníthesse azt. A darab így válhat egyfajta önarcképpé: számos gyermekkori emlék felidéződik benne (például Aese anyó saját anyja vonásait őrzi). Peer Gynt alakja ugyanakkor már Ibsen előtt is létezett, népmesehősként, aki viszont kalandjai során sohasem hagyta el Norvégiát. Ez a változás is mutatja, hogy a szerző nagy szabadsággal kezeli a részben átvett anyagot. Ibsen azt írja leveleiben, hogy művét a formára való ügyelés nélkül, merőben szokatlan, vad és merész hangon alkotta meg, tiszta költészetként. Miközben azt is pontosan tudja, hogy ez a monumentális és ambiciózus dráma a létező színpadok igényein messze túllép. És valóban, közel tíz év telik el az 1867-es megírástól kezdve, míg 1876-ban (Grieg kísérőzenéjével és részben annak hatására) bemutatják.