► Ördögkatlan Fesztivál, augusztus 1–3.

Nemcsak szakmai, morális dilemma is, hogy szabad-e, kell-e kritikát írni még képzésben lévő színházcsinálók (vizsga)előadásairól, hiszen ők többnyire keresik a hangjukat, gyakorlatilag az a feladatuk, hogy kísérletezzenek – ez pedig értelemszerűen magában hordozza mind az átütő siker, mind a bukás lehetőségét, és egyik túlzott kihangosítása sem célszerű a szakmai és személyes fejlődésük szempontjából. Mindezt szem előtt tartva érdemes figyelembe venni ezeknek a „korai” előadásoknak a pedagógiai vonatkozásait, és a pillanatnyi teljesítmény helyett az alkotókban és alkotásaikban rejlő potenciált értékelni.

► Biró Zsombor Aurél: Megrág, kiköp, Katona József Színház, Sufni, június 7.; Biró Zsombor Aurél: Mit csináljak, hogy jobban érezd magad, Táp Színház, Ördögkatlan fesztivál, augusztus 1.

Ha nem tudnánk, hogy milyen korú alkotók készítették a két előadást, akkor is látnánk, hogy ezek bizony fiatalok munkái. Ez különösen abban mutatkozik meg, hogy egy-két elvétett utaláson kívül nem az áthallásosság jellemzi a produkciók hangvételét. A fiatalos frissesség és szókimondás jól áll nekik, ahogy az is, hogy érződik rajtuk, az alkotók ténylegesen együtt gondolkoztak és dolgoztak, s látszólag egy hullámhosszon voltak és vannak. A Megrág, kiköp Lujzája és Marcija akár a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad Lillája és Bálintja is lehetne, csak éppen a kapcsolatuk egy másik fázisában.

► Závada Péter, Varga Zsófia és Kovács D. Dániel: [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt, Örkény István Színház és Városmajori Szabadtéri Színpad, június 6.

Kovács D. Dániel rendezésének egyik alaptézise, hogy semmi sem az, aminek látszik, s ennek megfelelően az egyértelmű tanulság sulykolásán túl, miszerint a szociális életünkre és a karrierünkre is veszélyes lehet, ha a videojátékok rabjai leszünk, arról sem feledkezik meg, hogy a problémákat több oldalról is megmutassa. Nevetségesnek tűnhet például a magát lovagnak képzelő angoltanár, de az előadás Nagy Zsolttal mint egyfajta rezonőrrel kimondatja, hogy igenis szükség van erre az attitűdre, hiszen „ma már nincsenek hősök, mindenki full cinikus – végre van valaki, aki hajlandó vásárra vinni a bőrét az elveiért”.

► Duda Paiva Company & Illusionary Rockaz Company: Avatāra, Lalkanielalka fesztivál, Białystok, június 22.

Duda Paiva előadása multifunkcionális, de az előbbi hasonlatnál maradva fogalmazhatunk úgy is, hogy olyan, mint egy multifokális szemüveg: közelre és távolra is látni vele. Közelre, mert az Avatāra minden egyes másodperce pontosan kitalált, mégsem akar több lenni, mint ami; ettől válik hitelessé. Ugyanakkor fontos lépcsőfok a közönség nézőpontjának tágításában is: a műfajok, kifejezésmódok sokfélesége az összművészetiség értékét hirdeti, miközben a lehető legtermészetesebben csempészi be egy felnőtteknek szóló produkcióba a bábot mint eszközt. Egy nemzetközi fesztivál pedig remek alkalom arra, hogy azt a másképp látó, elsőre szokatlanul csiszolt szemüveget más is kipróbálhassa, hátha rákap.

► August Strindberg: A pelikán, Radnóti Színház, június 8.

Manapság a pszichológiai ismeretek már-már járványszerű terjedésével – bármilyen felszínesek legyenek is azok az értesülések, amelyek innen-onnan eljutnak a nép egyszerű gyermekéhez – mindennapos gyakorlattá vált laikusként különböző személyiségzavarokkal felcímkézni embertársainkat, és szakértőt játszva elemezni vélt vagy valós lelki bajaikat és azok feltételezett következményeit. Aki ilyen irányú vágyait szeretné kiélni, az a lehető legjobb helyen jár a Radnóti Színház A pelikán című előadásán, amely csak úgy hemzseg a traumáktól és az épnek cseppet sem mondható lelkektől.

► Pintér Béla – Darvas Benedek: Gyévuska. Weöres Sándor Színház, Szombathely, május 7.

A szombathelyiek számára különös jelentéssel bír a szovjet hadszíntérre vonulás előtti napot, majd magát a harctér eseményeit feldolgozó történet, hiszen a kivezényelt magyar csapatok közül elsőként a szombathelyi hadtest érkezett a Don-kanyarba, s a város a mai napig évente megemlékezik a küzdelemben elesettekről. A Gyévuska hangulata a legkevésbé sem magasztos, egyáltalán nem a hősiességre helyezi a hangsúlyt, sokkal inkább azokra az emberi játszmákra, amelyeket az idő múlásával felülír az emlékezetben a hőskultusz. De hogyan lehet megtartani az egyensúlyt, s anélkül megmutatni ezeket a piszkos játszmákat, hogy megkérdőjeleznénk az áldozatvállalást? Hát abszurditással.

A Jóccakát egyik legfontosabb eleme a kint és bent közti ellentét – persze ez is a fiatalabb testvérhez viszonyítva jelenik meg, aki betegsége tüneteként valóságként éli meg a fejében a már elhunyt szüleivel folytatott beszélgetéseket. Ascher nem választja el élesen a kint és a bent jeleneteit, s ez lehetővé teszi, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk annak a megértéséhez, mi is játszódik egy skizofréniával élő személy elméjében.

Tartalmilag és formailag egyaránt sűrű előadás a K – mint kontroll, kísérletezés a műfajokkal, helyenként színház és költészet szép ötvözete. Ám a Petri-idézet és pár rímbe szedett sor, bár hoz némi változatosságot a szövegbe, nem támogatja szorosan a mondanivalót. Az azonban végig érezhető, hogy az alkotók számára fontos a produkció, s az ő perspektívájukból, belülről valóban terápiás jelentőséggel bír. Kívülről üdvözlendő a tabudöntögetés, s az ember megkönnyebbül, hogy nekik sem egyszerűbb, sőt. De vajon megéri egy előadást készíteni maguknak magukról?