(Hollós Máté: Before Farewell. Korvin Művészeti KKT.)

Hollós komponálásmódjának vonzó vonása a természetesség. Olyan nagy múltú, sokakat paralizáló műfajban is képes görcstelen anyanyelviséggel megszólalni, mint a vonósnégyes. Mer egyszerű lenni, és tud kevés hanggal, takarékos eszköztárral érdemi folyamatokat ábrázolni. Nem rejti el a motivikus összefüggéseket a hallgató elől.

(Conrad Tao: American Rage. Warner Classics)

Az American Rage című lemez azért jó, mert a címhez híven indulatokkal szembesít: a felvételeken megszólaló négy darabban nagy feszültségek szabadulnak fel, a rendkívül virtuóz zongoraszólamok ereje, hangsúlyai, kontrasztjai szembesítenek azzal a haraggal, amelyet a cím megnevez.

 (Julia Wolfe: Fire in my Mouth. Decca Gold)

Élesség és elmosódottság, realizmus és álomszerűség váltakozik és keveredik itt, és fontos szerepet játszanak a különleges, illusztratív effektusok is, például olyan hangszerelési ötletek, amelyekkel a zeneszerző a varrógépek zajának monotóniáját igyekszik érzékeltetni. Végül nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a Fire in my Mouth, amellett, hogy emléket állít az „Amerikát felépítő” menekülteknek (ez Jaap van Zweden megfogalmazása), erős feminista üzenetű mű, amely bátor, küzdő szellemű nők előtt tiszteleg.

(Beethoven: Piano Trios – Ghost, Archduke. Erato)

Három virtuóz hangszerjátékos és egyben érzékeny muzsikus. Tökéletesen összeszokott partnerek, akik csiszolt és minden rezdülésében együtt lélegző produkciót nyújtanak. Előadásukat a hangzás iránti érzékenység, a dallamok énekeltetése, ugyanakkor hangsúlygazdagság és temperamentum jellemzi. Minduntalan alkalmat találnak arra, hogy a beethoveni kamarazene párbeszédes jellegét hangsúlyozzák, és hasonlóképpen fontos eleme játékuknak a ritmika sodrása.

(Lewandowski: Eighteen Liturgical Psalms. Deutsche Grammophon)

A nemrég megjelent lemeznek csak egyik érdekessége, hogy a nagyközönség számára eddig ismeretlen zsidó egyházzenei szerző, Lewandowski műveit tartalmazza. Számunkra, magyar zenehallgatók számára az is figyelemre méltó, hogy a CD-h hallható, szólistákra, vegyes karra és orgonára komponált Tizennyolc zsoltár előadói kivétel nélkül magyarok, s a felvétel, amely most egy magyar muzsikusokat csak elvétve foglalkoztató világcég kiadásában közkinccsé válik, a Magyar Rádió régi, Bródy Sándor utcai épületében található, mára történeti helyszínnek számító 6-os stúdió falai között készült magyar zenei rendező és magyar hangmérnök közreműködésével.

(Vasárnapi kamarazene. Március 15. – BFZ-székház)

Vonós hangszerek, zongora, klarinét, Sosztakovics, Bartók, Webern, Mozart – távirati stílusban ez volt a hangverseny rövid kínálata. Dmitrij Sosztakovics Öt darab két hegedűre és zongorára című sorozata ritkaság, sőt tulajdonképpen eredeti műként ilyen alakban nem is létezik, hiszen a zeneszerző bizalmas barátja, a szintén komponista Levon Atovmjan állította össze Sosztakovics színházi és filmzenéiből, több más hasonló adaptációhoz és mesterségesen létrehozott ciklushoz hasonlóan.

(Mieczysław Weinberg: Chamber music. Deutsche Grammophon)

Ezek a művek nagyon fordulatosak, színgazdagok, karaktereik igen változatosak, kontrasztjaik pedig feltűnően erősek. Láttató, képzeletet megmozgató, erős fűtöttségű zenék, sok érzelemmel és olykor kifejezetten drámai indulattal, virtuóz kompozíciós technikával és olyan hangszeres írásmóddal, amely hasonlóképpen virtuóz felkészültséget követel meg a játékosoktól.

(Quatuor Arod: The Mathilde Album. Erato)

A Quatuor Arod játéka intenzív, a kvartett hangzása dús, sűrű, ugyanakkor az előadásmód mindig törekszik a szólamszövet átvilágítására. Beszédes a dallamformálás, van lendülete, sodra a gesztusoknak, hangsúlyokkal gazdagon berendezettek a dallamok, élénk a tagolás, a muzsikálás érzelmileg telített. A Schöberg-műben éneklő fiatal francia–dán szoprán, Elsa Dreisig teljes hitellel azonosul a titokzatosság és emelkedettség légkörét árasztó tételek kifejezésmódjával és hangulatvilágával.

(Roman Rabinovich zongoraestje. Zeneakadémia, január 30.)

Tévedés azt hinni, hogy az ilyen koncertműsorok jók. A zene ellen való, hogy zenén kívüli szempontok logikáját érvényesítsék benne, ebből legtöbbször semmi érdemleges nem sül ki. Nincs értelme olyan koncerteket összeállítani, amelyeknek „témája” a hegyek, a tavasz, a macska vagy a vakbélgyulladás megjelenése-ábrázolása a zeneirodalomban. Mosolyogtató azért meghallgatni „a leghíresebb jezsuita zeneszerző”, Zipoli művét Picassóval összefüggésben, mert a festőnél jó kétszáz évvel korábban született komponista történetesen a festő szülőföldjén lépett be a jezsuita rendbe.

(Beatrice Rana: Ravel, Stravinsky. Warner Classics)

A régiekhez méltó mai legkiválóbbak ligájában játszik Beatrice Rana is, aki 1993-ban született, és kilencévesen már Bach f-moll zongoraversenyét szólaltatta meg a nyilvánosság előtt. Magyarországon még nem járt, két első lemeze közül a Chopin-prelűdöket tartalmazó debütáló CD (2012) és a Schumann–Ravel–Bartók-műsorú második (2013) engem elkerült, a Prokofjev 2. és Csajkovszkij 1. zongoraversenyét tartalmazó harmadik korongot (2016) megismerve azonban nem volt kétséges számomra, hogy rendkívüli művészről van szó, s ezt az érzésemet erősítette meg a művésznő Goldberg-variációk-felvétele is (2017), amely bátran odaállítható a mű összes eddigi jelentős tolmácsolása mellé.

(Hector Berlioz: Requiem. Erato)

Az amerikai John Nelson (1941), Berlioz életművének apostola 2019. március 8-án – napra pontosan Berlioz halálának 150. évfordulóján – a londoni Szent Pál székesegyházban, Michael Spyres szólójával, a Londoni Filharmonikus Kórus és a Philharmonia Énekkar, valamint a Philharmonia Zenekar közreműködésével, hangversenyen vezényelte a Requiemet, s az élő produkció felvétele jelent meg a közelmúltban. Lehet-e egy ilyen művet hanglemezen kiadni, van-e ennek értelme, és van-e értelme egy ilyen hanglemezt meghallgatni? – kérdezhetjük, hiszen a mű olyannyira kötődik a valós tér élményéhez, sőt annak ellenére, hogy zenéről beszélünk, a vizualitáshoz, ne kerteljünk: a színházhoz, hogy a látvány, úgy tűnik, elengedhetetlen, s ha ez nincs, akkor valami nélkülözhetetlent veszítünk el.

 (King’s Singers: Royal Blood. Zeneakadémia, november 27.)

Budapest mindig is nagyon szerette őket, a közönség minden koncertjükön az éppen esedékes hat énekes tenyeréből evett. A hangzás, az együttes jellege olykor leheletnyit változott, akadtak olyan koncertek, amelyeken úgy érezhettük, a pillanatnyi teljesítmény vagy az aktuálisan érvényesülő esztétikai ideál nem mindenben méltó a múlthoz. Az ötvenegy éves együttes pár napja Royal Blood (Királyi vér) címmel adott rendkívül igényesen összeállított tematikus hangversenyt a Zeneakadémián.

(Jevgenyij Kiszin zongoraestje – Müpa, november 5.)

Kiszin előadásmódja tele volt drámaisággal, kontraszttal. A Patetikus szonáta lassú bevezetését színpadiasan szólaltatta meg, a szonáta-főszakaszt igen gyorsan és szikrázó virtuozitással. Az Eroica-variációkban minduntalan mellbe vágott a zongorakezelés ütőhangszerszerű jellegének hangsúlyozása, és általános értelemben egy olyan vadság, szilaj, zabolátlan karakterizálás, amely az indulatkitörésektől sem visszariadó, szélsőséges Beethovent állítja elénk.

(Beethoven: Complete Piano Concertos. Deutsche Grammophon)

Lehetetlen méltó szavakat találni arra a magasrendű komplexitásra, amely az öt zongoraverseny felvételeiben megnyilvánul. Lisiecki muzsikálása csak a legnagyobbak mércéjével mérhető. Tökéletes technikai kidolgozás, szikrázó virtuozitás, plasztikus billentés, kristályos zongorahang, átvilágított faktúra, mindig szabatos ritmika, a zenei beszéd hangsúlyokkal való berendezettségének fényűző gazdagsága és választékossága, szellemessége, mélysége, mely a legapróbb részleteket is felfedezi, megmutatva a zene minden titokteljes zugát.

 (Maddalena and the Prince. Deutsche Grammophon)

Mindezek tudatában aligha csodálkozunk, ha a lemezt végighallgatva egyik első észrevételünk: milyen egységes a hat mű stílusa annak ellenére, hogy négy különböző zeneszerző műveit halljuk! Érthető, hogy az, hiszen egy és ugyanazon rezidenciális muzsikusi környezet uralkodó hangja szólal meg. Ennek a környezetnek Haydn volt a középpontja: ő volt, aki a hangvételt és a mércét meghatározta.

(Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Vásáry Tamás, Ránki Fülöp – Zeneakadémia, szeptember 24.)

Ránki Fülöpöt az utóbbi időben elsősorban Liszt-művek előadójaként hallottam, így fokozott érdeklődéssel vártam Beethoven-tolmácsolásait, kiváltképp, mivel ezen az estén az elterjedt gyakorlattal ellentétben nem egy, hanem két versenyművet szólaltatott meg, különleges szellemi és fizikai próbatételt vállalva ezzel. Kezdjük mindjárt e legutóbbi mozzanattal: a huszonnégy éves zongoraművész, aki már Liszt Tizenkét transzcendens etűdjét is többször adta elő egyvégtében egy hangversenyen – erre csak kevesen vállalkoznak –, olyan könnyedén felelt meg az est rendkívüli szellemi, technikai és állóképességet érintő követelményeinek, mintha ez a lehető legtermészetesebb volna. Mindezeknél fontosabb azonban az a felkészültség, tudás és tisztánlátás, amely produkcióiból ezúttal is sugárzott.

(Ginette Neveu – The Complete Recordings. Warner Classics)

Azt gondolhatnánk, ilyen élet és halál után az utókor nyomatékosan számon tartja Ginette Neveu művészetét. Nem lévén otthonos a francia zeneélet berkeiben, nem tudom, szülőhazájában van-e kultusza a hegedűművésznőnek, azt azonban állíthatom, hogy magyar vonósoktól a nevét sem hallottam az elmúlt fél évszázadban, és felvételeivel sem találkoztam a Magyar Rádió műsoraiban. Ginette Neveu tehát a tájékozott és sokszínű magyar zenei emlékezetben ismeretlen személy, így most, hogy születésének centenáriumán a Warner Classics négy CD-t tartalmazó albumban jelentette meg újra összes felvételét, mindez jó alkalom arra, hogy a „százéves újoncot” elhelyezzük zenei értékrendünkben.

 (New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál és Mesterkurzusok – záróhangverseny. Régi Zeneakadémia Liszt Ferenc Kamaraterme, szeptember 2.)

A három előadás együtt azt a kérdést vetette fel: milyen lehetett a mesterkurzusok átlagos színvonala, ha a versenyen is induló, sőt ott első helyen végző fiatalok ilyen szerény teljesítményt nyújtanak? Igaz, a fesztivál szólistái között egyetlen valóban nagyformátumú művész akadt, s ez Klenyán Csaba. Ő kétségkívül korunk egyik legjobb klarinétosa, rendkívüli muzsikus, szerencsés mindenki, aki tőle tanulhat, még ha csak néhány órán át is. A többiek mesterkurzusára, ha hangszeres muzsikus volnék, aligha jelentkeznék.

(Chopin: Nocturnes, op. 55, Mazurkas, op. 56, Berceuse, op. 57, Sonata, op. 58. Maurizio Pollini. Deutsche Grammophon)

Pollini Chopin-játékában nemcsak a visszafogott fegyelem fontos, de a hangszeres kivitelezés perfekciója is. Az előadások kidolgozása bámulatba ejtőn pontos és mikroszkopikusan részletező, de ez soha nem válik szenvtelen akríbiává, inkább lelkesítő, mintha a kifejezésmódban tapasztalható végsőkig érleltség érzését nyújtaná egy másfajta területen, a hangszeres megmunkálás vonatkozásában. Nincs henye hang, nincs motívum, amelynek tiszta-plasztikus megformálásával-kidolgozásával (és persze jelentésteli átlelkesítésével) Pollini adósunk maradna. Végezetül mindezt megkoronázza az előadásmódból sugárzó nemesség.

 (Lajtha: Piano Works. József Balog – piano. Convention Classic Management)

A zongorazenének ezt a személyes, naplószerű, életképeket bemutató, múló élményeket pillanatfelvételszerűen rögzítő vagy éppen személyes vallomásokat karakterdarabokba sűrítő fajtáját képviselik a szintén zongoraművészként indult Lajtha Lászlónak (1892–1963) azok a művei (billentyűs oeuvre-jének jelentős része, de nem a teljes zongoratermés), amelyek a magyar zongoristák középgenerációjának kiemelkedő alakja, Balog József (1979) két CD-t tartalmazó albumában váltak hozzáférhetővé a közelmúltban. A Prelűd, a Hat zongoradarab (op. 14), a Mesék (op. 2), a Három bölcsődal, az Egy muzsikus írásaiból (op. 1) és a Szonáta (op. 3) második, Andante tétele (a felsorolás a két lemezen történő elhangzás sorrendjét követi) hangsúlyosan képviseli a fiatal zeneszerző formálódó stílusát, de nem kizárólag az ifjúkori művekből válogat, hiszen a Három bölcsődal tételei, a zeneszerző távolban élő, soha nem látott unokáinak komponált, érzelmes „üzenetek” történetesen Lajtha érett kori terméséből valók.